"All it takes is one decision A lot of guts, a little vision to wave Your worries, and cares goodbye"

Eh, nem lesz nekem már sose rendben az önazonosságom, ami a munkát illeti, dehát úgy látszik így jártam. Illetve mittudomén. Alapvetően fogalmam sincs mit akarok (mondjuk arról azért nagyjából van, hogy mit nem); az biztos, hogy tanítani meglepő módon szeretek most, de azért folyton a munkás meg képzős oldalakon lógok. 

A tanfolyamos oldalakon addig-addig nézegettem a gazdasági borzalmakat, míg végül kikötöttem a 'magyar, mint idegen nyelv tanár' képzésnél, őőő, ez még érdekelne is de 300 ezer egy félév  és csak egy évig tartana nekem, mint nyelvtanárnak. 

Az a legnagyobb baj, hogy engem annyira taszítanak ezek a most menő gazdasági, pénzügyi, informatikai dolgok, hogy azt hiszem csak akkor tudnék ilyesmit tanulni, ha pisztolyt tartanának a fejemhez. 

Szóval maradnak a nyelvek - azokkal azért nehéz mellélőni (jó, hát a magyar mint idegen nyelv az gyanúsan nem olyan hasznos, de beleszerelmesedtem egy magyar tankönyvbe a könyvesboltban, ahol a gyerekeknek megvettem a "kis" plusz ajándékot: öt tonna mesekönyvet. A könyveknek nem tudok ellenállni, mosmicsináljak), voltam is ma olasz órán és még azt is kiagyaltam, hogy egynyelvű nyelvvizsgát fogok csinálni hamarosan, aztán meg egyszer csak kicsit németül is kéne tanulni (csak ne lenne olyan dermesztően ronda).

ahogy a dolgok vannak

Tegnap előre megkapták a szülinapi ajándékot a Szépek, úgyhogy egy eddig előre nem látott ikres kihívásnak nézek elébe: két ellenkező irányba bicikliző gyerek után kell futnom az utcán, őőő, izgalmas. (Ráadásul mindkét bicikli megdöbbentően nehéz és várhatóan minden nap oda kell majd hurcolnom őket az ovihoz - izgatottan várom, hogy Hulk-ká vagy kriplivé válok-e rövidesen. Valamelyik nap Marcika tornáztatása után szétment a derekam, aztán pár napig laposkúszásban közlekedtem. Remélem nem kell majd húsz éves koráig pokrócba csavarva lengetni.)

Léna állati menő, neki nem kell egyáltalán segíteni, sőt, tegnap könyörgött, hogy szereljük le a pótkereket, neki majd úgy is megy (leszereltük, nem ment), de Marcus, valószínűleg a hipotóniából adódóan - legalábbis a fejlesztőpedagógus pedzegetett ilyesmit - csak nagyon nehezen érzett rá a pedál lenyomására (szerintem egyszerűen nem tudja elég erősen lenyomni, ahogy rajzolni is azért nem tud, mert nem tudja rendesen rányomni a tollat vagy ceruzát a papírra). 

Állati helyes volt, mikor végre sikerült (persze addig hisztizett sokat, meg tolta folyton a biciklit és hosszan könyörögni kellett neki, hogy próbálja meg), sikongatott örömében, sajnos nem volt mivel felvenni. 

Most már csak kell még szereznem valami kis ajándékot, hogy mégis kapjanak valamit csütörtökön, meg kell csinálnom két pici tortát (a pici torta recept levadászása is egy csomó idő), aztán mehet a hejehuja. 

Elképesztő, hogy már négy évesek és bicikliznek, baromi öreg vagyok, bár ma az egyik tanítványom - aki mindig nevet a vicceimen - harmincnak saccolt (kicsit azért megsértődtem, hogy nem huszonötnek), szóval mostantól még jobban szeretem. 

"She is hereby declared Philologist and Teacher (MA) in English Language and Literature"

Armageddon és szájbaj ide vagy oda, ez azért mégiscsak egy jó nap: a postás az előbb meghozta a diplomámat.
Istenem, annyit güriztem érte, hogy nincs szívem elsüllyeszteni a szekrény mélyére; mivel olyan sok munka van benne, legszívesebben táblaként hordanám a nyakamban.

ahogy a dolgok vannak

Dél körül becsöngetett egy néni, hogy az Armageddonról társalogjon velem, majd öt perccel később szólt a telefon: az oviból hívtak, hogy Léna elesett és a homokozó peremébe ütötte a száját, nagyon vérzik, vigyem orvoshoz. Elvittem a sebészetre, szerencsére semmi baja. 

Most itthon szunyálnak mindketten és Léna túrós táskát ebédelt, szóval szerintem mindenki jól járt ezzel a balesettel. Én mondjuk kicsit többet szerettem volna fuldokolva halódni az ágyban - hamarosan nyilván majd rollerezni és játszóterezni kell a szélben -, dehát így jártam. 

Biztos ez volt a büntetés, amiért nem akartam a nénivel Jézusról beszélgetni.

