vasárnap, május 28, 2017

"Éltem - és ebbe más is belehalt már"

Péntekre virradóra meghalt az apai nagymamám.
Szomorú vagyok, bár mindig nagyon terhelt volt a kapcsolatunk; én nagyon nehezen visel(t)em a család apai ágát, szegény apukám sem véletlen volt olyan, amilyen.
Azon gondolkoztam a hétvégén, hogy mennyire gyorsan múlik el tényleg a családom: 2009 tavaszán meghalt az anyukám, 2009 őszén meghalt az anyukám testvére, szeretett nagybátyám.
2011 februárjában öngyilkos lett az apukám (valahogy mindig úgy gondolok erre, hogy ez nemcsak sima meghalás volt és durvább nyomot is hagyott egyértelműen) és most, meglepően nagy kihagyással 2017-ben a nagymamám zárta a sort, de sajnos a két anyai nagynéném, illetve az apai (akivel szintén igen problémás a kapcsolatunk) sem túl egészségesek, úgyhogy nálunk mindig benne van a halál a pakliban (oké, elvileg máshol is).
Mondjuk szerintem eléggé megedződtem a szüleim halála kapcsán: szemem se rebben lassan egy új halálhír hallatán.
Mondjuk azon eléggé kiborultam, mikor jó egy hónapja a tesóm biciklizett és összeütközött egy autóval: szerencsére csak két bordája tört el, de ez valószínűleg simán csak óriási mázli volt, mindenesetre szörnyű volna, ha meghalna a tesóm, el sem tudom képzelni.

kedd, május 23, 2017

Marcika különkiadás

Marcus hihetetlen kis figura: mostanában fél hat-hat körül kel (de akkor is, ha mondjuk tízre csúszik a lefekvésük, pl hétvégén), leoson reggelizni (időnként tejjel árasztja el az egész ebédlőt, de annyira helyes, próbálja mindig feltörölni) és reggeli közben Ruminit meg Robin Hood-ot olvas, most ezekre van rákattanva.
Kérdeztem tőle valamelyik nap, hogy miért kel olyan korán és azt felelte, hogy élvezi, hogy a reggelinél csendben olvasgathat.
Jaj, nem bírom idegekkel, olyan nagyfiú már, egyedül reggelizik, olvasgat, istenem.

hétfő, május 22, 2017

"Risk means 'shit happens' or 'good luck'"

Elfogadtam, hát mit veszíthetek? Legföljebb otthagyom, ha sehogy sem működik pár hónapig meg keresek egy rakást pénzt, végülis azért nem a halálos ítéletemet írom alá a szerződéssel...annyiszor voltam állati bátor, Marcit egy hónapja ismertem mikor elmentem vele Triesztbe (felmondva a jól fizető multis munkahelyemet btw), 30 hetes ikerterhesen Amerikába költöztem, egyszer eltévedtem Brixtonban éjszaka, simán otthagytam  nekem nem tetsző munkahelyeket tök egyedül, lakáskölcsönnel kínlódva, hát most kezdjek bizonytalankodni?*
Tökösen kell, bele a szakadékba, aztán majdcsak lesz valami, hádde nem?




* azért ez a felsorolás azt bizonyítja, hogy nemcsak vakmerő vagyok, hanem állati mázlista is

vasárnap, május 21, 2017

"Slave to the wage" vol. sokezer

Most már két hajnalt töltöttem agyzsibbasztó töprengéssel, de nem sikerült döntenem még mindig.
Egy rakás verzió van, ráadásul időközben még két tanári állás is a képbe került.
A tanárságban ugye az a szimpatikus, hogy sokkal többet tudok a gyerekekkel lenni, mint más munkahelyen, általában elnézőbbek is például a betegségekkel szemben, ott vannak a szünetek, viszont a pénz szar és az is marad és egy ideje már tudom, hogy engem ez rettenetesen zavar, mert a pénz elvileg a munkám ellenértéke és ha a munkám ellenértéke nagyon csekélyke, akkor azt gondolom, hogy szart sem ér maga a munka, minek ezért felkelni reggel, frusztrált leszek, rosszkedvű. Zavar a tanításban az is, hogy úgy érzem, már nincs hova fejlődni; persze, ha az ember ambíciózus és ez a legfőbb szívügye, akkor nyilván villoghat versenyeken, zsezseghet mindenféle iskolai rendezvényeken, de maga az iskolai élet meg ez a fajta zsezsegés kifejezetten taszít engem. Én nem akarok osztályfőnök lenni, meg más ember gyerekével kirándulni és lelki életet élni, én a saját gyerekeimmel szeretnék lenni szabadidőmben. Nem mondom, hogy ezek rossz dolgok, csak nem nekem valók. Tanítani szeretek egyébként, általában a tanítványaimat is bírom, de valahogy eljutottam (már régen, egyébként) arra a pontra, hogy a tanítás önmagában nem elég, valami másra, többre vágyom.
Ott van ugye ez a multi, ami teljes állás, nagyon jó pénz és úgy vannak műszakok, hogy reggel nyolctól, kilenctől és tíztől kéne kezdeni és van plusz egy óra az ebéd és a szünetek miatt.
Ha mindig a nyolcas műszakba osztanak be, akkor sem érek ide soha az iskola végére, de úgy mondjuk egész oké a dolog, ha Marci felváltva egy bébiszitterrel megy a gyerekekért és én max hatra itthon vagyok. Na de ha muszáj más műszakot is vállalni, akkor lehet olyan, hogy egyáltalán nem is találkozom velük és az milyen szörnyű már, éppen első osztályban! Egyszerűen nem érné meg a több pénz az e felett érzett bánatomat, ugyanakkor ez a szívás valószínűleg csak egy évig tartana, mert utána lehetne továbblépni, kacsingatni a home office felé, meg ilyenek.
Jaj, nem tudom, olyan nehéz ez, ugyanakkor mi tényleg megoldottunk kettesben olyan helyzeteket, amikre mindenki azt mondta, hogy lehetetlen, már  a Houstonba költözéskor is mindenki károgott, hogy nem fogjuk bírni, meg hogy ők ismernek ikreseket és az egész család folyton körülöttük ugrál, mert ezt máshogy nem lehet csinálni, hát haha, ezen azóta is röhögnöm kell, mi nagy ritkán találkozunk csak a családtagokkal, határozottan nem ugrál körülöttünk senki.
Jó, kétségtelen, hogy az, hogy rengeteg szívást kibírtunk, az sokban azért az én mindenféle lemondásaimnak köszönhető és első felindulásomban, amikor felajánlották az állást péntek reggel, akkor azt kezdtem pedzegetni Marcinak, hogy oké, én eddig félreálltam, feladtam mindent, hajlandó voltam szarul keresni, hogy folyton itt legyek ugrásra készen, de mi lenne, ha most ezt egy évre megfordítanánk és Marci tolná kicsit háttérbe a saját karrierjét azért, hogy szakmailag én is boldogabb legyek esetleg. De azóta már rájöttem, hogy nem is Marci reakciója fontos itt most - bár annyira nem tetszik neki a takarékra állás lehetősége, mily meglepő -, hanem inkább az, hogy én fontosnak tartom, hogy itt legyek az iskolakezdésnél, hogy együtt legyünk délutánonként, hogy beszélgessünk és hogy ezt ne egy vadidegen bébiszitter csinálja helyettem. (Arról nem is beszélve, hogy Marci külföldi útjait lesüllyesztettem a tudatalattimba, mert ennyi mindenen már tényleg nem tudok egyszerre szorongani)
Ugyanakkor meg telnek az évek és félek, hogy egyszer csak itt állok majd egy frusztráló, szarul fizető, valószínűleg nem túl kielégítő állással, meg két kamasz gyerekkel, akiket egyre inkább a haverjaik meg a szerelmi életük érdekel majd az anyjuk helyett, aki addigra már túl öreg lesz ahhoz, hogy bármi újba kezdjen.
Jaj, nem tudom, olyan nehéz ez tényleg, bárcsak élne az anyukám: nemcsak szuper nagymama lenne, hanem akkor egy pillanatig se kéne gondolkoznom, hogy most mit csináljak, mert tudom, hogy segítene és a gyerekek jó kezekben lennének.

péntek, május 19, 2017

"Anya, anya ebben a sivatagban mért hagytál itt, ebben a sivatagban?"

