csütörtök, december 28, 2017

La vita é bella - nagyon rövid évértékelés

2017 egy nagyon fontos és sikeres év volt nekünk: vettünk egy házat, ahová február 6-án beköltöztünk és nagyon-nagyon szeretünk itt lakni, minden nap elmondjuk egymásnak, hogy mennyire szerencsések vagyunk és mennyire jó itt. 
A gyerekek négy év után elballagtak az oviból és iskolába mentek. 
Marcinak lett állandó egyetemi állása. 
Én továbbra is kallódom munkaügyben. Nekem is lett pár állásom. 
Az életünk teljesen nyugis mederben folyik, a gyerekek már elég nagyok egy csomó mindenhez: kiránduláshoz, társasozáshoz, okos könyvekhez, bevonhatók sokféle házimunkába, sokat nevetünk mindenféle marhaságon. Időnként ki  tudjuk aludni magunkat, nagy ritkán kettesben is vagyunk, szeretjük egymást, szerintem teljesen elégedettek lehetünk - egyszóval az élet határozottan szép.







vasárnap, december 24, 2017

Karika

Idén egészen menő voltam minden tekintetben: már októberben elkezdtem gyűjtögetni az ajándékokat (több tonna könyv összegyűlt például, Marci elborzadva csak a felét akarja odaadni a gyerekeknek, de Léna hihetetlen sebességgel olvas el 3-400 oldalt, szóval szerintem kell az a sok tonna könyv) és már nagyjából kész a karácsonyi kaja, csak sütnöm kell (háromféle süti van, na meg lesz rántott hal és hisztis gyerekeknek rántott csirke, kukorica- és francia saláta), ebédre csináltam mákos gubát és még arra is volt időm, hogy Micimackót nézzek a gyerekekkel, na meg persze mosok közben, mint az őrült, a takarítást Marci csinálja, mázlista vagyok, bizony!
Ja és még a fát is feldíszítettük 22-én (nagyrészt a gyerekek; az egyik lenti képen azt láthatjátok, ahogy éppen matekszünetet tartanak...), nem is értem, hogy csináljuk ezt most ilyen flottul.
Ez itt az első karácsonyunk és annyira jó, hogy fülig ér a szám folyamatosan - na jó, tegnap azért a belem is lógott kicsit a sok főzéstől.
Mindenkinek legyen boldog karácsonya, mi részünkről teljesen be vagyunk zsongva itt a házban ettől a kandalló-fenyőfa-szuper panoráma idilltől, az élet szép, a guba finom, egyszerű ez, feleim.










péntek, december 22, 2017

testvérháború

Marcus tökélyre vitte az irigykedést: valamelyik nap azon aggódtunk, hogy Lénának talán fogköve van, mert van pár fehéres folt a fogán, mire Marcika zokogni kezdett, hogy nincs igazság, neki is kell fogkő, mi az, hogy Léninek van olyan.

csütörtök, december 14, 2017

sok szép elő állat

Szerencsére minden napot fel tudnak dobni a kedvenc állatkáim itt a faluban (elvileg város, de ez nem nagyon látszik rajta szerencsére): például az iskola vörös cicája, akit, dacára annak, hogy egyértelműen fiú, a gyerekek Cilikének hívnak (én következetesen Cecilnek szólítom), illetve a szomszéd fehér labradora, akit egyszerűen rajongva imádok első találkozásunk óta (mikor jöttünk megnézni a házat, már akkor izgatottan néztem, hogy mennyire édes kölyök kutya van a szomszédban). Ha tehetném, egész nap őt simogatnám, na meg persze Fannit, a "hivatalos" macskámat.
Szerintem nagyon-nagyon szomorú hely lenne a világ állatok nélkül.

Állatokról jut eszembe: a gyerekekkel most végeztük ki a hétkötetes Narnia sorozatból a negyediket (már szeptember óta mindig valamelyik Narnia a esti mese és mivel mindenkit érdekel, ezért négyen együtt ülünk a szobában meseolvasás alatt - ha valamelyik felnőtt nincs itthon, akkor nem szabad tovább olvasni), szeretjük nagyon, kedvencünk a jézusszerű Aslan, a csodás, csodatévő oroszlán, én konkrétan egy oroszlánt kértem a kertbe karácsonyra, izgatottan várom, hogy mi lesz a kívánságomból. 
Tavaly ugyanilyenkor a vágyott rabszolga sem érkezett meg, szóval gyanítom, idén is csalódnom kell...



szerda, december 13, 2017

További eh és nyaff

Az a baj, hogy az iskolai szívások és a hajnali kelés miatt sárkány leszek estére, borzasztó. Amúgy sem vagyok egy türelmes alkat, de mostanában egészen tragikus, amit produkálok, ma például rondán összevesztem Marcikával* az szmk-s anyukák előtt (akiktől egyébként is agyfaszt kapok, finoman szólva), persze nagyon kellemetlen volt. Jó, szerencsére mindig kibékülünk, meg megbeszéljük, ha indokolt akkor bocsánatot is kérek, de utálok undok banya lenni, rosszul vagyok magamtól olyankor. 
Az szmk-s anyukák hihetetlen kemények, engem az őrületbe kergetnek azzal, hogy halálosan komolyan veszik magukat és ha nem pattogsz nekik a facebook-on az összes délelőtt tízkor kiszenvedett agyszüleményükre, akkor fel vannak háborodva, mondván, hogy nagyon fontos lenne, hogy döntéseket hozzunk a gyerekek érdekében...ó, anyám. 
Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy bármelyikük is dolgozna, folyton azzal vannak elfoglalva, hogy hogyan díszítsük karácsonyra a termet, meg milyen sütit süssünk a Luca napi vásárra és a papírgyűjtés, az igen, az nagyon fontos és különben is vigyünk be szalvétát, illetve azonnal szavazzunk az összes nagyon fontos témában. 
Jó, mondjuk én ha nem dolgoznék sem hiszem, hogy pattognék ezeken a dolgokon, hát majd ünneplünk, sütünk és díszítünk itthon, örülök, ha arra képes vagyok. Persze az is elképzelhető, hogy ezek ilyen keményvonalas csodanők, akik éjjel sütnek, nappal menedzserek, délután-este szmk-s szuperanyukák és mindez megy nekik non-stop, én sajnos nem vagyok ilyen és különben is csak irigykedem. 
Jaj, ez az anyuka-kultúra nagyon kiborító, persze nem is vagyok a brancsban, csak úgy foghegyről köszönnek nekem, nyilván én vagyok, aki fenn hordja az orrát, ezt a címkét úgyis mindig megkapom, de annyi baj legyen. 
Egyébként nemcsak én vagyok nyűgös, hanem a gyerekek is: az utóbbi időben állandóan veszekszenek, nagyon elkezdtek rivalizálni, rettentő idegesítő (az iskola pedig csak rásegít erre): folyton rondán ordítanak egymással, meg centire nézik, hogy mindenből ugyanúgy kapjanak, fel vannak háborodva, ha az iskolában valamelyik több kis télapót, csillagot és mosolygós fejet kap jutalmul, jézusom, nagyon fárasztó a folytonos acsarkodást és bömbölést hallgatni, plusz megérkezett Marcika menetrendszerű éves köhögése és az mindig elég pusztító: éjszakai és nappali inhalálás, bedugult orr miatti hiszti, hullafáradtság. 

