"receive with simplicity everything that happens to you"

Lassan nyitnom kéne egy 'halál' vagy 'rákos családom' sorozatot - nem, ez nem vicces, de kínomban már elkezdek röhögni ezeken asszem -: ma kiderült, hogy a nagymamámnak áttétje is van, én meg megint elkezdtem felébredni és nem visszaaludni hajnalban (ez van olyankor, mikor valaki rákos a családban, annak idején az anyámmal kezdődött azt hiszem). 

Hajnalban eszeltem ki egyébként azt is, hogy hát micsoda butaság nyafogni azon, hogy az élet kibabrált a családommal, hiszen minden családdal kibabrál így vagy úgy. Aztán az is eszembe jutott, hogy a nagymamám bizony már 87 éves és valamiben egyszer csak meghal az ember. 

Ezek tulajdonképpen megnyugtató gondolatok és azon imádkozom nagyon, hogy ne kezdjék vadul kemózni, mert tönkreteszik azt a kevés idejét is, ami valószínűleg hátravan. 

Különben az élet mindig úgy csinálja velem, hogy valamit elvesz, de cserébe kapok valami mást (vagy fordítva): pár nap után úgy látom, hogy ez életem eddigi legérdekesebb munkája. 

Jó nehéz, jó fárasztó és sok túlórával jár (ez a gyerekek miatt nagyon fájó pont, majd nyafogok erről részletesebben), de azt hiszem ez végre valami olyasmi a tanításon kívül, amit megéri megtanulni, mert van értelme és tudok vele azonosulni.






PS.: Egyébként meg dagad a mellem a büszkeségtől: ma egy amerikai tanár megkérdezte, hogy magyar vagyok-e, mert ő úgy gondolta angol (mondjuk fel nem foghatom miért, tök amerikai akcentusom van - jó, nyilván magyar-amerikai, de értitek -, annak idején Londonban meg azt nem akarták elhinni sosem, hogy nem vagyok amerikai), hah, na tessék.
És a főnököm meg is dicsért egyszer - ez egyébként megtörténik az amerikai főnökökkel; cinikus, kiábrándult magyarokat (engem) nagyon meg lehet hatni ilyesmivel.