Szerda délután volt anyáknapi műsor, ahol a gyerekek kissé kaotikusan előadták, hogy mennyire szeretik az anyukájukat. 
Én ugye nem vagyok egy meghatódós alkat, ezeken a kis helyes műsorokon leginkább röhögni szoktam, olyan vicces, ahogy a kis makik belezavarodnak a versekbe, meg hamisan énekelnek, de volt egy momentum, ami nagyon meglepett engem. 
Az ünnepség legelején volt egy komoly, "felnőtt" vers, nem tudom kinek az előadásában, nem tudom kinek a verse, ráadásul igazi giccsparádéval körítették, na mindegy, a lényeg, hogy amint a versben sorolni kezdték az anyák erényeit, nekem ömleni kezdett a könnyem, nagyon meglepő volt. 
Már beszéltem itt arról, hogy egy csomó bánatot okoz a szüleim halála most megint és valahogy a héten megvilágosodtam: szerintem a ház tehet róla.
Igen, álmaim háza. Ami kicsit olyan, mint a balatoni házunk (ahol a szüleim a legjobban szerettek lenni; úgy is tervezték, hogy ott lesznek nyugdíjasok), kicsit meg olyan, mint a nagymamámék régi háza, ahol a nyári szüneteken kívül az egyéb szüneteket töltöttük és ahol sok jó kaja, sok jó könyv, sok jó program, vadregényes kert és gondtalan fiatalság volt, ahol még körülvett minket az egész család és minden olyan egyszerűnek tűnt.*

Jaj, úgy hiányzik a nagy család, úgy hiányoznak a szüleim! Na ez az, szerintem, amiről az öregedés igazán szól: hogy szép sorban elveszíted a szeretteidet.



*Simán lehet persze, hogy bármilyen ház így felkavarna, mármint azok, amiknek jó illatú kertje és szívfacsaróan romantikus hangulata van.

"I won"

Na, a lecke fel van adva: felvettek.
Csábítóan sok pènz, de logisztikailag nem tudom hogy oldjuk meg, na meg mi lesz így az egyetemmel?
Ez a munkakör egyébként elég nagy szívás, de egy év után lehet továbblépni cégen belül. Hátizé. Hétfőn délig kell választ adnom.


PS.: És persze éppen aznap írtak a sikeres egyetemi felvételimről, amikor megjött a céges állásajánlat. Olyan izgalmas ez az élet. Na meg egy kurva.

szerda, május 17, 2017

"és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem"

 Hétfőn volt a hetedik házassági évfordulónk és még mindig azt tartom életem legnagyobb és legfontosabb tettének, hogy azon a bizonyos augusztusi napon, mikor megbeszéltük a "bloggertalálkozót" (akkoriban még Marci is írt blogot és ez volt az apropó), akkor nem mondtam le végül, mert bizony sokat hezitáltam, hogy menjek-e találkozni, minek, úgyis béna lesz, nem akarok senkitől semmit, miről fogunk beszélgetni, jóisten?, a férfiak kapják be, stbstb. 
És hát aztán nem volt béna - azóta is gondolkodunk, hogy hogyan kéne azt a találkozást szalonképessé tenni Léna számára, mert hát nehéz lesz papolni neki, ha megtudja, hogy mi pontosan hogyan ismerkedtünk meg, haha -, sőt, életem legjobb döntése volt az a nemrandi, bizony. 
Elmeséltem a karrier tanácsadó néninek az egész romantikus sztorit és teljesen bezsongott, azt mondta, dolgozik valami szerelmi reménység csoportban is (ezt a nevet csak én adtam neki gonoszul, na) és ott mindenképpen elmeséli majd a történetünket, mert annyira fantasztikus és mennyi erőt meríthet belőle minden reményvesztett szingli! Szerintem is, én mesélgetem is úton-útfélen, kifejezetten inspiráló történet, én úgy gondolom. 
A néni megrökönyödve kérdezte, mikor mondtam neki, hogy a blog kapcsán találkoztunk, hogy "egy fizikus blogot ír?!" 
Olyan vicces, ahogy az emberek a fizikusokat elképzelik, Marci speciel a legnormálisabb ember, akit ismerek, a szó nem unalmas, hanem csodálatos értelmében: kifejezetten empatikus, nyitott, érdeklődő, szereti a szépirodalmat, jó kapcsolatteremtő, felismer az éhségen kívül más érzéseket is, viszonylag extrovertált, szóval semmi nem utal arra, hogy ő egy fizikus, akivel elvileg csak száraz tényekről lehet beszélgetni, lehetőleg minden érzelem mellőzésével, ja és a szemkontaktust is kerüljük. (Vagy mit tudom én, milyennek kell lenni a fizikusoknak). Jó, hát vannak furcsaságai, de én azt gondolom például, hogy nekem furcsaságból több van, pedig én csak kocsmatöltelék bölcsész vagyok (vagy hogy is utalt Orbán a magamfajtára).
Apropó, bölcsészet: voltam felvételizni a fordító szakra múlt héten, le is lomboztak rögtön: azt mondta a főfordító nőci, hogy hát sajnos a bölcsészeket nem szeretik a fordítóirodák...aztán hirtelen rájöhetett, hogy rontja a saját üzletét mert így nem biztos, hogy beiratkozom vaskos pénzekért és elkezdte bizonygatni, hogy de, azért mégis, meg majd szereznek nekem valami munkát. Hát köszi, erre nem biztos, hogy szeretnék építeni. 
Közben meg hétfőn levadásztak egy multitól (jelentkeztem valahová máshová, ahová nem kellettem és eljutott hozzájuk az önéletrajzom, nem rossz) és már huszonötször tesztelték, hogy tudok-e angolul (ez mindig olyan vicces nekem), aztán végül úgy döntöttek, hogy tudok és holnap megyek interjúzni. Még mindig nem tudom mit akarok, de megnézek minden ilyen véletlen lehetőséget, aztán hátha kijön ezekből valami jó. 
Az élet meg olyan szép itt ebben a házban, komolyan, egyszerűen csak kimegyek a kertbe és sírok, olyan isteni itt lakni. A karrier néni arról is kérdezgetett, hogy nem vagyok-e zöld özvegy (ez állítólag egy új kifejezés azokra a nőkre, akik zöldövezetbe kiköltöztek és ilyen-olyan okból kifolyólag otthon vannak és megdöglenek az unalomtól/szenvedéstől, mert magányosak, távol vannak a várostól) és mondtam neki, hogy ne őrüljön már meg (na jó, nem pont így mondtam) hiszen olyan boldog még sose voltam mint itt, ebben a házban. 

szerda, május 10, 2017

"Ah, that sorrow hurries like the wind"