Tulajdonképpen csak azt akartam bővebben kifejteni, hogy fáradt vagyok és nyűgös és legyen szünet MOST.







*most épp azon, hogy legalább ezer percig készülődött mikor értük mentem, aztán a zűrös és idegesítően lassú készülődését megkoronázandó szétdobálta a matek korongjait, majd amikor összeszedtük, kétszer újra lesodorta őket a padról, mintegy véletlenül. Mire harmadszorra összeszedtük, már majdnem sírtam.

Eh vol.452389667

Az előző sztori persze úgy végződött, hogy jól lecseszték a tanárnőt, hát nem gyönyörű?
Jó, nem értem mit várok egy olyan világban, ahol a következő mondatok hangzanak el, amíg fizetek a boltban: bazmeg geci, ez kibaszott szarul van beárazva.
Eh, nem tudom. Az agresszív tahóság még a büdösségnél is jobban taszít, pedig lassan már nem elitista hanem minimalista leszek.

kedd, december 12, 2017

ahogy a dolgok vannak

Határozottan nagyon fáradt vagyok és ezt onnan tudom teljes bizonyossággal, hogy minden egyes fél hatos kelés után ismét hosszú időt töltök a kávém fölött azon mélázva, hogy Paris Hilton akarok lenni.
Egyedül az éltet, hogy összesen öt napot kell még bent lennem a téli szünetig, igen,_i_g_e_n_és IGEN!
Ma egy pofatlan kiscsaj ráuszította az anyját az egyik tanárnőre, aki - nagyon helyesen - ordítva rácsapta a telefont arra a drága asszonyra.
A sztori röviden annyi, hogy egész órán a telefonját csesztette a lánka, majd felháborodott, mikor a tanárnő intővel fenyegette. Olyannyira felháborodott, hogy a szünetben hívta gyorsan anyut, hogy tegyen igazságot...OMFG.
Lássuk be gyorsan: minden év végén minden egyes tanár kitüntetést érdemelne.

szombat, december 09, 2017

hentes és egyetemi tanár

Marci: Na, megyek, kicsit körfűrészelek, bár inkább zh-t kéne javítanom.



Ma reggel ettől a mondattól eléggé átmelegedett a szívem és bepárásodott a szemem, mert jaj, hát tényleg, tényleg megtaláltam akit mindig is kerestem: annak idején ugyanis, úgy ezer éve, mikor még a tindernek híre-hamva sem volt, a lovebox nevű vesztőhelyen  társkeresőn nempasiztam* (elvileg nyilván azt kellett volna, de miután rájöttem, hogy lehet blogot írni, hirtelen sokkal izgalmasabb távlatok nyíltak meg előttem, na meg a netes társkeresés, hát hogy is mondjam finoman...rettentő szar és kiábrándító), akkor a 'partner' rovatba - ahol elvileg leírod, hogy milyen embert keresel - azt írtam egy darabig a vágyott férfiról, hogy hentes és egyetemi tanár. 




* de természetesen folyton belekeveredtem valamilyen fájdalmas és bonyolult szerelmi ügybe

szerda, december 06, 2017

(s)iker vol.453628971345

Kaptak a gyerekek egy öntapadós táblát és megállás nélkül arra írják az újabb és újabb tanult betűket, illetve főleg Léna írogatja, hiszen a felállás mindig ugyanaz: Marcus a tanár, aki parancsolgat és kritizál (ritkán dicsér), Léna pedig a diák, aki végrehajt, megismétel, kijavít*...Marci ma kajánul megjegyezte, hogy hiába mondogatja Vekerdy, hogy otthon ne foglalkozzunk az iskolával, mert az egy rossz hely és csak árt a gyerekeknek: a mi gyerekeink folyton csak iskolást akarnak játszani. 






* tekintsünk most el attól, hogy ez milyen képet fest a tanárokról, haha

kedd, december 05, 2017

eh

Hát, én most őszintén meg vagyok lepve. 
Marcusnak baj van a kezével - na nem súlyos és mindig is tudtuk, hogy ezzel gond lesz -, mert problémásan született, nem akart kijönni, kifogózták, hipotón volt, a keze pedig feltűnően gyenge volt végig oviban, na meg mindenféle idegrendszeri éretlenségről magyarázott nekünk szegény Lakatos Kati, a TSMT nagyasszonya (aki egyébként tavaly agydaganatban meghalt, nagyon sajnálom, szerintem nem sokkal volt nálam idősebb, három gyereket hagyott itt), tornáztattuk sokat, de én nem láttam olyan fantasztikusnak a torna hatását, a keze nem lett erősebb, megmaradt az a bizonyos túlmozgása, amiért elvittük tornázni, ugyanakkor biztosan ügyesedett. 
A probléma persze az iskolában tovább kísér minket, Marcuska szenved az írással (mondjuk magához képest szerintem tök ügyes és igyekszik), nagyon ügyetlenül rajzol és, mint ma kiderült, nem tudja használni az egeret (!) és ez baj (!!). 
Mint kiderült, a napközis tanító néni (aki egyébként jövőre a fő tanító lesz, mert a másik nyugdíjba megy, nagyon szomorú vagyok, a főnéni szuper) azzal szokta jutalmazni a házi feladatot gyorsan megcsinálókat, hogy játszhatnak a számítógépén (tök gáz, ha engem kérdeztek) és, mint kiderült, az én gyerekeim ilyenkor nem tudnak játszani, mert nem tudják használni az egeret, amit állítólag rajtuk kívül mindenki profin használ ÉS ezt meg kell tanulni, negyedikben nem lesz idő az alapoktól kezdeni...WTF?!
Most ez komoly?! A tanító néni ráadásul azzal jött, hogy az egerezés az milyen szuper szem-kéz koordináló gyakorlat, hát basszus, lehet, de azért gyöngyöt fűzni talán jobb még ebben a korban, nem?
Nem gondoltam, hogy valaha hátrány lesz, hogy mi nem használunk egeret (van itthon két laptop meg két tablet meg két okostelefon - az egerezés a laptopokkal nem játszik, mert csak kényelmetlen és lassú -, na ezeket sajnos tudják használni, bár nagyon komolyan korlátozzuk őket ezekben a tevékenységekben, én nem szeretném, ha már hét évesen csak ezzel foglalkoznának.)
Csak azt tudtam hápogni a napközis tanítónak, hogy majd egerezünk, amikor megtanultak írni, addig meg gyurmázunk és gyöngyöt fűzünk - én értem, hogy ezek maradi dolgok, de basszus, nyilván élete nagy részét egerezve és monitort bámulva tölti majd el (bár az egér már most egy tök ósdi/fölösleges dolog), egy kicsit talán még kibírja ezek nélkül, vagy hülye vagyok? 

