És tényleg milyen az élet: elvesz, meg ad, tudjátok...tegnap ugye volt ez a szar nap, aztán ma reggel nyolckor hívnak a Babits Mihály Gimnáziumból - sose jelentkeztem oda, passz, nem értem -, hogy menjek interjúzni hétfőn (jó iskola, busszal húsz perc tőlünk, tetszene nagyon), aztán az első órán a legcukibb lányka azt mondta nekem, hogy tavaly egész évben nem tanultam annyit, mint most, ez alatt a három hét alatt, jó tanárnőnek tetszik lenni.
Egyébként olyan nekem ez a tanítás, mint a futás: az is sokszor halálosan gyötrelmes, szar, nehéz, de semmilyen más sport nincs, ami annyira simogatná a testem-lelkem. A tanítás meg...soha semmilyen munkánál nem éreztem azt, hogy igen, ennek van értelme, ez valamit hozzátesz a világhoz. A tanítás meg nekem még akkor is ilyen, amikor csak tízig tud elszámolni az a diák. Nem tudom mitől van ez, szerintem születni kell erre a fajta tanítási kényszerre: az orvosoknak biztos ilyen, mikor minden beteget meg akarnak menteni.
A nap szomorú híre pedig az - bár már tudtam tegnap este -, hogy a matektanár, akivel egészen összecimbiztem és még el is kezdtem tanítani angolra, ma felmondott, elmegy egy iskolába, ahol - reményei szerint - tanítani is lehet. Az iskola vezetősége meg retteg, hogy ezzel lavinát indít el és majd mennek egy csomóan vele. Hát...úgy legyen.