Holnap lesz a felvételi (lesz egy teszt, meg egy fordítás oda-vissza, meg valami szóbeli, szóval végülis egész komoly a dolog), időközben persze újra elbizonytalanodtam, mert mint a múlt heti tájékoztatón kiderült, a legtöbb jelentkező friss nyelvvizsgás* és hát izé...azért annál egy kicsit már tovább jutottam úgy huszonhat éve, basszus, de rohadt öreg vagyok, akkor nyelvvizsgáztam a Rigóban. és aggaszt kicsit, hogy fogok-e érdemben tanulni valamit...persze valójában csak a papír kell, meg elvileg tanítanak szoftverrel támogatott fordítást is, az nagyon hasznos, meg mittudomén, az egyetem fíling, az mindig jó. Akartam ma tanulni kicsit, de naná, hogy a gyerekeknek oviszünet volt, úgyhogy bánatomban főztem inkább, nem tudok a zajongó gyerekek mellett tanulni, ja, meg amúgy is délelőtt diákigazolványt csináltattunk (a gyerekek is öregek!), illetve végre készen van az új lakcímkártyánk - a CSOK miatt ezer évig tartott a földhivatali tulajdonosi bejegyzés -, hivatalosan is itt lakunk, jaj, nagyon boldog vagyok ettől. 
Szóval felvételi: random jártam mostanában állásinterjúkra, csak olyanra, ahol vagy fordítani kellett, vagy valamilyen angol tesztet kitölteni, vagy mindent együtt. Sehova nem vettek fel (surprise, surprise), de többször sikerült a legjobb tesztet/fordítást produkálnom, szóval munkaerőnek nem vagyok jó, de angolul tudok legalább, milyen szerencse. Gyakorlásnak mind tök jó volt, igazából így is gondolok ezekre, mert hogy dolgozni mit szeretnék, na arról még mindig fogalmam sincsen. 
A karriertanácsadó néni (akivel egyébként szkájpolunk) el volt ájulva tőlem, hogy húha, micsoda intelligencia, kommunikációs készség, határozottság (haha, mondtam neki, hogy általában állati jól előadom magam, csak a körmöm van mindig tövig rágva) szuper, menjek multihoz, legyek igazgató, hát persze, persze. 
Eh, nem tudom, részben igaza van, mármint nem az igazgatóságban, inkább abban, hogy jobban kéne hinnem magamban, mert több van bennem a közoktatásnál, meg a nyelviskolai tanításnál (az is olyan végtelen döcögős, az élettől is elmegy a kedvem mindig mikor a tanítványok elkezdik lemondani az órákat, nem tanulnak, hamukálnak, jaj) - én azt gondolom, hogy amikor lelkesen biztat, akkor talán valami ilyesmit sugall. Beszélni fogok egyébként majd vele még egyszer, azt mondja át kéne alakítani az önéletrajzomat például. meg ráfeküdni az olasz tanulásra, mert a két nyelvvel már a világ királya lehetnék és különben is jobban tudok olaszul, mint ahogy előadom (ez valószínűleg így van, de én minden egyéb nyelvet az angolomhoz hasonlítok, az meg túl jó, annyira nem fogok már más nyelvet megtanulni nyilván)
Marci valami rakás pénzt kap az egyik cikkéért, hát micsoda mázlista emberek vannak, én meg baszki, itt állok negyvenkét évesen és fogalmam sincs mit kezdjek magammal. 
Titokban posztmodern angol irodalomból akarok doktorálni, dehát ez nevetséges, fel kell nőni (jaj, de unalmas), pénzt kell keresni, meg kell élni, nem lehet csak a kertet nézve irodalmi alakokról ábrándozni. Btw irodalmi alakok: önkínzásból újra elolvastam William Styron Feküdj le sötétben című regényét és emlékszem, hogy régen is rettenetesen megrázott, de akkor főleg azért, mert a főhősnőnek az enyémekhez hasonló problémái voltak, most meg azért borultam ki rajta nagyon, mert említett főhősnő a regény végén kiugrik az ablakon. Tudtam persze erről, mikor megtaláltam a könyvet költözéskor, de úgy tűnik, muszáj foglalkoznom az öngyilkossággal; a múltkor is beszéltem erről valakinek és olyan volt, mintha mázsás súlyt raktam volna le (többek között ezért gondolom, hogy kéne nekem egy pszichológus), még azon is elgondolkodtam, hogy eljárok gyászcsoportba, ott legalább nem gyötörnék senkit ezzel és beszélhetnék szabadon ezekről a dolgokról. Fogalmam sincs mit mondanék, de azt tudom, hogy valamit kéne, valahogyan fel kéne oldani ezt az egészet, ami bennem feszül. 





* akik őszintén kifejezték rémületüket, mikor kiderült, hogy angolt tanítok - az aggodalom, úgy tűnik, kölcsönös

szombat, május 06, 2017

"I love it here!"

Mindenekelőtt azt akarom elmesélni, hogy csodálatos, nagyszerű, szuper, fantasztikus, fenséges, pazar, pompás, lenyűgöző, mesebeli, egyszóval isteni itt lakni! 
Mindent szeretek itt: az illatokat, a hangokat, a fényeket, a színeket, a szomszéd kutyáját, a másik szomszéd kakasát, minden egyes növényt, bogarat, madarat, kertünkbe tévedő macskát, szeretek felmászni a dombra (dombtetőn lakunk, jó kis sport hazajönni), elindulni a közeli erdőbe, úristen, mióta vágytam erre az életre és most itt van és egyszerűen el sem tudom mondani mennyire jó, mennyire más ez, mint a lakótelepi vegetálás.
Van aztán még az a fontos hír is, hogy a gyerekek jövőre egy cuki tanító nénihez járnak majd az 1. a-ba, a házunktól úgy tíz percre lévő iskolába. Sokat gondolkodtunk, hogy szétszedjük-e őket, mondjuk Marcust szántuk először az a-ba, Lénát meg a b-be (pedig Lénikém volt a gyorsan kitüremkedő A baba, ó), de végül úgy döntöttünk, hogy egyszerre elég lesz sokknak az iskolakezdés, majd esetleg felsőben.
Voltam csütörtökön Gödöllőn az egyetemen és rettentően beizgultam, mert annyira szimpatikus volt mindenki a szakfordítói tájékoztatón (az egyik fordító atyaúristen furcsa módon a régi nyelvészet tanárom, aki annak idején eléggé felejthető előadásokat tartott), meg nyomatták, hogy lehet menni phd-zni, meg ösztöndíjjal szerte a világban (nekem ez mindig nagy álmom volt, de mire bejöttek az Erasmus képzések, én már bevégeztem a sulit annak idején), fú, imádtam az egyetemet is harminc éves fejjel, nekem nem a munka, csak a tanulás való, tudjátok, vannak ezek a notórius diploma halmozók, na, én is olyan akarok lenni. 
Foglalkozása: egyetemista. Na jó, esetleg: alvó. 
A "hivatalos" szakmák nem annyira hoznak lázba sajnos...

péntek, május 05, 2017

ahogy a dolgok vannak

Annyi midlife crisis-os nyűgöm van, hogy úgy döntöttem, kinyitok újból. Most ugyan nem érek rá mesélni, mert a karrier tanácsadómmal kell beszélgetnem, őőő, majd elmagyarázom.
Pápá, remélem örültök.



