"Receive with simplicity everything that happens to you"

Na tessék, a doki azt mondta, mindenképpen operálni kell a lábam és ráadásul csontvágásos technikával, merthogy ez egy örökletes hiba, szarul nőtt a nemtommelyik csont, kész, viszlát, emelgethetsz te üveggolyót a talpaddal, ez attól nem múlik el úgyse és amúgy is kijött volna, akármit emelgetek akárhogy. 

Ez mondjuk megnyugtatott kicsit: végre nem én csináltam valamit rosszul...egyelőre várunk még azért (tök szimpatikus volt, hogy nem vette elő rögtön a fűrészt az asztal alól), szerezzek talpbetétet, attól reméljük jobb lesz, aztán ha ráérek megműti. Jaj. Most már tudom mit teszek idén nyáron, haha. 

Ma öt éve halt meg az apukám. Aznap szép, napsütéses idő volt, épp depressziósok végső becsavarására való. 

Szegény apukám, már nem haragszom rá, bár őszintén szólva ebben sok - úgy öt - év munkája van. Nagyon szokott hiányozni, de szerencsére otthon már ritkán jut eszembe. 

Azt hittem, hogy sokkal rosszabb lesz ott lakni, ahol meghalt, lent gondolkodni, hogy hova ugorhatott pontosan, fent méricskélni, hogy hogyan ugrik ki innen valaki (nem mondom, hogy ezeket már nem csinálom, de egyre kevésbé ugrik össze a gyomrom, amikor felmerül egy-egy ilyen gondolat). 

Jó, bennem lakik egy kis sebész, aki nem hagyja nagyon eluralkodni a szentimentális érzéseket (egyébként szerintem ez a kis sebész a szüleim halálának környékén költözött belém, nyilván önvédelemből is), bennem nincs (már) sok a nagymamám tragikus hősnő lelkéből, én nem úgy gondolok a szüleim halálára, ahogy ő (tragédia, rettenetes tragédia, mondogatja elfúló hangon).
Szomorú nagyon, de ez van. Nem rettenetes tragédia, hanem az élettel járó nagy nehézség, bánat, rossz. Olyan rossz, ami előbb-utóbb, ilyen-olyan formában mindenkit megtalál. 

Úgyhogy tetszik most nekem ez az eső (amúgy szeretem az esőt, ha nem fél éven át egyfolytában esik, ahogy Pisában annak idején): egy ilyen napon a napsütés olyan gúnyosnak tűnne.