"Isten tudja mért vagyok ilyen szép"*

Tegnap Marci hazajött, én meg szörcsögve-morogva mentem köszönni neki és már az ajtóban nyavalyogtam, hogy nagyon pocsékul érzem magam. Mire kedvesen megpuszilt, rám nézett és azt mondta: cserébe viszont nagyon szép vagy.

Léna reggel a tükör előtt fésülködött, majd egy adott ponton tárgyilagosan kijelentette: akárhogy is nézem, nagyon szép vagyok. 

Szóval szépek vagyunk, na - Léna ezek szerint tele önbizalommal (nagyon helyes), én meg legalább egy embernek - a legfontosabbnak, ebből a szempontból - biztosan tetszem, szuper, én a saját külsőmről úgyis szörnyű dolgokat gondolok (de komolyan, elborzadnátok, ha ide leírnám).

Rögtön ez a nagyon cuki kép ugrott be nekem, ahogy összeraktam ezt a két szépest, úgyis most kell nosztalgiáznom, jövő csütörtökön születésnapjuk lesz a Szépeknek.

* Kim Basinger

“It made me sad when I caught myself pretending that everybody out there in cyberspace cared about what I thought, when really nobody gives a shit. And when I multiplied that sad feeling by all the millions of people in their lonely little rooms, furiously writing and posting to their lonely little pages that nobody has time to read because they’re all so busy writing and posting, it kind of broke my heart.”

Egyszer megkaptam valakitől - egy másik blog kommentjében, haha -, hogy micsoda tiszteletlenség az olvasókkal szemben, hogy nem lehet kommentelni (WTF, tejóég), de szerintem az igazi tiszteletlenség unalmas, semmitmondó dolgokról írni (ez egyébként nyilván pont akkora hülyeség, mint a kommentelési lehetőséget hiányolni). Jójó, mindenkinek más az unalmas és tudom, hogy a legtöbben égnek a vágytól, hogy a Marcika arcán lévő borzalmas piros izéről olvassanak, meg ilyenek, dehát. 

Egy időben azt gondoltam, hogy csak akkor kéne leírni valamit, ha olyasmi történik veled - vagy olyasmit gondolsz -, ami senki mással nem történhetne. 

Na jó, azt persze tudjuk, hogy minden ember egy csoda, szóval megismételhetetlen és egyszeri minden egyes elfogyasztott kakaóscsiga és bepelenkázott, megszólalni tanuló gyerek és új munkahely meg szerelem és egyéjszakás kaland, dehát izé...az én hozzáállásom persze nem mérvadó, mert egyrészt én vagyok a világon az egyik legcinikusabb figura - tessék, ez unikum, nemde? -, másrészt mert ha csak a Nagyon Izgalmasak írnának blogot a Nagyon Izgalmas életükről, akkor mittudomén, a blogok száma mondjuk háromra redukálódna. 

Ez csak arról jutott eszembe, hogy már a harmadik rettenetesen unalmas postot rejtem el, nem akarok tiszteletlen lenni. Szerintem, ha az ember blogger, akkor nem árt, ha fel tud mutatni valami nagyon extrémet - hát, nekem most épp semmi ilyenem nincsen. 

Azér blogolok persze serényen, amint látjátok, na most már inkább megyek is, ez se valami izgi, őőőő nehéz kijönni ebből a mondatból, éhes vagyok, náthás vagyok, uncsi vagyok. (morogva el)







PS.: Ja és persze ezt is megírtam már vagy háromszázharmincszor az elmúlt nyolc évben. 

ahogy a dolgok vannak

Állatira fáj a torkom, mosmár megőrülök komolyan: egymást érik ezek a szar betegségek. 

Jó, az immunrendszeremnek biztos nem tesz túl jót az állandó kialvatlanság, meg hogy hirtelen hét kilót fogytam (nem tudok mit csinálni, én ezt a fogyást is ilyen szélsőségesen csinálom: nincs lassú, egészséges középút, csak ez a gyors kiló lehajigálás - persze hízni is pont így szoktam, utálatos az ilyen alkat), na meg a szép ovisok közelsége (ők egyébként kevesebbet betegek mint én). 

Orvoshoz még mindig nem vagyok hajlandó elmenni: nem akarok megint antibiotikumot (mondjuk mástól nem múlnak már el ezek a vackok), meg amúgy sincs időm a betegségre. 

Borzasztó lesz öregen, amikor az egyetlen szórakozásom az lesz, hogy a csipőprotézisemről mesélek bárkinek, aki szembejön. Vagy korán kell meghalni, vagy el kell kezdeni LSD-t nyomni hetven fölött - a szellemi épség és kreativitás meg viszonylagos egészség megmaradásában nem reménykedem, bár ha sokat tanulok nyelvet, akkor talán nem hülyülök majd el annyira, btw most olvastam el ezt a könyvet, tudjátok, nagyon érdekelnek a pszichopaták, mondjuk kissé túl monoton és nárcisztikus, de azért érdekes volt - van ennek a nőnek egy blogja is, abban egészen rémisztő dolgokat találtam.  