PS: A karrier tanácsadós beszélgetés rádöbbentett, hogy nekem muszáj lenne pszichológushoz járnom: tele vagyok fel nem dolgozott gyászokkal, meg szorongásokkal, na meg fojtogató, érthetetlen önellentmondásokkal. Eddig általában azt gondoltam, hogy annyira jól ismerem magam, hogy ugyan minek nekem ilyesmi, de most rájöttem, hogy kifejezetten nagy szükségem volna rá. Pénzem az mondjuk nincs erre, szomorú vagyok.

szerda, április 12, 2017

"Hello Mom thank you Mom Hi Mom"

Néha kifejezetten rossz anyának érzem magam, de szerencsére vannak azért jó pillanataim; valamelyik nap például sikerült nagyon megnevettetnem Marcikát: úgy röhögött, hogy közben ütötte a fejét, majd félig beesett az asztal alá.

kedd, április 04, 2017

ahogy a dolgok vannak

Mivel sokan írtatok, hogy mivammá (nem, ennél sokkal szebbek voltak ám az üzenetek), ezért gyorsan elmondom, hogy nincsen semmi baj, nincs bezárt/titkos blog, nincsenek meghívók, egyszerűen most csak úgy érzem, hogy semmi kedvem írni, valahogy minden amit mondanék, olyan banálisnak tűnik és a nyitott, ámde elhagyatott blogok olyan kiábrándítóak, ezért a bezárás.
Biztos fogok még írni, de most valahogy motiválatlan vagyok, talán túl jól érzem magam (egyébként igen).
Amúgy gyorsan el kell mesélnem, hogy tegnap védőnői látogatást tettünk, úgy tűnik, a gyerekek életében ez volt az első és utolsó ilyen, minket valahogy megkímélt az univerzum a védőnő intézményétől először a külföld miatt, aztán meg már azért, mert eszem ágában sem volt szólni, hogy hahó, itthon vagyunk.
Na mindegy, hát elmentünk és az első vicces a szemvizsgálat volt: a néninek volt egy nemolvasós táblája, ahol irányokat kellett mutogatni, Lénának még az jutott, aztán láttam, hogy létezik betűs verzió is, mondtam, hogy tudnak olvasni, csak nyugodtan mutassa a betűset (persze soha senki nem hiszi el, hogy tényleg tudnak, pedig Léna például pont tegnap fejezte be a 300 oldalas Nils Holgerssont, Marcus meg a Ruminit olvassa nagy izgatottan), vicces volt, ahogy csodálkozott, majd arra a konklúzióra jutott, hogy hát Amerikában előbb tanulnak olvasni. Próbáltam magyarázni, hogy Amerikában még beszélni sem tudtak a gyerekek, de a következő mondatából arra következtettem, hogy egyáltalán nem érti, amit mondok: Marcikának azt találta mondani, hogy ó, te biztos perfekt angol vagy!
Jó, nyilván nehéz megemésztenie, hogy már három éves koruk óta itt vannak, de mégse kúrogatta egyetlen védőnő sem őket (meg engem).
A nő egyébként mindenféle általános izét kérdezett iskolaérettségi felmérés címén és amíg válaszolgattam, a gyerekek a rendelőjében kitett könyvekbe merültek. Amikor befejezte a kérdezősködést, elképedve mondta, hogy itt nála még egy gyerek sem olvasgatott várakozás közben; igazából ez egyáltalán nem dicséretnek hangzott, mert méltatlankodva felkiáltott, hogyaszongya itt a gyerekek játszani szoktak, nem olvasni!

Na most kint hagyom egy időre ezt itt, aztán bezárom. Vagy nem, ki tudja. Szeszélyes figura vagyok, biztos tudjátok. Csókjaim, mindenesetre.

csütörtök, március 30, 2017

furious anger

Hú, gyerekek, már kora reggel lábon kihordtam egy agyvérzést, a gyerekeim valami elképesztőek. 
Én még ki se tudom nyitni a szemem és bambán ülök a kávém fölött, mikor ezek már egy brutális ordítós-csapkodós harcban vannak az asztal körül.
A vita tárgyától konkrétan agyfaszt kapok: ki üljön Léna helyén(!). Marcika még soha az életben nem ült ott, sőt, eddig eszébe sem jutott, hogy ott kéne neki, de akkor, mikor húsz perc késésben vagyunk és éppen indulnunk kéne mikor még reggeliznek, akkor muszáj elkezdeni hangosan visítani, mer ő ott akar ülni, ott akar ülni! ÚRISTEN.
Egy csomó friss anya azon borul ki, hogy neki senki sem szólt, hogy a csecsemőkor ilyen rohadt nagy szívás, én meg épp azon idegeskedem, hogy nekem meg senki sem szólt, hogy ha minimum két gyereked van, akkor nem árt, ha legalábbis túsztárgyalói képességekkel és egy pszichopata hidegvérével rendelkezel, mert megállás nélkül elviselhetetlenül hülye konfliktusokat kell majd kezelned. 
Oké, szuper dolog a tesó és szerintem nem jó az egykeség (bocsánat minden egykétől és valamiért egy gyereket vállaló anyukától és egykeségben hívőtől, én ezt így gondolom), meg persze nekem választásom se volt, hogy hány gyerekem legyen, jött egybe a kettő megállíthatatlanul, de basszus, tegnap Lénával annyira egyszerű volt kettesben elmenni az orvoshoz, komolyan, mindenki becsülje meg, ha legalább pár évet kettesben lehet az egyszem gyerekével, nekem ez csak maximum néhány órára adatik meg nagy ritkán és hát megdöbbentő a különbség és tuti, hogy a vérnyomásom sem egyforma ha egy, illetve két gyerekkel vagyok épp.
Megyek, nézem egy kicsit a falat (tudjátok, van ez a zen buddhista meditáció, aminek a lényege, hogy naphosszat a fehér falat nézve üríted a tudatodat); én teljesen biztos vagyok benne, hogy kisgyerekes anyák agyából pattant ki ez a módszer.

szerda, március 29, 2017

ahogy a dolgok vannak

Marci elment vasárnap este Drezdába, azóta egyedül vagyunk (most debütálunk a házban, eddig mindig négyen voltunk itt) és csupa marhaság történik. 
Hétfőn mákos gubát sütöttem és ahogy vettem ki a sütőből és a tűzhelyre tettem, a jénai hirtelen lecsúszott onnan és ripityára tört. Még aznap éjjel kábé nulla percet sikerült aludni, mert Marcus végig rajcsúrozott, állítása szerint félt és sírt (és erről egy szót sem szólt akkor), de ebből csak annyit érzékeltem, hogy megállás nélkül döngeti az ágyat, dünnyög, forog és nem tudok aludni. Bónuszként egész éjjel nagyon fáztam és olyan meglepően nagy volt az utcáról beszűrődő zaj; reggel észleltem, hogy nyitva felejtettem az ablakot és azért ez még nem volt olyan jó ötlet.
Tegnap délután észrevettem, hogy Léna fülébe durván belegyógyult a fülbevaló, de annyira, hogy a kis strasszos rész egyszerűen eltűnt a lyukban, így ma délelőtt a sebészeten kezdtünk, szegény hősiesen tűrte, ahogy fogóval kikapják a füléből azt a vackot, most fertőtleníthetjük hosszasan. 
A hab a tortán pedig tegnap este egy bulldog nagyságú dongó volt, akit nagy nehezen sikerült csak kitessékelnem a házból - a vidéki élet szépségei, na igen. 
Marci péntek reggel jön haza, remélem komolyabb szerencsétlenség nem ér minket addig, drukkoljatok. 
És a lényeg: ma lezárom terhelt kapcsolatomat a közoktatással és izgatottan várom a szakfordítói felvételi időpontját, húha és nahát. Lesz diákigazolványom is, haha. 

szombat, március 25, 2017

hétfő, március 20, 2017

szúrós puszi

Jaj, ez a Léna, micsoda szimbolikus helyzeteket kínál örökké okoskodó anyukájának: jön puszit adni és miközben odahajol, átszúrja a combom a kezében tartott könyve sarkával, ó, hát nekem ebben a két mozdulatban benne van az egész gyereknevelősdi a maga gyötrelmes szépségeivel.

