Mikor elmeséljük a gyerekeknek, hogy nem is olyan régen még nem tudtak járni és cumisüvegből etettük őket, akkor rendszerint hangosan, hitetlenkedve kacagnak.
Mondjuk tény, hogy nekem is nehéz elhinni, hogy mindez valaha megtörtént és hogy a most már szorzásokat tanuló - bizony, Marci szorgosan matekozik velük - gyerekeim valaha egymás mellett gőgicsélve bámultak egy csilingelő-forgó cuccot a közös kiságyukban.
Btw kisbabák: tegnap nagyon meglepő módon, valami gyerekre mutatva a tévében Marci sóhajtozni kezdett, hogyaszongya jaj, milyen aranyosak az ilyen pici kisbabák és rám sandítva megkérdezte, hogy még mindig akarok-e harmadik gyereket. Mondtam, hogy hát persze, majd kis hallgatás után megkérdeztem, hogy akkor mikor lesz végre? Erre azt mondta, hogy ha majd lesz egy nagyobb lakásunk. Hát...na jó.
Aztán végül felsorakoztattuk az összes ellenérvet: megegyeztünk, hogy három gyerekkel tényleg egy perc időnk se volna egymásra és nem, nem volna okos dolog most újrakezdeni mindent, végre dolgozom (ez de nagy kár), meg amúgy is öreg vagyok már, a lakás kicsi, a gyerekek féltékenykednének...hát, asszem nem lesz itt sose harmadik gyerek.