"nem tudja, tanítja"

Bevallom, engem még mindig meglep, hogy felnőtt embereket szó szerint meg kell tanítani egyáltalán gondolni valamit, hogy egy idegen nyelven bármit mondani tudjanak.






PS.: Szerintem például a kommunikáció fejlesztésére lenne remek dolog a verselemzés, ha jobban csinálnák, meg ha nem értenék félre maguk a tanárok is a verselemzés célját és persze ha némileg igazítanának a verskínálaton (legalább néha).
Erkölcstan meg vallás meg isten tudja milyen óra helyett kommunikáció óra kéne, ahol beszélni meg érvelni - végső soron gondolkodni - tanítják a gyerekeket. 

slave to the wage vol.sokmillió

Időnként elmegyek nyelviskolai interjúkra egyrészt felmérni a terepet (máshol is ennyire vacak az óradíj?), másrészt mert néhány hirdetésben bejelentett, állandó állással kecsegtetik a nyomorult kényszervállalkozó nyelvtanárt (egy érdekes írás erről - a kommentek persze nagyrészt arról szólnak, hogy jaj ugyan már, a céges nyelvtanárok csak nyavalyognak, hiszen nyilván szuperül keres mindegyik, főleg az iskolai tanárokhoz képest, hát muhaha). 

Érdekes egyébként, hogy nyelviskolában csak egyenes és egyértelmű interjú van: olyan ruhában jelensz meg, amilyenben akarsz, senki nem csillogtatja rajtad hr-es énjét, nem kérdezik meg, hogy mire hívnád meg őket egy étteremben és miért, nincsenek egyéb trükkös kérdések az erősségeidről, gyengeségeidről és gyermekeid számáról és egészségéről*, lehet beszélni pénzről (!), lehet konkrét időpontokat és nemet mondani, kábé azonnal kiderül, hogy kellesz-e nekik vagy sem, a legtöbb helyen szakmai kérdéseket is feltesznek teljesen jó angolsággal, nem kell eljátszani az interjúkon kötelező sok körös bolhacirkuszt, nem kérnek, hogy javítsd ki a szintfelmérő tesztet (velem történt ilyen, vicces volt - volt is benne hiba egyébként), fantasztikus. Csak éppen a feltételek és a lehetőségek (aka csak reggeli és csak esti órák nem túl jó pénzért) szarok általában; na meg a nyár munka - és pénz - nélkül bizony piszok hosszú.

Jó, hát persze ez nyilván azért van, mert egy saját magának dolgozó vállalkozó jóval kevésbé rizikós a cégnek, mint valaki, aki állandó, bejelentett állást kap és ezzel egy rakás pénzbe kerül (ezért nem tetszenek nekem a keretszerződéssel operáló nyelviskolák, akik egy kicsit megpróbálnak magukhoz kötni, pedig pont annyira szarnak rád, mint ahol nem íratnak alá ilyet). 

Szóval na, elmentem egy ilyen bejelentett állást hirdető iskolába, persze sejtettem én, hogy nem úgy van ez ám, ahogy mondják, hát persze, hogy nem úgy van, ki kell azt érdemelni, hogy havi százhúszezres fizetést kapj bejelentve (beszarok ezen, de tényleg): ha pár évig látástól-vakulásig, vállalkozóként nekik tanítasz, akkor talán, talán, esetleg, egyszer, valamikor bejelentenek. Köszönöm, remek, pápá. 

Konkrétan éreztem, ahogy a lelkesedés fénye azonnal kihúny a szememből, mikor a csaj előadta, hogy hogyan is van ez a bejelentés. 

Van most több fontosember tanítványom (egyébként nyilván őket kéne környékezni céges protekcióért, az egyiket már kicsit be is hálóztam ez ügyben) és az egyikük - akit egyébként különösen bírok, főleg mert mindig hangosan röhög a vicceimen - az egyik óránkon hosszan mesélt nekem arról, hogy hány millióba kerül a gyereke gimnáziuma. Emlékszem, miközben ecsetelte, hogy milyen drága az iskola, meg a különtanárok, akkor a szám szélén kissé keserű mosollyal felidéztem a pedagógus szó eredetét; hát, ahogy elnézem, a helyzet nem sokat változott.









PS.: Pénteken írt a nagyon kedves új téós néni, hogy feladja a diplomámat, végre meglesz, el se hiszem. Igaz, hogy semmire se jó - a bölcsész diploma kábé már nem jó nyelviskolai tanításhoz az idióta új törvények miatt, tőlem mindig csak a főiskolait kérik - és egy rakás diákhitelt fizetek még mindig vissza (gondolom életem végéig, valahogy nem akar fogyni sehogy), viszont imádtam oda járni, nagyon élveztem az órákat, rengeteget tanultam és életemben először kitűnő voltam a második évben (harminc fölött lettem iskolaérett, én mindig mondom). Nyilván nem érte meg, de állatira szeretném végre a kezemben tartani azt a nyamvadt diplomát. (Csak halkan merem mondani, hogy 2006-ban végeztem és mivel lusta dög vagyok, csak most csináltam meg a nyelvvizsgát, ami még hiányzott hozzá.)