vasárnap, március 19, 2017

tűzvarázsló

Az a helyzet sajnos, hogy a kandalló begyújtás megszállottja lettem (ne nézzetek, ez egy külön tudomány), nincs időm írni, csak lesem a hőmérőt, rőzsét gyűjtök, szellőzőt nyitogatok, na meg izgatottan dobálom a fát. 
Eleinte Marci csinálta - persze most is szokta, sőt,  a leggyakrabban ketten tanakodunk, hogy hogyan volna jó - és egy csomószor nem sikerült neki, én meg egyik nap gondoltam nekem is jó lesz megtanulnom, nosza, be is gyújtottam gyorsan (nekem mindig elsőre sikerül, haha) és rögtön melegrekordot döntöttem, azóta én vagyok itthon a kandalló expert. 
Nem is gondoltam, hogy a tűzcsinálás ennyire nem triviális.

szerda, március 15, 2017

"Áldom szent neved"

Az iskolaválasztási lázban végigülök mindenféle szülőiket, játékos foglalkozásokat, előadásokat, hitoktatói bemutatkozókat (jesus, ugyebár).
A hitoktatói bemutatón felbuzdulva írom most ezt a bejegyzést: mindenféle felekezethez tartozó oktató képviseltette magát, volt urunkozás, meg dicsőség, meg bűneink, minden, ami kell (bocsánat mindenkitől, aki megsértődni készül: nálam kevésbé vallásos ember egyszerűen nem létezik), majd a modern, emberarcú hit képviseletében felszólalt a bőrdzsekis evangélikus lelkész a hit nevelő-formáló erejéről, arról, hogy a hitoktatás keretein belül a gyerekek megtanulnak megfelelően viszonyulni a dolgokhoz, ápolja a lelküket, segít a mindennapokban, fegyelmez, stbstb.
Egészen meggyőző és szimpatikus lett volna, ha véletlenül nem éppen egyszerre érkezünk az előadás helyszínére és a laza, bőrdzsekis hitoktató lelkész úr nem kúrja kétszer is az arcomba az ajtót, ahogy megyünk befelé.

csütörtök, március 02, 2017

ahogy a dolgok vannak

Tegnap voltunk iskola és tanító néni nézőben a körzetes iskolában. 
Elég szimpatikus volt a hely, sokat nevettünk a gyerekeinken, különösen azon, hogy az  egyik feladat az volt, hogy ki kellett találni, melyik a tanító néni kedvenc állata. Több se kellett a Szépeknek, egymás után feltették okos kérdéseiket: "rágcsáló? emlős?"
A tanító néni csak nézett, hogy húha, mi meg azon röhögtünk hátul, hogy majd egy adott pillanatban Marcus rákérdez, hogyaszongya "sisakos kazuár?"
A foglalkozás végén lelkesen odamentek a tanító nénihez és megpuszilták, hihetetlen milyen közvetlen gyerekeim vannak, nem is értem. 
Léna állati helyes volt, szerintem ő nagyon fogja élvezni az iskolásdit, most is tudálékosan ült a helyén és gyönyörűen rajzolt, meg lelkesen jelentkezett bármit kérdeztek. Marcus elég hamar megunta az egész hajcihőt és mókás beszólásaival kezdte szórakoztatni a szülőket. 
Marci megnyugtatott, hogy ő pont ilyen volt, izgett-mozgott, dumált, de elnéztek neki mindent az eszéért cserébe. 
Reméljük Marcusnak is megbocsátják majd például azt, hogy nem tud rajzolni (Marci azzal is nyugtatgat, hogy ő se tudott; mondjuk nekem is csak hatlábú ló sikerül, szóval...), bár szegény tegnap nagyon kitett magáért: lemásolt a tábláról egy egeret, illetve "én nem nagyon tudok rajzolni!" felkiáltással segítséget kért (és kapott) a tanító nénitől, úgyhogy kicsit enyhült a Marcus beiskolázása kapcsán érzett gyomorgörcsöm.
Amúgy az itteni ovit nem igazán szeretem, van pár rémes gyerek, meg az egész nagyon szegény, túlzsúfolt és szűkös (ceruzát is a szülőknek kell bevinni), egy nyamvadt öltözőszekrénye sincs a gyerekeknek, mikor bemegyek oda, olyan klausztrofóbiám van, hogy ruhámat letépve, ordítva akarok kirohanni. (Most ezen azért felröhögtem, hogy felpezsdíteném itt az életet.)
Különben meg beköltöztünk, nagyjából elrendezkedtünk, elég hamar kipakoltunk és esténként idült mosollyal ülünk a kandalló előtt, reggel meg tátom a számat ki az ablakon, mert olyan csodás a kilátás. Persze vagy két hétig beteg voltam február elején, valami nem múló torokgyík támadott meg fasza fosós-hányóssal kísérve (a fosós-hányóst ismét családilag zavartuk le, olyan szép amikor együtt harcolunk a vírusok ellen.), napi húsz órát aludtam kész voltam teljesen, szerintem nekem elfogyott az immunrendszerem, volt, nincs.
A munkahelyem fájó pont, úgyhogy arról most nem szól a mese, így is mennem kell már, mert az esti készülődésről szöktem el, ugyanis száz év után hirtelen kedvem támadt írni, valahogy mostanában nyomott voltam, mogorváskodtam, úgy meg nincs kedvem írni, mert csak zsémbes hülyeségek hagynák el a számat; érdekes, hogy megváltoztak ezek a dolgok: régen vágtattam írni dühömben, bánatomban, most meg néma csöndben szeretek duzzogni és súlyos depresszióba esni (pár napig egyébként úgy éreztem, mintha valami ilyen alakulna, de ma pont jobb), hiába, no, a bloggerlélek is formálódik, alakul. 
Tudom, tudom, azt ígértem, ha házunk lesz, örökké boldog leszek, de úgy tűnik, ez még mindig nem elég az önazonossághoz. Na majd egyszer elmesélek mindent, most megyek, rinya off.

szombat, február 04, 2017

"A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen, guggoló gyerek. Sír, mint a cipő alatt a homok. Vergődik, mint a nehéz tengerek."

Marcus hajnalban felkelt és átjött hozzám a költözés miatt sírni - Marci elutazott a vidéken lévő bútorokat abajgatni - és azt zokogta, hogy ő nem akar elköltözni, ő itt szeret mindent és mindenkit és ugye visszajövünk a farsangra meg úgy egyáltalán minden napra...majd megszakadt a szívem, úgy sajnáltam, sírtam én is, olyan nehéz dolog ez az elválás, én megértem a gyerekeimet. 
Lehet, hogy hülyeség, de még biztatom is őket, hogy sírjanak: szerintem ez is gyászmunka és a sírás annak egy része; Marci mindig könyörög, hogy ne hagyjam, hogy sírjanak, tereljem el a figyelmüket, de én csak az ölembe veszem őket és bömbölésre biztatom, jó, hát ez furcsán hangzik, belátom. Persze mondok azért kedveseket, amik talán segítenek, de alapvetően azt gondolom, hogy ezeket a dolgokat át kell élni úgy igazán, még akkor is, ha nagyon fiatal az ember.
Szerintem rémes hülyeség, hogy nem szabad szomorúnak és rosszkedvűnek lenni - a boldogság fasisztákat szívesen kilőném a Holdra -, mert akkor...nos, nem tudom mi van akkor, ha szomorú vagy.   Szerintem annyi van, hogy megtanulsz megküzdeni a szarral is. Kisírod, kiordítod, kipanaszkodod magad. Továbblépsz. Elmulasztod és rájössz, hogy milyen erős vagy, hatsz a rossz dolgokra is. Elviseled, elmulasztod. Meggyógyulsz.
A bánat az élet része, hát hadd sírjon már az a hat éves, ha arra van kedve, nem?