nem tudja, tanítja

Az életem, gyakorlatilag: a sötétben tapogatózom az összses hátrányos helyzetű, autista, magatartászavaros, diszlexiás és egyéb bajjal küzdő gyerekkel kapcsolatban, soha, senki egy büdös szót nem szólt arról, hogy ilyen van, hogy ezzel kezdeni kéne valamit, arról meg pláne nem, hogy mit és hogyan csináljunk. Olvassátok el, nagyon tanulságos
Tudom, kit érdekel a tanárok élete, dehát mostanság ez nagyon foglalkoztat, úgyhogy ezzel traktálok minden kedves olvasót (meg élőben is nagyjából mindenkit, biztos uncsi vagyok). Egyébként azért igazi badass-nek érzem magam néha, amiért egy ilyen suliban küzdök*, szóval na, veregetem időnként a vállam, csak szeretném sokkal jobban csinálni.




* az egyik kolléganőm tömören csak a kerület pöcegödrének nevezte az iskolát, kemény szavak, de van bennük igazság

csütörtök, november 30, 2017

Ez ilyen hálaadós, pedig eredetileg nem annak készült

Van a gyerekeknek egy nagyon problémás osztálytársa, aki állítólag otthon folyton csak videójátékozik, az iskolában elég agresszív, sokszor bántja a többieket, ezért sokan utálják. 
Marcikát már több balhéba belevitte (igen, némileg elfogult vagyok, de szerencsére ismerem is a saját gyerekeimet: Marcikát könnyű hülyeségbe belevinni, de magától sosem csinálna ilyeneket, kedves, barátságos, egyáltalán nem verekedős gyerek), ráadásul az iskolai teljesítménye is nagyon gyengécske a gyerekek elmondása szerint. 
Nyilván eddig is sejtettem, hogy ebben azért jócskán benne vannak a szülei is, de tegnap nagyon megsajnáltam szegényt, mikor Léna elmesélte, hogy sohasem hegyezi ki senki a ceruzáit, pedig több fórumon nyomatékosan megkérték erre a szülőket.
És olyan szomorú vagyok, ahogy sokszor látom a tanítványaimon is ezt az ostoba szülői befolyást (vagy éppen annak teljes hiányát). Mióta gyerekeim vannak, azóta általában nagyon vigyázok az ítélkezéssel, ami a szülőket illeti, mert igen, vannak félresiklott, rémes, szörnyű gyerekek gondoskodó családokban is és tudom azt is, hogy mennyire nehéz jól terelgetni egy gyereket. Ugyanakkor mióta közelről látom a tanítványaimat, pontosan tudom, hogy mennyire borzasztó károkat okoz a szülői ostobaság, szemellenzősség vagy éppen nemtörődömség és persze azt is tudom, hogy soha senki nem hibás csak úgy önmagában: ő is így nőtt fel, vele sem törődtek, vagy éppen őt is bután nevelték, illetve az egész nyilván kultúra- és intelligenciafüggő is: fontos például, hogy megvédd a gyerekedet, de nem agyatlanul, hisztérikusan, az ő felelősségét teljesen hárítva.
Tény, hogy ez az egész nagyon vékony jég, mert jól szereti egy gyereket nagyon nehéz és rettenetesen fárasztó is: nagyon nehéz a megfelelő pillanatokban elengedni és megfogni a kezét, nagyon nehéz mindig jó példát mutatni és jó formában lenni, nagyon nehéz mindig a megfelelő viselkedésre tanítani, nagyon nehéz folyamatosan vele kapcsolatban kis és nagy döntéseket hozni. 
Sok-sok szomorú gyereksorsot látok mostanában és ezeknek a sorsoknak a kapcsán gondolkodtam rajta valamelyik nap, hogy mennyire nagyon-nagy mázlisták vagyunk mi, akiknek viszonylag normális szülő és család adatott, vagy akik valamiért, valahogyan, nem feltétlen "normális" (az egyébként milyen?) háttérrel is képesek elég jól* funkcionálni. 
És biztosan viccesen hangzik az én számból normalitást emlegetni, hiszen olyan családban nőttem fel, ahol apai ágon több öngyilkos is volt (meg mindenféle egyéb őrületek), de mégis, én úgy gondolom, hogy valahogyan, a zűrzavarossággal, furcsaságokkal és őrültségekkel együtt is viszonylag stabil személyiséggé váltam (ez engem is meglep egyébként).
Szóval igen, hálás vagyok ezért az életért, ami adatott, örülök, hogy olyan ember lett belőlem, aki minden nap kihegyezi a gyerekei ceruzáit. 







* szerintem ez az "elég jó" remekül lefedi a nem tökéletes, de összességében jól működő embert/szülőt

szombat, november 25, 2017

Stop the world, I want to get off

Fúj, ez a nap. 
Fél hatkor keltem, mert ma dolgoztunk, illetve iskolai családi napon kellett mórikálni magunkat (cserébe 20-a körül már nem lesz tanítás, vagy mi, nem értem pontosan) és az iskolába menet ellopták/elhagytam a telefonom. 
Regisztráltuk ugyan ebbe a Find my device appba, de igazából csak azt sikerült lekövetni, hogy kb hol kapcsolták ki (ironikus módon éppen a kerületi rendőrség épületénél - a rendőrök persze nem tudtak semmiféle telefonról, de ki tudja melyikük zsebében lapul épp, én nem csodálkoznék, az az igazság...). 
Szóval a családi napon nem tudtam igazán részt venni, mert vagy trolivezetőket interjúvoltam a telefon ügyében, vagy a rendőrségen próbálkoztam, hogy hátha megtalálták, de nyilván egy százalék volt erre az esély...eh. 
Amúgy meg halálomon vagyok, ez a szombati munkanap, ez óriási kibaszás, nem értem minek kell, inkább dolgozom hétköznap többet. 