*kivéve ugye abban a nyelviskolában, ahol szemrebbenés nélkül mondta nekem a kedves ügyvezető asszony (ezen a tituluson mindig röhögnöm kell, én konkrétan hatvan évesnek érezném magam, ha valaki így nevezne), hogy nem vesz fel mivel gyerekeim vannak és amúgy is csak pályakezdőket alkalmaz - ha valamelyik szülni akar, mehet isten hírével. (B_e_s_z_a_r_á_s.)
Btw nem tudja valaki, hogy az ilyen vérlázító dolgok miatt hol kell bejelentést/feljelentést tenni? 

Egy rettenetesen unalmas post aka ahogy a dolgok vannak

Na. Immár ötödik hete köhögök és sípol a tüdőm, meg mintha valami zörögne benne, hát remek. 

Az orvos megint rám fogja majd az asztmát, aztán felír antibiotikumot, aminek hatására az asztmám mindig elmúlik, érdekes egy asztma. Eh, de nincs időm orvoshoz menni újabban.

Mondjuk ez a bugyborékoló tüdő kicsit aggasztó, szóval kell időt találnom (amúgy természetesen lesz időm, mert a tanítványok szép csendben mindig elkezdik kihúzni a pénzt a zsebemből: a jövő héten két órám is elmarad, naná. Na ez az, amit viszont rühellek a tanításban és ez az, ami miatt záros határidőn belül gyűlölködni kezdek majd itt a blogon.)

Bocs, ez igazán nagyon unalmas volt, de mosmicsináljak, jelenleg ez a legnyomasztóbb dolog az életemben. Tudom, de jó nekem. Hát ja, elég jó, bár ötkor azér változatlanul Paris Hilton akarok lenni, 

life is a bitch

Megvettem az Egyasszonyt könyv formájában is - majdnem ugyanaz egyébként mint a blog volt, a végén pár oldal kiegészítéssel - és elolvastam két hajnali utazás alatt (a másfél órás utak erre jók azért): diszkréten sírtam minden megállóban és minden járművön, nagyon szívszaggató darab, olvassátok el.

Én nem hiszek a rózsaszínezésben, a burokban nevelésben, a manapság kötelező vidámságban (bár rosszkedvűnek lenni olyan nagyon magyar, az meg nem valami jó dolog), meg a negatív dolgok tagadásában-elutasításában: szerintem igenis fontos ismerni az életet és tudni kell, hogy vannak kemény idők, brutálisan nehéz sorsok, baromi szomorú dolgok, na meg azt sem árt tudni, hogy az élet utálatosan igazságtalan - és persze néha abba is muszáj belegondolni, hogy a legtöbben mennyire nagyon szerencsések vagyunk mégiscsak.  

Az apukámnak volt egyébként a mániája, hogy keményen kell nevelni minket, hogy megtudjuk, hogy a világ valójában egy gonosz, sötét hely, ahol minden és mindenki ellenünk van. (Jézusom, milyen szomorú gondolat.)

Néha szoktam gondolkozni azon, hogy micsoda utolsó leckét kaptunk tőle: ha az élet, a világ elég szar és te nagyon egyedül vagy benne, fiam, akkor szállj ki belőle idő előtt. 

hányós

Ma egy tanítványom mesélte, hogy a felesége terhes és megállás nélkül hány és az előző terhességekor is megállás nélkül hányt végig, én meg nem győztem kifejezni együttérzésemet és a lelkére kötöttem, hogy mesélje el neki, hogy nekem olyan volt a terhesség, mintha súlyos beteg lennék és kemóznának. 

Azért gondolom, hogy fontos neki elmesélni, hogy más is van ezzel így, mert szerintem ezzel a terhesek mindig nagyon egyedül vannak - én legalábbis egyedül voltam -, mert erről egyszerűen nem illik beszélni, vagy legalábbis elvárás, hogy ne mondjunk igazat (mondjuk gyerektémában szerintem minden téren ez az elvárás): ha beszélni mertem róla, hogy milyen szarul vagyok, akkor vagy azt hallgattam, hogy ez rendellenes, vagy azt, hogy másoknak bezzeg milyen csodálatos volt a terhessége és különben is, mit képzelek, a terhesség csodálatos. Úgyhogy inkább nem beszéltem róla és csöndben szomorkodtam, hogy rendellenes vagyok és hogy az én terhességem egy kicsit sem csodálatos. 

Mondjuk szerintem empata vagyok a javából: még a hányás ízét is érezni kezdtem a számban, mikor a tanítvány arról beszélt, hogy a felesége milyen szarul van. 

"nem tudja, tanítja"

Az van, hogy szeretek tanítani. Reggel lelkesen megyek, órákon lelkesen magyarázok, itthon elájulok a fáradtságtól,  szóval nem kell nekem másodállás, jó nekem most ez így. Persze alapvetően mindig azt gondoltam, hogy szeretek tanítani, de... - és akkor itt jött a sok probléma ezzel az egésszel. 

Ma elmentem egy nyelviskolához interjúzni és azt mondták, hogy a diplomamentő miatt annyi munka van reggeltől-estig, hogy a régi tanáraik nem győzik és tanítsak azonnal bármikor. 