PS.: Most egy darabig nem írok, nem lesz netünk, de gondoljatok rám szeretettel; a kipakolás is kemény dolog...

csütörtök, február 02, 2017

Three days to go

Pár napig szabadságon vagyok, pakolunk főleg, de ma például elmentünk a házhoz méricskélni, cuccokat otthagyni, dugni és ahogy megérkeztünk, az az igazi, szívfacsaró vidéki hangulat fogadott: a szomszéd bácsi jeget pucolt szemben, a távolban egy kakas kukorékolt, az örökpanorámás völgyben pedig világítottak a havas háztetők. 
Ehhez képest, amikor hazajöttünk, a vécén egyből az újonnan fölénk költözött felső szomszéd ragyabunkó ordítását kellett hallgatnom, hogyaszongya rohadj meg, te faszszopó kurva! 

Marcinak elárultam, hogy vannak titkos, szentimentális fájdalmaim a költözéssel kapcsolatban, erre lecseszett, hogyaszongya a cinizmus jobban áll. Szépen vagyunk, mondhatom, de mindegy, hát ez van, Houstonban is sírdogáltam, pedig fura volt ott az élet nagyon, de mittudomén, van ez a ragaszkodás, meg az emlékek, jaj, ez a sok szentimentális butaság. 

szerda, február 01, 2017

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás!"

Lénike ma volt utoljára az imádott művészi tornáján, szegényke, zokogva elbúcsúzott a torna néniktől és bizony nekem is könnyes lett a szemem egyrészt mert sajnálom szegényt, olyan nagy változás ez neki, annyi mindent szeret és megszokott már itt az oviban (Marcikát meg kifejezetten féltem, ő nagyon érzékeny minden ilyesmire), másrészt mert sajnálom magamat: ma bent voltam az iskolámban és olyan szeretettel fogadtak, olyan kedvesek, olyan ismerősök voltak, de hiába, mert nekem megint meg kell szoknom egy új közösséget, új arcokat, új neveket, új rigolyákat; el kell fogadtatnom magam és ezek mind-mind ijesztő dolgok, mert bár mindig vonzott az ismeretlen és alapvetően változás junkie vagyok, bizony én is öregszem, az állandóság meg olyan finom puhán melengeti az embert, olyan kellemes, olyan otthonos. 


hétfő, január 30, 2017

(s)iker. vol.43671239

Léna: Marcika, gyilkolsz?
Marcus: Nem!
Léna: Deeee, kérlek!


gyilkolás = egymás tekergetése kifacsart pózokban. MINDIG sírva üvöltés a vége.

vasárnap, január 29, 2017

pakolós, költözős

A gyerekek valami hihetetlen cukin segítenek pakolni, vágnak, ragasztanak, könyvcímeket olvasgatnak és mérlegelik, hogy az adott könyv megfelelő-e az x dobozba, Léna meg rettentő helyesen filctollal mindenre ráírja, hogy mi van benne. 
Milyen más ez így, mint Amerikában meg Pisában annak idején! Hú, nekem annyival jobb a gyerekeimmel mióta nagyok, hogy el sem tudom mondani a különbséget. A csecsemők cukik, de annyival jobb, mikor már értelmes emberekként léteznek! Mindig gyanakodva nézek azokra, akik visszasírják gyermekeik magatehetetlen éveit. 
Már 33 dobozunk van és hol van még a vége, jézus. Jövő csütörtök-pénteken szabadságon leszek - és nem mellesleg hétfőn és kedden is, a főnököm pedig kapásból felajánlotta, hogy tegyünk úgy, mintha ott lennék azon a két napon, hogy maradjon még napom, jól hangzik, a főnök állítólag nagyon családbarát -, akkor kell még vadul pakolni, aztán egyszer csak áthurcolkodunk majd, hú, nagyon izgulok. Ráadásul a következő hétfőn elkezdődik majd a gyerekek új oviba szoktatása is, az óvó nénik nagyon komolyan veszik a dolgot, pont mint a kiscsoportosoknál; voltam pénteken az oviban egyébként (az iskolámtól öt percre van) és nagyon szimpatikus volt mindenki, valahogy eddig az a benyomásom, hogy minden más, mint Pesten, sokkal nyugisabb, barátságosabb.
A költözés természetesen ránk jellemzően nagyon bonyolult: van egy csomó bútorunk Debrecenben, meg Erzsébeten a nagynénéméknél és ezeket mindet egyesíteni szeretnénk és valahogy mindezt egy hétvége alatt próbáljuk levezényelni, hát nem lesz egyszerű...

péntek, január 27, 2017

szerda, január 25, 2017

AADV*

Annyira sokat gondolkodtam a buszbaleseten, hogy úgy döntöttem, nekem ez pont elég és nem akarok beszélni róla. Mostanában ez van velem: régen vadul blogolni kezdtem, ha valami foglalkoztatott, most meg nagyban kussolok. (Szóval akkor történnek a nagy dolgok - a fejemben mindenképpen -, amikor hallgatok.)
Az új munkahelyem elég elképesztő bizonyos szempontból, egyelőre arról sem nyilatkozom.
De hogy ne legyen teljesen értelmetlen ez a blogbejegyzés, elmesélem Marcus kegújabb okosságait, amiktől egyszerűen le vagyok nyűgözve: egyrészt, hogy ő némán, csukott szájjal olvas. Hogy teszteljük, hogy érti-e az olvasottakat, megkértük, hogy olvasson el pár mondatot és mondja el, hogy miről volt szó.  Basszus, szó szerint visszamondta a fél oldalt.
A másik, hogy Marci megkérdezte tőle,  hogy hány perc van egy órában és kis gondolkodás után Marcika azt válaszolta, hogy tizenkétszer öt; őőő, hát elég menő egy hat évestől, én azt gondolom. Nem tudom más ilyen korú gyerekek mit tudnak**, de az a gyanúm, hogy Marcus elég okos.


* ahogy a dolgok vannak, csak az már uncsi
** de, Lénit ismerem és bár ő is összad, kivon, olvas, matekból kevésbé penge. Viszont szóláncozni baromi jól tud, nyilván a sok olvasás miatt szuper a szókincse

péntek, január 20, 2017

ahogy a dolgok vannak

Én, egy lusta, léha, az élettől csak néhány nyugalmas pillanatot akaró nőszemélyként büszkén szemlesütve vállalom, hogy soha olyan boldog nem vagyok, mint betegállományban, mikor nem kell dolgozni rohanni, hazarohanni, mindenhova rohanni, hanem lehet nyugiban reggel kártyázni* készülődni, olvasgatni, főzöcskézni, aludni, ÉLNI. 
Meg aztán elkezdtem nézni a nagyon lassan és sötéten  hömpölygő Rectify című sorozatot és engem különösen beszippantott, mert annyira jól érzékelteti ezt a kisvárosi amerikai SEMMIT, amit az ember Texasban is érez (ez mondjuk szerintem délen extrán jelen van, ez a sorozat is ott játszódik), hogy mintha a Holdon lennél, az egész olyan nagy, üres, reménytelen, fülledt, hogy folyton kedved lenne belekiabálni a csöndbe. 
Az Affair-ben is a kedvenc részeim mindig azok, amik Montauk-ban játszódnak, ott is annyira jelen van ez az amerikai reménytelenség, ami egyszerre vonzó és taszító. Vonzó azért, mert az ember úgy érzi, hogy az üresség talán kitölthető valamivel és sok a szép táj, a természet olyan lenyűgöző, sokszor tényleg érintetlen(nek tűnik) és taszító azért, mert tudom, hogy nem tölti ki semmi azt az ürességet, hogy az élet ott valahogy tényleg olyan lomhán, furán, üresen csordogál és nem tudod miért, de valami mindig hiányzik. 
Na mindegy, hát más erényei is vannak a sorozatnak, eleve a téma elég megrázó (egy srácot tizennyolc évesen halálra ítélnek, majd húsz év múlva kiengedik, mivel újratárgyalják az ügyét; az ő új életéről szól a film, na meg az összes emberről és a viszonyaikról körülötte - a kisváros fojtogató hangulatáról, például.), mondjuk  az izgalmakat kedvelőknek talán nem való, épp a főszereplő mondott valami olyat egy interjúban, hogy tulajdonképpen fura, hogy sorozatot csináltak egy olyan emberről, aki egész nap a házában kóvályog...