Jaj, muszáj elmesélnem a tegnapi nap sztoriját, amitől tulajdonképpen nem tudom miért nem kaptam azonnal agyvérzést: az történt, hogy mielőtt az iskolába érkeztem volna, október közepe táján az egyik ének tanár több angol órán, helyettesítésképpen nyüstölte az egyik osztály diákjait egy adott témából, majd a tanultakból röpdolgozatot íratott. Elmondása szerint egész jól sikerültek, de az egyik gyerek úgy döntött, hogy bojkottálja ezt a dolgozat faszságot, őt ugyan egy tanár se utasítgassa, írt is egy egyes (nullás) dolgozatot, ahogy az ilyenkor lenni szokott. A pénteki napon pedig anyuka, erre a nullásra reagálva írt nekem egy üzenetet, amelyben szegény, drága gyermeke személyiségi jogaira hivatkozva (!!!) felszólít, hogy ugyan húzzam már ki azt az egyest a naplóból.

Ah, micsoda hivatás a tanáré, édes istenem!





PS: A családi napon egy csomó dolgot árultak is, így sikerült zsákmányolnom egy kicsi kosarat (imádom a kosarakat), levendula szörpöt, körte és málna lekvárt, meg hargitai fenyőszirupot (bármit jelentsen is ez) - szóval végül történt azért valami jó is ma. Ja, meg Marcuskámnak kiesett két első foga, iszonyú helyes, bár kicsit olyan, mint aki kocsmai bunyóba keveredett.

szerda, november 22, 2017

Feljegyzések a tanárok házából vol.5642789

Szóval sok-sok elemzés után feltaláltam a spanyol viaszt (nem): én bizony úgy gondolom, hogy az iskolák hanyatlását nagyon sok szempontból bizony a szülők idézik elő. 
Nem, nem arra gondolok, hogy ők rendelik meg és teszik kötelezővé a szánalmas kísérleti tankönyveket (bár az én iskolámban azért tanulunk ezekből a fosul megírt, ostoba, hibás darabokból mert a szülők nem hajlandóak valami normális tankönyvre költeni - angolul minek tudni ugye) meg vonják ki az oktatásból a pénzt, hogy az borzasztóan korszerűtlen legyen, hanem inkább arra gondolok, hogy a "nevelésükkel" olyan mentális és érzelmi állapotba hozzák a gyerekeiket, akiket aztán kénytelen-kelletlen iskolába járatnak, hogy az valami elképesztő. 
Veszek mondjuk egy mai példát: ma dolgozatot írattam ötödik osztályban, körülbelül egy hete tudták, hogy ez sajnálatos módon meg fog történni, két órán keresztül ismételtünk, a szájukba rágtam kábé mindent (ezt azért csinálom, hogy ne kapjon mindenki egyest) és baszki, bemegyek az osztályba, ezek nekiállnak pofákat vágni (mi az, hogy dolgozat lesz, hogy képzelem), mi az, hogy nem beszélhetik meg mit kell leírni, mi az, hogy nem pofázhatnak kábé bármiről dolgozatírás közben, mi az, hogy nem segítek, mi az, hogy nem ehetnek, ihatnak, mehetnek pisilni, hányhatnak le engem, miazhogymiazhogy. Végső soron az összes szabály, ami érvényes (lenne) egy iskolai közösségben, az felháborító és mit képzelek. 
Egyszerűen megdöbbentő a gyerekek hozzáállása a dolgokhoz és sajnos abban eléggé biztos vagyok, hogy ez a szülőkből következik úgy kilencven százalékban biztosan. 
Nulla tudásvágy és motiváció  van bennük (persze, tudom, az általánosan elfogadott nézet, hogy a tanárnak kell motiválnia/megnevelnie a diákot, hát kacagnom kell és a válaszom, hogy lófaszt, vagy legalábbis az otthonról hozott mintánál semmi nem ér többet) és ennek megfelelően nem is tudnak semmit, egyáltalán semmilyen szinten nem tudnak (és nem is akarnak) viselkedni (engem egyébként az borít ki a legjobban, hogy nem ciki bunkónak lenni, sőt), tanulni hülyeség, az angol szar, érdektelen és teljesen fölösleges. 
Nem tudom, hogy értékválság van-e, nem tudom, hogy a fentiek úgy általában mennyire jellemzőek az iskolákra (tartok tőle, hogy eléggé, ez az iskola eredményeit tekintve állítólag elég átlagos), de azt tudom, hogy ha igazam van, akkor ez bizony remek tükröt tart a társadalomnak és ettől aztán borzasztóan aggasztó. 
Jó, mondjuk az is eléggé sokatmondó, hogy egy magyar gyerekpszichológus azzal csinál karriert ma Magyarországon, hogy a magyar iskolarendszert szidja...én egyébként abszolút megértem, hogy a tanárok egy idő után feladják és angol órán inkább a kutyatenyésztésről beszélgetnek a gyerekekkel magyarul: valahogy sokkal több emberi mozzanatot lehet kicsikarni belőlük, mikor békén hagyod őket, hiszen a tudás manapság valami furcsa módon egyáltalán nem menő. 
Egy közgázos lánytól azt hallottam nemrég, hogy aszongya a szerelem kiment a divatból. Na, hát szerintem így van ez valahogy a tudásszomjjal is.

kedd, november 21, 2017

e_g_é_s_z_s_é_g_e_s

Egy éve ilyenkor nagyjából egy hetes szünetekkel folyamatosan beteg voltam, hónapokon át és most, most láss csudát, egyáltalán soha semmi bajom, köszönhetően a sok tonna vitaminnak, amit március óta szedek (gondolom), jaj, csodás nem fetrengeni folyton takonyba fulladva és hiába a sok ebola az iskolában, nekem _soha_ semmi_bajom.
Plusz bónusz : a gyerekek is kábé egy éve voltak utoljára betegek.

szombat, november 18, 2017

Hétvége, hétvége, hiába mész az erdőbe, jó a világ végéig, egy erdőben elbújni"