Én mondjuk kicsit bemattoltam magam a másik nyelviskolánál a hajnali óráimmal Budaörsön, de főleg azért vállaltam el őket, mert egész délelőtt ott tudok lenni - ez a céges nyelvoktatásban szinte példátlan, de én szerencsére kaptam nagyonfontos embereket, akik akkor tanulnak, amikor akarnak -, aztán most Marcival megegyeztünk, hogy két délutánt-estét is elvállalok, hogy keressek is valamit (a nyelvtanítással keresni igazából akkor lehet, ha az ember fullon nyomja: én évekig mentem el itthonról reggel hatkor és jöttem haza tízkor, közben nagyjából folyamatosan tanítottam, valahogy akkor is volt munka dögivel) és hiába, hogy változatlanul azt gondolom, hogy ez a fajta céges tanítás sok szempontból zsákutca (nyáron egy darab óra sincs, a vállalkozás sokba kerül havonta, először azt a pénzt kell kitermelni, nagyon bizonytalan, az órákat lemondogatják, ezért a pénz nem igazán kalkulálható, egy csomó készüléssel jár esténként, nincs fizetett szabadság, nincs táppénz, semmi sincs, csak amit te magadnak megkeresel), mégis sokkal-sokkal jobban szeretem, mint bármilyen más munkámat szerettem valaha, mert nagyon hasznos, kreatív - és nem mellesleg tök jó agytorna -, sokszor vicces, általa valami olyat adsz az embereknek amire szükségük van, egy csomó olyan embert ismersz meg, akivel amúgy soha nem találkoztál volna semmilyen fórumon, jóban leszel a tanítványokkal, stbstb...

Olyan ez nekem mint valami on and off romance: gyűröm - és néha utálom, néha szeretem - már vagy tizenhat éve, tejóég. 

"Elhull a virág, eliramlik az élet"

Nagy nap ez a mai: Marcuska ma megy először focizni, nagyon izgulok. 

Olyan nagyfiú már, én nem is értem, mikor nőtt meg ennyire. Állati nehéz is: mikor pokrócban kell lengetni énekelve, majd megpusztulunk mindketten. 

Hamarosan harminc éves bankár lesz, amiben nemcsak az az aggasztó, hogy én vén banya leszek addigra, hanem az is, hogy akkorra már egész biztos lelép kedves édesanyjától. (Legalábbis remélem; mégiscsak úgy egészséges.)

Én meg bizonyára könnyeimet morzsolgatva nosztalgiázom majd, hogy hej, de szép is volt négy éves korában, amikor azt mondogatta vadul puszilgatva engem, hogy imádlak mamikám, meg már úgy vártam, hogy találkozzunk. (Most, hogy reggel sosem vagyok itthon, hatalmas rocksztár lett belőlem.)

Istenem, nők

Lénike:  Banka azt mondta, hogy nem szép a gumicsizmám.
Molly:   Jaj, nem kell Blankára hallgatni. 
Lénike: Dehát ő a barátnőm!

Este jó

Léni: Akkor még kicsi voltam, de most már jó nagy vagyok, mint egy görögdinnye. Olyan vagyok, mint egy görögdinnye. 

Szokásos napi szerepjáték: Marcika Lénát, a Csicsi nevű kutyáját sétáltatja "pórázon" (azaz a hajába markolva) körbe-körbe a lakásban. Léna egyszer csak megpillantja Marcit a konyhában és rémülten felsikolt:

Ott egy szörny! Mire Marcika, képzett elmeápolót megszégyenítő higgadtsággal azt mondja neki: Nem, az a papánk, Léna. 

ahogy a dolgok vannak

Az meg micsoda isteni szerencse - véletlen, akartam mondani -, hogy amikor épp azon nyavalygunk, hogy sose tudunk színházba vagy moziba menni, akkor a tesómék felajánlják, hogy este vigyáznak a gyerekekre, majd pár óra múlva IKL-től kapunk két színházjegyet ajándékba. 

És a színház után még lumpoltunk is kicsit, hú, nagyon jó az ilyen néha. 

kieg. az előzőhöz

Érdeklődnék továbbá, hogy miért tűntek el örökre a bootcut farmerek - amik a legtöbb embernek jól állnak - és miért árasztja el a boltokat és az utcákat is a skinny fazon, ami szerintem csak igen formás, nyúlánk hat éveseken mutat jól. 

First World Problems

Gyanútlanul és lelkesen közelítem az egyszínű és összehajtva makulátlannak tűnő kislányfarmert, hogy aztán komolyabb vizslatás után észrevegyem, hogy a rossz ízlésű, sunyi ruhagyártók baszom nagy csillogós rózsaszín betűkkel odacsempészték a zsebére, hogy Kiss Love Fairy Kitty. 
Ugyanez fiúban csillogás nélkül, óriás fehér betűkkel New York Creative Great Big Funny Star 45678834122006.
Fúj.