* a gyerekek mindenféle kártyát kaptak karácsonyra, én meg bűnösen imádom a mindenféle kártyajátékokat, ami meglepő, mert alapvetően nem szeretek játszani. Már gyerekkoromban is folyton csak olvastam meg ábrándoztam - bár kártyázni már akkor is szerettem, ez tény.

csütörtök, január 19, 2017

ahogy a dolgok vannak

Marci elrepült Glasgow-ba, én meg betegen nyomulok a gyerekekkel, jaj iszonyú. 
Mára egy kicsit jobb, de kedden-szerdán jártányi erőm sem volt, nem is értem, nekem sosem szokott ez a klasszikus influenzám lenni. Na persze lázam az most sincs, csak némi hőemelkedésem, ami nekem olyan, mint másnak a negyven fokos láz. Meg azért köhögök, taknyom-nyálam egyben, fúj.
A gyerekek nagyon cukik, gyorsan öltöznek, segítenek, Léna folyamatosan aggodalmaskodik, hogy jobban vagyok-e, nem fáj-e a fejem, reggel felparancsolta rám a sapkát is, hát ez milyen helyes. Olyan jó gyerekek, annyira kis okosak meg empatikusak, jaj, nem bírom idegekkel.



PS.: Egyébként meg aggaszt ez a sok betegségem, mondjuk nagyon stresszes volt az élet szeptember óta folyamatosan, az meg szerintem nagyban hozzájárul a rossz állapotomhoz: a megfelelés az iskolában, az iskolai csesztetés, a lakáseladás, a házvásárlás, a szorongás, hogy minden oké legyen a hitellel (ez még mindig tart), a kocsi összetörése, fú, nem volt valami kellemes időszak.
Halványan hibáztatom még az iskolai távfűtést - kábé negyven fok van minden teremben és nincs normális szellőzés; szerintem ez szuper táptalaja a baciknak -, meg persze magukat az iskolásokat, ők is folyton betegek.

szerda, január 18, 2017

(s)iker vol.342678912

Ma fogadóóra volt az oviban és nagyon röhögtünk egy dolgon amit Marcusról mondtak, mert tényleg annyira jellemző. 
Azt mondja az óvó néni, hogy szerinte Marcika egyszerűen szénné unja magát a gyerekektől, mert túl sok esze van a játékaikhoz, ezért általában egyik csoporttól a másikig csapódik, végül kiköt egy könyvnél, elolvassa elejétől végéig, majd utána felmondja kívülről.
Léna továbbra is Miss Tökély*, Marcika meg aztán tényleg hozza a szórakozott professzor szerepet. 
Vicces kis figurák a gyerekeink, nem unalmasak, hál' istennek.





*ami ugye lehetne uncsi, de szerencsére jó a humora, meg vannak extravagáns húzásai (az öltözködése például már most nagyon egyedi, de nem hatéves kislányosan, hanem amolyan hipsteresen). Amúgy Lénát féltem a gyomorfekélyes perfekcionizmustól, remélem kicsit lazul majd a tökélyre törekvése. Szegény lányokat sokszor sújtja az ilyesmi; rosszul szocializáljuk őket, ez egy ideje meggyőződésem.



hétfő, január 16, 2017

ahogy a dolgok vannak

Hahaha. A szóbelin állítólag dicsértek a vizsgáztatónak a gyerekek. Mondjuk azóta tudom, hogy jól hazudnak, mióta azt adták elő a szülőknek, hogy soha nincs házi feladat. 
Na nem baj, letudtam a vizsgájukat, a lelkiismeretem tiszta, nagyjából mindenkinek minden jól sikerült, a szülők megnyugodhatnak, én meg lassan tényleg kezdhetem végre az új életemet, tudjátok, a napi három óra ingázással (ide valami nagyon csúnyát képzeljetek). 
Na mindegy, én harminc hetes terhesen tizenkét órát repülőztem, bármit kibírok, vagyis izé.

péntek, január 13, 2017

TGIF

Ma hallottam, ahogy valakinek azt mondják a telefonba, hogy de ha nem vagy még jól, ne gyere én meg gondolatban hozzátettem, hogy mert szerencsére van itt egy balek, aki BÁRKIT helyettesít.
A kötelező max óraszám ugye 26, na most nekem a héten összesen 30 órám volt - és két helyettesített óra KÖZEPÉN akarták leszervezni, hogy még ide meg oda meg amoda menjek -, hát őszintén szólva nagyon csúnya dolgok jutnak eszembe, főleg azzal kapcsolatban, hogy mindezt mennyi pénzért várják el. Ja és még azzal is piszkáltak kicsit, hogy ugyan tanítsam már be az utódomat; mondjuk azt nem mondták meg, hogy mégis mikor, gondolom legalábbis be kéne költöznöm az iskolába, akkor mindenki elégedett volna. Nem annyira jó szájízzel megyek el, de úgy tűnik, ezzel csak nekem van gondom.
Megmondtam egyébként ma az osztályomnak, hogy második félévtől már nem én tanítom őket, a bejelentést követően hirtelen síri csend támadt, láthatóan teljesen sokkolódtak a gyerekek (volt egy kis ingerenciám, hogy megkérdezzem, hogy dehát nem ezt akartátok?!, de sajnos papírkutya vagyok);  szerintem nem hiszik el, hogy nem miattuk megyek el, de talán jobb is: hátha megmozdul a lelkiismeretük és ha akár homályosan is, de feldereng bennük, hogy bizony, akár komoly következménye is lehet annak, ha tesznek/mondanak valamit. 
Elmondtam nekik azt is, hogy javaslom, hogy a jövőben kicsit őszintébben intézzék a dolgaikat és ha problémájuk van, azt ne kerülőúton, anyucival próbálják megoldatni. Alapvetően gondolom mindegy, hogy mit beszélek, de nekem jól esett kimondani ezeket, a király már úgyis rég meztelen, hát akkor beszéljünk már erről kicsit.
Amúgy meg PÉNTEK és különben is, tegnap Dével sushiztunk és pezsgőztünk a negyvenketted huszonnegyedik születésnapunk alkalmából, az élet szép, a hülye tanítványok meg bekaphassák.

kedd, január 10, 2017

"Régi képeit mutatja nekem ez az egyenes jellemű képmutató"

Na tessék, rákaptam a képekre - ez biztos a lusta bloggerek sajátja. Mindegy, muszáj úgyis megmutatnom az abszolút szerelmemet, ami elvileg Marci egyik karácsonyi ajándéka. 
Én általában hisztérikusan ügyelek arra, hogy értelmes, praktikus ajándékokat és ne porfogó dísztárgyakat vegyek, de ennek egyszerűen nem tudtam ellenállni. 
Beléptem a boltba és megbabonázott, ahogy ott állt az egyik polcon és sajnos muszáj volt azonnal megvennem:

Ez meg itt a poszt-karácsonyos pre-költözős polcunk, valamiért ezt tartom a szobánk leghangulatosabb pontjának, nekem még így zűrzavarosan,  kifosztva is tetszik:


péntek, január 06, 2017

TGIF

Huh,  megírták - majdnem minden gyerek átment volna az éles vizsgán is kapásból, nemtom mit kellett annyit nyivákolni a tisztelt szülőknek -, már csak a szóbeliig kell kibírni meg még egy hetet és szabad vagyok mehetek az új munkahelyemre. 
Hazajöttem és húsleves főzés közben erre a számra táncoltam:


