Olyankor, mikor Marci elutazik, a gyerekek mindig rettenetesen hiányoznak napközben, de ezzel a húsba markoló fájdalmas érzéssel, ami a gyászra hasonlít.
Szerintem ilyenkor hirtelen átérzem a szülői felelősség valódi súlyát, meg hát igen, mit szépítsük, azt, hogy nincs túl sok ember az életemben, akire számíthatnék ha valami baj történne (a tesómék is elutaztak erre az egy hétre).
Van ugyan pár ember, akivel jóban vagyunk, de nem érzem, hogy segítségre számíthatnék tőlük, meg aztán segítségkérésben extra szar vagyok. Szomorú vagy sem, ez van. Mondjuk én is tehetek erről, ez egyértelmű, jópár embert leépítettem abban a bizonyos évben, mikor takarítottam az életemben, meg hát én amúgy is hűtlen barát vagyok, nekem szerelem kell a hűséghez, amúgy nincs különösebb szükségem senkire.
A szüleim viszont borzasztóan hiányoznak, az az igazság. Nem beszélek mostanában erről, de néha annyira fáj, hogy már nem élnek, hogy legszívesebben tényleg megállítanám a világot - mert így már mi értelme...