Lénike különkiadás aka (s)iker vol.465723491

Lénike sosem volt valami jó alvó: csecsemőnek, nagyobb babának is mindig ő volt a problémásabb éjszaka, sokszor felsír(t), sokszor kel(t)ünk hozzá, nehezen aludt, alszik el, nehezen alszik vissza, könnyen felriad, sírdogál, vagy éppen zokogva ébred csatakos fejjel, szóval valamiért nem egyszerű az alvás neki. (Bezzeg Marcus: leteszi a fejét és már alszik is. Ő csak akkor ébred fel éjjel, ha lázas.)

Emlékszem, még Amerikában laktunk és egyik éjjel Marci ment be Lénihez mikor sírt, aztán amikor visszajött, azt kérdeztem tőle: megpusziltad a gömbarcát? 

Azóta mindig ezt mondogatjuk Léniről - tényleg annyira kis cuki, babás, kerek arca van még mindig - és tegnap éjjel épp én keltem hozzá és puszilgattam az illatos puha gömbarcát, ő meg szorosan ölelte a nyakamat és annyira örültem, hogy van nekem egy ilyen szép gömbarcú kislányom. 

Olyan sokat segít ezekben a munkával vészterhes időkben amikor rájuk gondolok: mindig nagyon jó kedvem lesz és annyira szépen helyre tesz és minden bánatból, aggodalomból és stresszből kigyógyít, ha felidézem a szép kis arcukat meg az aranyosságaikat meg a kis testüket és személyiségüket. 

Olyankor mindig tudom, hogy mi az, ami igazán fontos. 

politikus

Megfigyeltem, hogy azonnal politikai menedékjogot akarok kérni - lehetőleg Európában*, lehetőleg tőlünk nyugatabbra -, ha véletlenül egy Magyar Narancs a kezembe kerül. 

Mondom én: nem lehet politikával foglalkozni, mert az ember (én) iszonyatosan elkeseredik és menekülni akar, meg a Parlament előtt felgyújtani magát.
Én nem szeretek itt élni, sose szerettem. Tudom, mindig mondani kell, hogy édes anyanyelvünk, meg ez a hazánk, meg bár rossz a helyzet, mi ide tartozunk, de én ezt sose éreztem, engem ez nem érdekel, én csak élni szeretnék.   

Amúgy azt is a Narancsban olvastam, hogy egy híres politikatudós szerint Magyarországot egyszer csak kipenderítik az EU-ból, ha Orbán sokat mutogat rájuk bűnbakként; na, akkor nagyon szomorú világ lesz itt. 

Elöl is hagyom a Narancsot ennél a cikknél, hátha Marci beleolvas és sietve átköltözteti a családot egy (viszonylag) normális országba. 

* persze az is lehet, hogy - egyelőre nem gazdag, de annál cukibb - amerikai rokonaink családegyesítenek nagykorúságuk idején, oszt mehetünk floridai nyugdíjasnak. Mondjuk ezt nem tudom pontosan hogy van, meg mennyire szabályozott és kell-e ott élniük valamennyit azért, hogy kivihessék a szülőket - ideje utánajárni, már lassan négy évesek... 

panaszképpen mondom

Tegnap óta van egy mellékállásom - semmi csodálatosra nem kell gondolni, sőt; btw protekcióval szereztem, képzeljétek -, de sok örömöm egyelőre nincs a dologból, csak kábé a reménytelenség: halálosan fáradt vagyok az ötös keléstől és akkor Marcikát kell tornáztatni háromszor egy héten több mint egy órán át (Lénát is kéne, de nem tudjuk mikor csináljuk, egyszerűen nincs rá idő), ráadásul ilyenkor nem tudunk mit csinálni Lénával, ráadásul kicsurog a mosatlan a mosogatóból, a szennyes kiömlik a szennyestartóból, nem tudok boltba menni, nem tudok főzni, nem készülök az óráimra, csak beájulok oda 'majdcsak lesz valami' felkiáltással, mocskos a hajam, a lakás, jézusom, pont úgy érzem magam, mint mikor megszülettek a gyerekek és hónapokon át két órát aludtam és futva közlekedtem a lakásban két etetés és kajagyártás és fejés között, hogy ezeket el tudjam valahogy végezni...ki találta ki, hogy két felnőtt elég két gyerekre? Az emberek miért nem falkában élnek? Meg fogok dögleni, ha ez így folytatódik; komolyan nem értem, hogy régen az emberek hogyan dolgoztak a nemtomén téglagyárban napi húsz órát.

Meg kell szülnöm a nagymamát, aki itt lakik majd a lakásban, nincs mese.

PS.: Tudom, tudom, eddig sok munkáról álmodoztam, de igazából én valami olyasmit szeretnék, amit mondjuk el lehet kezdeni nyolckor és be lehet fejezni négykor, tudjátok, a jó öreg nine-to-five, ilyen nekem mér nem lehet, mér?

Marcus különkiadás

Marcika ma reggel két tenyerébe fogta az arcom, mélyen a szemembe nézett, szájon puszilt (ilyet még sose csinált, nem is értem) és azt rikoltotta drága tanárnő mamikám! Nagyon vicces volt, Marcika huncut egy figura; Marci szerint már biztos ráérzett a tanárnő fétisre. 