Na, hát most még mindig nincs erőm a gyújtó hangú beszédre az oktatás kapcsán, inkább arra biztatlak titeket, hogy egyetek minél több fetás-fokhagymás édeskrumplit, én sírni szoktam, miután ilyet csinálok, csodálatos, fantasztikus, itt a recept
A héten tovább munkálkodtam azon, hogy az itteni gimnáziumba bekerüljek (ez egy hosszú és unalmas történet, nem akarjátok tudni, hogy ez miért ilyen bonyolult) és ha minden igaz, akkor talán februártól sikerülhet is. 
Az iskola egészen kemény hely, jól kifejezi az összes tanár érzéseit azt hiszem az egyik kolléganőm, aki valamelyik szünetben halálra vált arccal azt kérdezte, hogy mikor lesz végre nyári szünet. 
Hát igen, nehéz kenyér, de azért sokszor élvezem, érthetetlen. 
Nem is meséltem még, hogy Marcinak hirtelen lett két állandó állásajánlata is, ami fizikuséknál csodával határos, de kicsit bánatos vagyok, mert így valószínűleg már sose megyünk külföldre - jó, hát a házat amúgy sem szívesen hagynánk itt -, hiszen egy ilyen állandó egyetemi állás jó esetben nyugdíjig szól és nagyon kell neki örülni. Marci mondjuk azzal biztat, hogy vendégprofesszornak még el lehet menni ide-oda egy-két évre, azalatt a gyerekek talán tudnának kicsit nyelvet tanulni (ez a fő motiváció, na meg nekem az undorom a magyar közélettel kapcsolatban, mondjuk azon pár év távollét nem segít), vannak kapcsolatai Amerikában és Angliában is, én Amerikára szavazok (bár elég aggasztó, hogy újabban igen kelendőek ott a golyóálló hátizsákok az egyre gyakoribb iskolai lövöldözések miatt), mert egy amerikai iskolában szerintem sokkal befogadóbb a közeg, mint egy angliaiban is és különben is, a gyerekeknek van amerikai útlevele, állampolgárok, legyen már ennek valami látszatja is.
Persze egyelőre csak én álmodozom erről, bár Marci is belemenni látszik, ugyanakkor kivitelezni is nehéz, na meg mi lesz a házzal, jajjaj, aggasztó kérdések. 
Egyébként meg nagyon várom a karácsonyt, elképzelem ahogy majd ég a tűz a kandallóban és feldíszítjük a fát, a házat, a kinti fenyőt, jaj, olyan jó itt lakni minden évszakban!




hétfő, november 13, 2017

Van egy macska. Szeret, szeretem.

Ma iszonyatosan felhúzott az egyik osztály - készültem is egy gyújtó hangú beszédre a magyar nyelvoktatás problémáiról, de most ehhez túl fáradt vagyok, talán majd hétvégén - de szerencsére korán végeztem, hazavágtattam és mivel még nem kellett a gyerekekért mennem (na ez a korai hazajövetel, ez valami isteni, ezért megéri az összes Melisszát és Kevint fegyelmezni), bevágtam magam az ágyba oldalamon a doromboló macskával és olvastam egy órácskát. 
Úristen, de jó volt, a világ királyának éreztem magam, mert engem az olvasás kapcsol ki leginkább (az elmúlt fél évben legalább húsz könyvet elolvastam, mindenhol olvasok, állva a megállóban, az ágyban félálomban, a vécén, evés közben, úton bárhová, gyalogosan, járműveken, tömegben, reggel, délben, este), de persze az ágyban  macskasimogatás rekreációs hatásai sem elhanyagolhatóak. 
Drága kis öreg macskám, annyira helyes, olyan jó vele megnyugodni itthon.




szombat, november 11, 2017

(s)iker vol.45361289120

Körülbelül két hete szigetelik a házunkat* (és hátravan még egy hét biztosan) és a gyerekek, mivel nálunk ugye megállás nélkül megy a pszichodráma, egyfolytában szigetelőset játszanak (na jó, időnként felváltják egy kis iskolással), Marcika az előbb felkiáltott: én nem is tudtam, hogy ennyire jó szigetelni!

Az iskola amúgy kifejezetten tetszik nekik (szerintem persze nem a megfelelő gyerekekkel barátkoznak, de én egy mocskos elitista vagyok és mivel tudom magamról, hogy ez nagy problémám, ezért igyekszem toleránsan hozzáállni a kis haverjaikhoz), velük olvastatnak fel mindent, amit csak lehet (és már többször áradoztak, hogy milyen fantasztikusan olvasnak, a tanító néni a múltkor részletesen kikérdezett, hogy de mégis hogy tanultak meg ennyire jól olvasni, meg azt is mondta, hogy olvasó versenyre sajnos csak harmadiktól mehetnek, de szavalni be akarja nevezni őket hamarosan) és úgy látom, hogy nagyon gyorsan észrevették, hogy nekik szükségük van több, nehezebb feladatra. 
A tanító néni egyébként a múltkor odajött hozzám (ritkán találkozunk a főnénivel, mert ő mindig délelőtt van) és azt mondta, hogy ő egyszerűen imádja Marcikát és Marcika így, meg úgy és mennyire okos és fantasztikus és cuki, csak az a fránya írás ne lenne...de én annyira hálás vagyok neki egyébként, hogy nem cseszteti Marcikát sem a szörnyű rajzaival, sem az ügyetlenségével (mármint a keze ügyetlen az íráshoz, amúgy tök menőn focizik például), hanem egyfolytában dicséri inkább, jó fej nagyon. Lénára meg csak annyit mondtak, hogy mindent tökéletesen csinál, szépen rajzol, szépen ír, ügyesen tornázik, gyorsan fut, szorgalmas, figyel órán, okos, kedves, kitartó, érdeklődő, stbstb, szerintem ő tényleg ilyen tanárok álma típus. 
Voltak persze már konfliktusok is - Marcust párszor jól megrúgták, Lénát lénabénázták -, de ezek most épp szunnyadóban vannak, remélem nem lesz sok ilyen (valami gond persze mindig van, nyilván lesz is még), úgy szeretném, ha jól menne nekik az élet. 










* most kicsit sajnálom, hogy nem lehet kommentelni, mert a kedves trolljaim biztos elkezdenék firtatni, hogy ugyan miből telik nekünk erre, hahaha

"We are a branch of the social services"*

Hosszú szünet után mindig akkor kezdek újra blogolni, mikor visszamegyek tanítani, úgy látszik muszáj beszélnem róla.
Most is ez történt: egy több körös tévelygés után úgy döntöttem, hogy rengeteg szempontból (leginkább a gyerekek miatt, de most azt hiszem, talán magam miatt is) jobb nekem a közoktatás (odérek délután a gyerekekért a suliba, szünetekben nincs gyötrelem, hogy mit csinálunk velük), ami ugyanakkor azért elég kemény terep, most épp egy középszar általános iskolában dolgozom (persze aktívan munkálkodom azon, hogy visszakerüljek ide közel hozzánk, a gimibe, van is most némi esély, hát majd meglátjuk), sok problémás gyerekkel (van köztük székdobáló autista kisfiú, meg iskolából kiszökdöső hiperaktív kamasz, na meg egy csomó szociálisan nagyon hátrányos helyzetű, túlkoros, diszes, stb gyerek), állati nehéz, egy-egy keményebb nap után arra szoktam gondolni, hogy a tanároknak sem ártana terápia, mert engem időnként durván sokkol egy-egy gyerek viselkedése, de főként mindaz, ami a balhék mögött van. 
A sok nehézség ellenére egyébként kifejezetten élvezem a dolgot, nem is értem, komolyan. 
Úgy látszik az egyéb, adminisztratív jellegű munkák annyira megundorítottak az irodistaságtól, hogy csodálatosnak érzem, ha ingerült fegyelmezés közepette magyarázom egy folyamatosan pofázó osztálynak, hogy mi az a do (true story).
A gyerekek általában szeretnek (mindig így volt ez egyébként, az az egy kivételes osztály ezért is vágott annyira mellbe tavaly) - van egy osztály, amelyikkel azonnal nagyon megszerettük egymást,  állati helyesek, sokat és lelkesen dolgoznak (tíz évesek egyébként), de van egy csomó gyerek, akit nem is tanítok és mégis boldogan köszönnek a folyosón vagy mikor helyettesítek, akkor szívecskés leveleket adnak át nekem óra végén és hát ezek azok a dolgok, amik aktatologatás közben biztosan nem történnek meg az emberrel, na meg nyilván ezek azok a dolgok, amikért az ember szereti  ezt csinálni - nem hiszem egyébként, hogy a tudás átadása a lényeges (az azt hiszem ritkán történik meg sajnos), inkább az emberi kapcsolat és a figyelem kell ezeknek a gyerekeknek.








