Mióta Triesztben voltunk - és ott hol olaszul, hol angolul beszéltünk az ismerősökkel és az ismeretlenekkel -, a gyerekek folyton angolul meg olaszul akarnak beszélni, olvasni, tanulni, meg halandzsáznak is hevesen, Marcika például hosszú perceken át olyanokat mond nagyon olaszos hanglejtéssel, hogy pantapéntászíszíszí, meg aztán könyörögnek(!), hogy a napi rajzfilm adagjukat (mert persze az elveimet már rég feladni kényszerültem rajzfilmnézés tekintetében) angolul vagy olaszul nézhessék.
Az is állatira tetszik nekik, amikor készülök az óráimra (meg egyáltalán: a lakás tele van mindenféle nyelvkönyvvel, imádják őket hurcolni, nézegetni, velem felolvastatni), mindig el kell magyaráznom, hogy mit fogok tanítani és folyamatosan ismételgetik, amit angolul mondok.
Most kéne elkezdeniük nyelvet tanulni, mert állati fogékonyak, de kicsit aggódom, mert nekem az a mániám, hogy idén kezdjenek valami sporttevékenységbe (Lénának muszáj is, ha az én alkatomat örökölte - az arcomat biztos örökölte, szóval gyanítható, hogy minden mást is -, merthogy megállás nélkül enni akar), de nem akarom, hogy halálra terheljük őket ezekkel a dolgokkal, bár ha mindent játéknak fognak fel - és az edzők/nyelvtanárok jól, játékosan csinálják -, akkor nem hiszem, hogy nagyon megterhelné őket. Fene tudja. Akkora zen gyerekek egyébként, hogy boldogan elvannak egy bottal meg egy pocsolyával órákon át (valamelyik nap például azt játszották, hogy horgászok) - lehet, hogy még hagyni kéne őket sokáig ebben az önfeledt, céltalan játékéletben.