Btw drága tanárnő mamika: holnap ötkor kelek, megyek tanítani, OMG. 

(:morog)

Nekem egyszerűen az agyamra megy a most divatos fatalizmus, már a nagymamám is ezzel jött ma - mostanában sokat segítek a nagymamáméknak, majd egyszer elmesélem, hogy mennyire nyomorult életük van szegényeknek a nagynénémmel -, pedig eddig még vallásosnak se tűnt. 

Meg ez a mindennek oka van, ezzel is ki lehet kergetni a világból.

Nem. Nincs mindennek oka. Egy csomó dolog VÉLETLEN. Na és?

Véletlenek, fájdalom, de vannak. (Tudom, tudom, tegyem hozzá, hogy szerintem.) Na és? Mért kell ennyire félni az élettől (vagy a haláltól, én már nem is tudom)? Mitől jobb, ha meg van írva minden? Akkor nem történnek szar dolgok? 

Na ugye. 

Feljegyzések az ikres anyák házából vol.sokezer

Tegnap Marci Lénát vitte felmérésre - ha tudnék vezetni, mehetnék én is ilyenkor, hát, például erre kell a nyavalyás jogosítvány -, ma meg Marcikát tornázni (kicsit ki vagyunk akadva ettől a tornáztatástól és mindenképp itthon akarjuk csinálni, pedig nagyon nyomják, hogy járjanak a gyerekek hetente többször, dehát ingünk-gatyánk rámenne a dologra, arról nem is beszélve, hogy kábé megoldhatatlan össze-vissza hurcolni hol egyiket, hol másikat, istenem, öt percre lakó nagymamák, hol vagytok?!; mondjuk fogalmam sincs, hogy hol lesz nekünk egy héten háromszor két óránk arra, hogy mindkét gyereket tornáztassuk) és tegnap Marcussal fiús programoltam (boltba mentünk - ezt mindkét gyerek imádja -, buszoztunk, héveztünk és autókat néztünk), ma meg Lénikével csajosat (boltba mentünk, aztán a Dunához andalogva sétálgatni) és mikor jöttünk hazafelé, beszélgettünk:

Marcikáék otthon vannak már?

Nem, szerintem még nincsenek. Szereted a Marcikát? Örülnél, ha otthon lenne?

Igen, szeretem a testvéremet. Mindenkit szeretek, csak magamat nem. 

Jaj, Léna, de miért nem?

Mert mindig elhagyom a csatokat a hajamból...

Ez borzasztó, hogy egy csodaszép, okos, cuki négy éves ilyet mond, teljesen odavagyok azóta is; persze tavaly már az oviban is mondták, hogy Léna alulértékeli önmagát, nade ez szívfacsaró. Sokáig magyaráztam neki, hogy nem számít, hogy elveszíti a csatokat, mert ő egy nagyon szép, okos, ügyes nagylány, dehát máskor is mindig ezt mondogatjuk, aztán mégis ilyeneket mond, drága Léna baba, nem bírom idegekkel.
Amúgy nekem változatlanul nagyon furcsa egy gyerekkel lenni, persze jó is, de valahogy kicsit mégis olyan üres - nem is tudom elképzelni, milyen lehet egy gyereket szülni, komolyan. A gyerekeknek is furcsa, nagyon várják egymást, nehezen viselik a különlétet, kamaszkorukban biztos nehezen oldják majd meg ezt az egymásról való leválást.  

slave to the wage vol.sokezer aka brühühű aka kis magyar nyelvtanári nyomorúság

Annyira kell törnöm a fejem azon, hogy melyik nyelviskolában melyik tanfolyamot (ne) vállaljam el és mi éri meg hosszú távon, hogy belefájdul. A mai kedvenc interjúkérdésem: miért nem akarsz esti csoportokat - értsd 6-tól fél 9-ig - vállani? Magántanítványaid vannak? 

Jézusom, nem, csak szeretnék néha találkozni a gyerekeimmel - az ilyen kérdésekből tudom egyébként, hogy ez a nyelviskolai tanárság mennyire nem nyugdíjas szakma: egyszerűen el sem tudják képzelni, hogy gyereked van, ha tanítasz.

Az élettörténetünk különben annyival bonyolódott tegnap óta, hogy kiderült, hogy Léninek is kell fejlesztés, ráadásul azt javasolták, hogy vigyük csoportba, Marcust meg beirattuk focira - a fejlesztő nőci kifejezetten javasolta, úgyhogy az óvó nénik bekaphatják -, szóval ez a munkábaállás egyre bonyolódik, merugye nagyjából csak én tudom a gyerekeket elhozni az oviból, Marcinak is kell majd már tanítania az egyetemen, meg dolgozik folyton és hát lássuk be, abból élünk, amit ő keres. Mondjuk most még kiskirályok vagyunk, mert tart a két éves ösztöndíj, de én igazából arra várok, hogy lejárjon, mert akkor majd Marci belátja, hogy ebben az országban nem lehet megélni abból a pénzből, amit keresni fogunk (én mondjuk nem keresek, hanem fizetek azért, hogy tanítsak, éljen a kényszervállalkozás, haha) és majd sietve elköltözünk, hah, alig várom.