* ezt mondja Judi Dench Cate Blanchett-nek a Notes on a Scandal című filmben, amiben mindketten tanárokat játszanak és a kiégett (és kissé talán pszichopata) Judi Dench azt taglalja Cate Blanchett-nek, hogy nem érdemes azért túl nagy reményeket fűzni a tanítás üdvözítő hatásához

csütörtök, augusztus 31, 2017

(s)iker vol.45362781200877

Jézusmária, holnap kezdődik az iskola (vers!!).
Ahogy Marcika mondaná: ez már ilyen ómájgád. 


hétfő, augusztus 28, 2017

"I don't wanna live in America no more"

Azt már rég akartam mesélni, hogy itt mennyire ijesztő időjárás figyelmeztetések vannak a tévében: az épp aktuális műsort elnémítják, beúszik két piros csík, közte leírva, amit egy nagyon szigorú férfihang mond: szörnyű vihar/tornádó/hurrikán várható itt, ott, amott. A múltkor épp kiderült, hogy ki a gyilkos, mikor bemondták, hogy Texas melyik részén lesz randa vihar. Mi eddig megúsztuk, de ki tudja, mikor lesz itt is valami rémisztő természeti jelenség, kicsit aggódom. Itt persze ezekre eléggé fel vannak készülve, az utak mentén egy csomó helyen ki van téve menekülési útvonal tábla...nem szeretem.

Jaj, szegény, szegény texasiak, borzasztóak a képek, nagyon együtt érzek. 
Isteni szerencse, hogy nekünk nem kellett ilyet átélnünk ott, a fenti írás idézet egy 2011. május 27-i blogbejegyzésemből. Emlékszem, 2011 májusában vettünk is valami túlélő cuccot (a helyi szupermarket árult belőlük egy csomót), meg rengeteg vizet halmoztunk fel, de aztán valahogy elkerült minket a brutális hurrikán, jaj de csúnya dolgok ezek.
Lám, lám, Magyarország bizonyos szempontból azért igencsak jó hely. 








PS.: Marcika nagy sportrajongó és lelkesen nézte az atlétika világbajnokságot is (hát már amennyire megengedtük neki). Valamelyik számot nézve felkiáltott, hogy ő nem szereti az amerikaiakat (fogalmam sincs miért egyébként), erre Marci sietve elmagyarázta neki, hogy egy kicsit ő is amerikai, még a kettős állampolgárságot is kifejtette, na meg ott született, ez milyen fontos, ugyebár (hogy szeretjük azt az amerikai nőgyógyászt például, aki kihúzta belőlem Marcikát nagy nehezen! Ő egyébként minket szeretett, arról beszélt, hogy Semmelweis miatt a magyarok nála VIP betegek. Na jó. ezt nem mondtuk Marcikának...). Meggyőztük egyébként a hosszú magyarázattal: komoly ábrázattal azt mondta, hogy ja jó, akkor mégis szeretem őket

PPS.: Többen a civil, csónakos (élet)mentők közül nyilatkoztak és olyan szívmelengető volt hallgatni, hogy arra a kérdésre, hogy miért csinálják, vállvonogatva azt mondták, hogy mert egy ilyen helyzetben ezt kell csinálni, ez a természetes és különben is, Texasban az emberek segítik egymást - és tök jó, hogy nekem is ez volt a benyomásom és tapasztaltam is, hogy ezek nem csak üres szavak.

PPPS: Különben a fenti Arcade Fire szám szerzői eredetileg houstoniak, csak hát nem annyira csípték ott az életet, ezért elmentek Kanadába. Houstont egyébként meg is énekelték (nyilván) indirekt módon több számban is, de a Sprawl című szám, az teljesen direktben szól a városról (szerintem). 
Egyébként (többek között) Houstonra szoktak urban sprawl-ként hivatkozni, ami arra utal, hogy a város óriási kiterjedésben található, viszonylag alacsony népsűrűséggel. (Épp most olvastam egy cikket, ami az egyik "legkevésbé sétáható" (most nincs kedvem értelmesebb magyar kifejezést keresni) városként emlegeti Houstont - többek között ez a súlyos autós kultúra teszi rémessé egyébként. 

szerda, augusztus 23, 2017

"We're not defined by color of skin or paycheck"

Az előbb láttam Trumpot a CNN-en nagyívű, szentimentális beszédet tartani az amerikai nép egységéről bőrszínre, nemre és vagyonra való tekintet nélkül. Miközben kimondta a love szót, olyan fejet vágott, mint aki fingszagot érez. Nem tudtam nem felidézni ezt:


kedd, augusztus 22, 2017

"Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit"

Ma olyan szomorút láttam a metrón: apuka, kígyószerű, kikent-kifent nőci (úgy egy tízessel idősebbre festette magát egyébként, ezeket sose értem, szerintem a festékkel nagyon kell vigyázni, iszonyúan öregít), aki láthatóan nem a gyerek anyukája volt, de látványosan bele volt zúgva apukába és egy ugri-bugri hat éves forma kisfiú, aki megállás nélkül kiabált, hogy "apa, nézd!, apa, látod?!", apa így, apa úgy. Apát csak hátulról láttam, ellenben a kígyószerű nő apával szemben merev arccal mosolygott, de csak a pasira, a gyerekre egyszer sem nézett rá, nem szólt hozzá, teljesen levegőnek nézte, hú, nagyon bánatos jelenet volt. 
Mivel az én fő ambícióm alapvetően az, hogy Miss Marple legyek, ezért már régóta megfogadtam Poirot és Miss Marple tanácsát: csak figyelni és hallgatni kell az embereket és az igazság mindig kiderül. Annyira beszédes volt ez a kis trió is, lám-lám, mire jó egy kis békávézás (erre az egyre, egyébként).

péntek, augusztus 18, 2017

kilencedik

Mo: Én mindig mondom, hogy tudtam előre mindent, akkor ott, a Duna-parton!
Ma: Na ne már!
Mo: Na jó, ikrekre azért nem számítottam...