Jóvan, változnak az idők. Régen péntek este pezsgőzés közben táncoltam ezekre. 
Miközben táncoltam, éreztem, ahogy elönt a megkönnyebbülés: annyira izgultam a vizsga miatt, mintha nekem kellett volna megcsinálni, nem is értem, tényleg nem vagyok normális.
Hajnalban megint ötkor ébredtem és azon szorongtam, hogy nem fogom tudni elindítani a CD-t és a fogadóórára bejön az összes szülő és kirúgnak, meg ilyenek. 
Utcaseprés lesz ebből de tényleg.

csütörtök, január 05, 2017

ahogy a dolgok vannak

Iszonyat durva, hogy ötödike van és én már most úgy érzem magam, mint akit megrágtak, félig megemésztettek és kihánytak; teljesen olyan, mintha nem lett volna egy nap szünet sem.
Ma kiderült, hogy megvan a hitel, a folyósításra még várni kell ugyan, de kábé pár hét és akár költözhetünk. Kemény lesz, szerintem amikorra beköltözünk, olyan fáradt leszek, hogy az első ottani éjszakámon örökre elalszom.
Én irigy típus vagyok: sokat irigykedem gazdagságra, vékonyságra, jó fogakra és újabban azt vettem észre, hogy a szabadidőre. Ölni tudnék egy kis egyedül bambulásért. Vagy...vagy...öt percért, amikor egyáltalán senki nem beszél hozzám és senkinek semmit nem kell odaadni, kitörölni, elpakolni, bepakolni, kipakolni, bekenni, megvenni, megkenni, elővenni, eltenni, eh, FÁRADT VAGYOK.

Van nálunk egy tanárnő, aki a tanáriban kifüggesztett plakáton számolja a napokat a tavaszi szünetig, de ma azt mondta, hogy egy idő után feladta a számolást, mert reménytelenül nagy szám jött ki, úgyhogy most ezt a nem túl szívderítő feliratot kell néznünk nap mint nap:




szerda, január 04, 2017

Léna különkiadás

Léna kábé fél órán át üvöltött nem emberi hangon*, mikor megbüntettem (nem nézhetett rajzfilmet), mert behúzott egyet Marcikának és nem volt hajlandó bocsánatot kérni.
Azon töprengtem, amíg őrjöngött, hogy igazából ezzel az elképesztő szívós kitartásával tanult meg pillanatok alatt járni és olvasni is, meg tulajdonképpen bármit, amit szeretett volna, úgyhogy a visítás mögött meglapulnak azért a jó dolgok.



* 2.48-tól figyeljétek, na úgy


"those who can't do, teach" vol. sokezer

Én komolyan azt gondolom, hogy aki erre ennyi pénzért hajlandó, az elmebeteg: mostanában már hétre járok be a suliba és négyig-fél ötig maradok (mondjuk eleve elvileg 32 órát kéne bent lenni, na én kapásból, a nem nyelvvizsgás időszakokban is mindig 34-et vagyok), mert készíteni kell a gyerekeket ugye a nyelvvizsgára, ezért egyfolytában készülök, nyomtatok, másolok, eszelős sok tesztet és esszét és levelet javítok, agyalok, hogy mi hogy lenne a leghatékonyabb, tervezek az amerikai csajjal is, mindezt tényleg kábé McDonald's dolgozói órabérben és az egészben semmi heroikus nincsen, inkább tök szomorú vagyok néha, hogy az igyekezetemet nemhogy nem köszöni meg senki, hanem még jól hátba is támadnak ugye. 
Mondjuk már páran figyelmeztettek, hogy ez itt így lesz: ha sikerül a gyerek vizsgája, akkor az a szöveg, hogy hát, persze, mert annyira okos. Ha nem sikerül, akkor te vagy a szar tanár, aki nem készítetted fel megfelelően.
Most is épp vizsgafeladatokat nézegetek, csak már hányingerem van az egésztől, úgyhogy gondoltam inkább idenyivákolok egyet.
Ne legyetek tanárok. A gyerekeiteknek se engedjétek. Vagyis a közoktatásban ne, vagy mit tudom én, lehet, hogy ez az elit státusz itt a baj - az mindenképp baj, most már pontosan látom -, meg hogy mindent ezer százalékosan várnak el és cserébe még sokkal többet nyomnak rád. Hogy a szülőknek mindig igaza van (ez a legrémesebb) és hogy totál védtelen vagy. 
Már előre remeg a gyomrom, jövő hétfőn fogadóóra. 
Ha jobban meggondolom, a gyerekeknek az én iskolámban a szitokszó a négyes. Számomra ugyanez a szülő.

kedd, január 03, 2017

január, február, itt a nyár

A mai nappal bekerültem a közoktatási limbóba: ide már nem, oda még nem tartozom.
Az ítélet (idézem): orrba-szájba helyettesíteni fogsz három hétig, jó?

Brühühű.



PS.: Marcinak azt írta ma egy menő fizikus ismerőse, hogy ha felvennék Glasgow-ba, meg ne próbálja nem elfogadni az állást.

vasárnap, január 01, 2017

ahogy a dolgok voltak/vannak

Tudjátok, van az az embertípus, aki büntetlenül megteheti, hogy egy (szilveszteri) bulin a sarokban National Geographicot olvasgat (ezek általában férfiak) - na most az ilyen ember nem én vagyok, úgyhogy tegnap bizonyára megkaptam az 'antiszociális, depressziós picsa' cimkét, de valahogy a cimkék egy ideje nem annyira érintenek meg, ráadásul egy igen érdekes cikket olvastam Ororszországról, na meg szerintem teljesen oké egy buliban olvasni, szóval. 
A social anxiety-m viszont valahogy rosszabbodik ahogy múlnak az évek és emiatt beszélgetni sem tudok egy ideje (na jó, némi zavart small talk-ra képes vagyok azért), bár szerintem egész jól csinálom a kedvesen mosolygást - nem is hiszem, hogy bárki megmondaná, hogy halálosan szorongok a vigyorom alatt.
A szilveszterünk egyébként egy gyerekes buliban telt annak minden csodálatosságával együtt (khm), a gyerekek nagyon élvezték, nekem meg nagyjából tizenöt éves korom óta mindegy, hogy mit csinálok ilyenkor.
2016 számomra egyébként az állandó betegség éve volt: júliusban szarrá ment a térdem és attól kezdve nem volt megállás: visszatérő arcüreg-gyulladás, gégegyulladás, orrmelléküreg-gyulladás, fosós-hányós, fúj, volt minden és közben rendületlenül fájogat a térdem. A gyerekek idén egész jól bírták, az oviban tomboltak a járványok, de ők rendületlenül jártak, jó, hát volt némi hányás, takony meg Marcus féle hörgős-köhögés, de mi azt már nagyon megszoktuk, mióta kiderült a majdnem-asztmája.
Aztán volt az is, hogy eladtam másfél lakást és cserébe vettünk egy házat (ez még folyamatban), kiderült továbbá, hogy rossz tanár vagyok (el is vették a kedvem a tanítástól egy életre kábé), lett hirtelen egy új állásom (január 24-én kezdek ott, úgyhogy egy darabig ingáznom kell, durva lesz), na meg itt van most nekünk Glasgow, mint új izgalom. 
Két napja rámjött a költözés miatti pánik, nosza kiszanáltuk a ruhákat, becsomagoltuk a gardróbot, kemény arcok vagyunk, én mondom.
Sokat kirándultunk, voltunk pár színházban, moziban, sorozatokat néztünk (a Breaking Bad-et sajnos nem pótolja semmi soha), Palermóban nyaraltunk, a gyerekek hat éves nagy culák lettek, szeretjük egymást, az élet szép.