PS.: Lapzárta után érkezett a hír, hogy megint nem vettek fel valahová - ahol már két órát dolgoztam is próbából - és a fejvadász a következő indoklást írta (idézem): más személyiségű pályázót keresnek. Őőőő. Hát ennél már az is jobb volt, mikor nem írtak/mondtak semmit, de köszi az indoklást.
Egyébként fejvadászék csináltak egy személyiségtesztet, amivel kimutatták, hogy erre a pozícióra soha rátermettebb ember nem született (röhögtem is magamban), dehát sajnos hiába törték magukat.
Én nem értem már ezt a világot: mindenhol úgy csinálnak, mintha csak egy atomfizikus tudná elvégezni a munkát (tényleg, nálunk van itthon egy, hehe), egy nyavalyás call centerben három fordulós kiválasztási fázis van hatvanöt IQ-, negyvenhárom EQ-teszttel, épp csak akrobatikus gyakorlatokat nem kell bemutatni a reménybeli, mondjuk - jó esetben - havi száznegyvenezer forintért.
Vicc, komolyan. 

Előbb teregettem az erkélyen. Az erkélyen, amiről kiugrott az apukám, ha valaki nem tudná. 

Teregetés közben azon gondolkoztam, hogy én biztos nem vagyok normális, mert mostanra már teljesen megbarátkoztam ezzel a gondolattal: hát igen, van aki kórházban hal meg, van, aki otthon, van aki autóbalesetben és igen, van, aki leugrik egy erkélyről. A mi erkélyünkről. 

Furcsa dolog ez, de már nem zavar. Eleinte, amikor elkezdett nem zavarni, akkor az zavart, hogy mért nem zavar. Hogy én nyilván pszichopata vagyok, hogy már nem érzek semmit. 

A legelején persze rossz volt, ahogy jöttünk haza a gyerekekkel az oviból folyton azon gondolkodtam, hogy hova esik az ember, ha kiugrik az erkélyünkről, folyton azon gondolkodtam, hogy tán kéne oda tennem egy koszorút, folyton azon gondolkodtam, hogy tejóég, mért kell nekem itt lakni; itthon egy csomót nézegettem az erkélyt, hogy vajon hogy ugrik ki innen az ember. De aztán ez az egész fokozatosan elmúlt, fene tudja mitől, nyilván sokat számít, hogy nem egyedül lakom itt, hogy a gyerekek jelenléte felülír mindenféle baljós, bánatos, depresszív hangulatot és tettet. 

Azt mondjuk még mindig nehezen viselem, amikor régi ismerősök látható (és tolakodó) érdeklődéssel méregetnek - vagy legalábbis én úgy érzem -, mintha látni akarnák rajtam ennek az egésznek a nyomát. Jó, hát minden csoda három napig tart, nyilván egy öngyilkosság se olyan izgi három évvel később. 

Azon is szoktam gondolkozni, hogy kéne menni a temetőbe, de én rettentő temetőellenes vagyok - már mindenkinek elmondtam, hogy engem sose temessenek el, szórjanak a Balatonba, remek hely -, ezért sose megyek, minek? Tényleg, minek? Nagyjából minden órában eszembe jutnak a szüleim, vajon komolyabb gyászmunkát végeznék ha a sírjuk felett állnék? Kétlem.

Ah, nem is erről akartam beszélni, hanem Lénáról, hát, bocs, tudom, ez egy nehéz téma, de fene tudja, engem az utóbbi években annyira környékez a mindenkinek a meghalása, hogy egész higgadtan állok a témához - ami persze jó, meghalunk mind, vagy mi van. 

Mondjuk felzaklatnak a "híres" öngyilkosságok, az emberek ostoba megnyilvánulásai meg végképp: mikor Robin Williams öngyilkos lett, akkor egy rakás nagyon primitív kommentet olvastam, ilyeneket, hogy jódógában nem tudta micsináljon, meg csicska, köcsög, gyáva öngyilkos, hát...hogy egy klasszikust idézzek és ezt így hogy?

(s)iker vol.56748234789

Már olyan rég voltak a Szépek, hogy muszáj, íme.

Feljegyzések a dagadtak házából vol.678345788

Múlt héten elkezdtem egy ilyen utálatos turmixos diétát - ebédre okosan keveset eszem, amúgy meg turmixolok -, hat nap után megmértem magam és izé...négy kilót (!!) fogytam. 

Lehet, hogy szar a mérleg - mondjuk azelőtt a gyerekeket mindig két kilóval többnek mérte -, de megmértem újra meg újra, mindig ugyanannyi volt, hátőőő, hümm. 

Kissé egészségtelen, ha ez igaz, de hát micsináljak, örülök neki, ez egy zabálós nyár volt (melyik nem az?) és én az a típus vagyok, aki ha nem vigyáz magára, akkor végül daruval emelik ki a lakásból. 

Tök igazságtalan, vékonyak, becsüljétek meg magatokat.