Ma kilenc éve, hogy megismerkedtünk, szerintem még mindig nagyon jók vagyunk, egy húron pendülünk, nevetünk, szexelünk, gyerekezünk, beszélgetünk, néha összeveszünk...nem tényleg nincs bennünk semmi különös.
Na jó, talán annyi, hogy állati mázlisták vagyunk.


péntek, augusztus 04, 2017

"bunkó nyár"

Az előző lakók a pincében hagytak egy plusz hűtőt, ami igazán kedves volt tőlük, az óriás dinnyéket pl csak oda lehet benyomni, na meg amúgy is. Ma észrevettem, hogy beköltözött a hűtőbe egy pók - én nem hibáztatom.
Közkívánatra pedig íme a receptek: ez a citromos kocka, ez a Stahl-muffin, citromos-mákos kenyér, tejfölös-citromos süti, sütés nélküli citromos-túrós torta.
Szerintem mind nagyon egyszerű és tényleg finomak.

A sütikhez ugyan nem illik (bár bizonyos értelemben nagyon is), de a bunkó nyár miatt muszáj (meg mert szerintem baromi jó):




csütörtök, augusztus 03, 2017

Gotta light?

Egyébként meg tényleg elképesztő, hogy mit meg nem tehet az ember sorozatmesélés címén, ha úgy hívják, hogy David Lynch.


gasztro aka citrom őrület

Mivel fáradt és lusta dög vagyok, ezért rászoktam a képesblogra, de amúgy is megörökítettem volna ezt a fiaskóból született csodás eredményt, szóval: úgy nagyjából két hete a vágyott két citrom helyett sikerült két kiló (!) citromot rendelnem (online rendelés, én még így is szeretlek!), az eredmény pedig egy csomó süti és háromszáz plusz kiló lett, íme:

a citromok sorakoznak

           az első sütit a Velveten találtam, citromos kocka a becsületes neve, 
           szerintem ez lett a legfinomabb, könnyű, szuper nyári süti
A második egy citromos-mákos kenyér lett,
természetesen ez is finom volt, a citrom csodás mindenben



A harmadik egy Stahl-féle kicsit túlhókuszpókuszozott citromos muffin lett, tök jó, szó se róla






             Az utolsó pedig egy túrós-citromos sütés nélküli torta kekszes alappal,
finom az is, bár a kedvencem még mindig a citromos kocka


A legjobb amúgy Marcus - aki egyébként összesen egy morzsányi muffint evett, ő a fényevő a családban- felkiáltása volt, amikor már úgy képzeltem, hogy minden, de tényleg minden citromot felhasználtam: mama, még mindig rengeteg citrom van!


Nem baj, a limonádé életmentő ebben a gusztustalan melegben.


PS.: Na tessék, a fincsi joghurtos-citromosat egyszerűen kifelejtettem, még ilyet...itt van:


szerda, augusztus 02, 2017

WW*

Mióta valami rejtélyes okból kivonták kedvenc parfümömet a forgalomból, azóta folyamatosan új parfümöt keresek, de szomorú orral  szívvel arra a felismerésre jutottam, hogy majdnem minden parfüm alján érezni valami erős húsleves beütést, úgyhogy egyelőre Yves Rocher-s zöld teás cuccal vigasztalom magam, annak legalább nincs vasárnapi ebéd utószaga. 
Btw itt a kedvencem, gondolom állatira érdekel mindenkit (ja és ha valaki ismerne ehhez hasonló illatot, az sikoltson azonnal):

                             


         * White Whine

péntek, július 28, 2017

x

Valamelyik nap a trénerünk azon viccelődött - sőt, általában szeret ilyen példákat hozni, amikor pl a rendszerben kell gyakorolni -, hogy az ügyfélnek mondjuk nyugodtan azt, hogy go kill yourself, na most én értem (?), hogy ilyen kontextusban elvileg ez vicces (?), csak én nem annyira tudok nevetni az öngyilkosos tréfákon. 
Egyébként pont aznap, amikor ezt először elsütötte, el kellett végeznem egy online tréninget (van egy csomó ilyen kötelező szar), ahol arról beszéltek, hogy semmilyen nemre vagy bőrszínre vonatkozó tréfa nem megengedett és persze nem kacarászhatunk senkinek a bármilyen (vallási, etikai, hovatartozási stb) meggyőződésein. 
Hát, nem tudom, szerintem a go kill yourself az egy öngyilkos lányánál kimeríti az ízetlen tréfa fogalmát (amit isten tudja píszí nyelven hogy hívhatnak), persze nyilván nem álltam fel szólni, hogy lécci ne viccelődj ezzel, nekem rosszul esik; különben is mindig mimózának érzem magam, mert bármilyen öngyilkossággal kapcsolatos hírre, cikkre, olvasmányra úgy reagálok, hogy borsónyira zsugorodik a gyomrom és rosszullét kerülget.






PS.: Tudom, tudom, aki cinikusabb, meg semmi ilyesmi fájdalom nem érte, az biztos most néz értetlenül, hogy jaj, ugyan már, nem gondolja komolyan, nem kell odafigyelni. És igen, biztosan így van, csak hát mindenkinek megvannak a fájó pontjai, na nekem ez az egyik azt hiszem. 

furious anger vol.3425011789456

Mi történt az emberekkel?! Komolyan, annyira dühös lettem ma a buszon az úszótáborból* hazafelé, hogy majdnem elsírtam magam. 
Persze semmi extra, csak a szokásos szívás: busz tele emberrel, de még pont elég okés, mert van pár hely, ebből jó pár viszont hátrafelé néző ülés, amitől én rosszul vagyok és gyanítom, a gyerekeim is rosszul viselnék a kanyargást egy ilyenen ülve. 
Oké, levadászok két előrefelé néző ülést, az egyik az első sorban, a másik a másodikban. Busz elindul, gyerekek csetlenek-botlanak (nekem persze csendben füstöl az agyam, ráadásul mindkét kezemben van valami, tehát nem annyira tudok segíteni), majdnem orra esnek, Marcus végre leült, contained, ahogy Marci mondaná, Léna még botorkál a helyre, amire irányítgatom és basszus, nem fogjátok elhinni, épp odakúszna a szerencsétlen (közben persze a busz rángat mint egy őrült), amikor egy nő se szó, se beszéd, beelőzi, odapattan a székhez (de kábé úgy, hogy Léna fél feneke már rajta van az ülésen), fülhallgató és rágó be és le van szarva mindenki, úgy, jól, essen csak hanyatt az a béna gyerek, hát nem?! 
Oké, világos, nem kell körülugrálni a gyerekek miatt senkit (egyszer egy blogban azt olvastam, hogy terhes nőnek nem adom át a helyet, ő tehet az állapotáról - kár, hogy eszembe jutott, mindjárt füstölni kezd a fejem), de ez annyira elemi emberség, hogy ha látok két kicsi gyereket majdnem hanyatt esni, akkor valahogyan próbálok segíteni...vagy én vagyok a hülye, mert igazából az a normális, hogy leszarom, lelököm az ülésről kvázi?! Jézusom. Persze, értem én, hogy egy idealista barom vagyok, de annyira szeretnék némi kedvességet látni a világban, valamit, amitől nem akarok azonnal ergy másik bolygóra menekülni.
Hú, de kurva dühös lettem. Persze a Marcika mellett ülő nénire is, aki vígan végignézte a jelenetet, közben és utána undorral méregetett hol engem, hol a gyerekeket, jézusom, ilyenek a vétkes szemtanúk basszus, de mindegy, nem kezdtem balhézni (de cserébe majdnem agyvérzést kaptam), aztán pár megállóval később lett normálisabb helyünk, dehát tényleg azúristenit, szégyellje magát mindenki, aki így viselkedik. 
Annyi, de annyi tanulsága van számomra a terhességnek/gyereknevelésnek, hogy száz óra se lenne elég mindet felsorolni. 
És persze ilyenkor mindig vágyódva gondolok Amerikára**, amivel kapcsolatban ugye megy a seggfejezés, meg az amerikaiak alázása, hogy műkedvesek, hazugok, megjátsszák magukat, stb, de azért érdekes, hogy ott mindenki átadta a helyét mikor terhes voltam (pedig elég brutál alakok utaztak a buszokon, ott ugye súlyos autós kultúra van), segítettek cipelni a cuccom, vadidegenek elvittek volna kocsival kéretlenül a lakásunkig, szintén terhesen, mikor még nem volt kocsink (nem fogadtuk el persze, mert elég sok Criminal Minds epizódot láttunk már, de gyanítom, hogy tényleg hazavittek volna), mikor a boltban nem volt nálam bankkártya, akkor szépen megőrizték a cuccom sok-sok órán át (Olaszországban ugyanezért üvöltözni kezdett velem a pénztáros - és mindenki szerint az olaszok a fantasztikusak, haha), a szomszéd felajánlotta, hogy kivisz a reptérre, mikor meghalt az apukám, az ingatlanos lakásról lakásra hurcolt a saját kocsijában mikor Marci nélkül kellett sürgősen lakást néznem, egy pasi megállt segíteni nekünk, mikor lerobbant a kocsink, majd Marcit el is vitte valami szervizhez (mondjuk attól azért utólag beszartunk, mert elég sok Criminal Minds epizódot láttunk már), stbstb., nagyon sok ilyen történt, nekem ez szuper élményem volt akkor. 
Jaj, nem jó ez így, azt akarom, hogy mindenki legyen kedves MOST, gecinek lenni amúgy is olyan fárasztó. 















* mondjuk maga az  úszótábor is megérne egy ingerült posztot, de maradjunk annyiban, hogy jövőre ebbe a táborba biztos nem megyünk

** erre meg már megkaptam, hogy nagyképű bunkó vagyok, bár nem pontosan értem, hogy miért, de jó, ha valakinek ettől jobb lesz a napja, ám legyen. Mostanában tök rezignáltan megengedem bárkinek, hogy utáljon - ettől úgyis csak neki lesz rosszabb, nekem nem esik bántódásom.


PS.: De hogy igazságos legyek, elmesélem azért, hogy valamelyik nap viszont volt egy nagyon segítőkész néni a buszon, aki Marcikát pakolgatta kicsit, amíg én a busz másik részében billegtem Lénával, szóval szerencsére azért léteznek még kedves, mosolygós emberek is, ez nagyon szuper dolog. 

szerda, július 26, 2017

névnapi aji

Nem bírtam ellenállni a kísértésnek és megrendeltem a 'Hogyan lettem fordításból milliomos?' című, várhatóan korszakalkotó remekművet*. 
A baj csak az, hogy amikor megérkezett az e-mail a fizetéssel kapcsolatos tudnivalókról, akkor megláttam az írónő telephelyének békásmegyeri címét, na meg azt a szócskát, hogy kisadózó és ezek némileg elbizonytalanítottak a milliókat illetően. 






* igen, természetesen még mindig kacérkodom az egyetemmel, nem tudok letenni erről, hát ez van, engedjük ezt most el, belefáradtam az önbizonytalanságba és nem, nem akarok beszélni róla



péntek, július 21, 2017

csütörtök, július 20, 2017

kieg. az előzőhöz

Éjjel egyszer csak felriadtam és azon méláztam, hogy aki nem él párkapcsolatban és nincs még gyereke (vagy nem is akar gyereket, vagy nem lehet gyereke), az bizonyára ilyen pöffeszkedő családos gondolatnak ítéli az előbbieket, pedig ha valaki nem pöffeszkedő családos, na az tuti én vagyok. 
Szóval gondolkodtam kicsit és arra jutottam, hogy politikailag korrektnek kell lennem természetesen nem feltétlen a gyerek az, ami az embert mindenféle felismerések felé löki, hanem nyilván lehet ez valami más, valami egyéb felelősség, veszteség, speciális lelki gyakorlat, hirtelen megvilágosodás, stb.
A gyereket inkább csak azért mondtam, mert attól az élet valóban fenekestül felfordul és egyszerűen szükség is van a másképp gondolkodásra, hiszen máshogy nehéz lenne a szülői szerepet abszolválni, na meg persze az én életemet/személyiségemet a gyerekek változtatták meg elég markánsan.

szerda, július 19, 2017

"Arguing isn't communication, it's noise"

Valamelyik Szex és New York epizódban van az, amikor Charlotte Carrie B. régi pasijával randizik és Charlotte érdeklődésére csak annyit mond róla, hogy szexőrült, de sajna később kiderül, hogy a pasit Prozac-kal olyannyira kikezelték a szexmániájából, hogy mostanra már fel sem áll neki. 
Na így vagyok én kábé a vitatkozással mióta gyerekeim vannak: csak álmélkodva nézem, ahogy emberek egymás torkának ugranak mindenféle baromság (vagy éppen nem baromság) miatt, meg ahogy idejön a troll és rosszindulatúan beleugat az életembe. 
Ha valaki, aki mondjuk a gimiből ismer, vagy akár a főiskoláról, egyetemről, simán kiröhög, ha azt mondom neki, hogy vitatkozni fölösleges, fárasztó, unalmas (ráadásul nagyon időigényes is!) mert régen lételemem volt a vita, az élőfába is belekötöttem, mindenre rákérdeztem, hitetlenkedtem, megkérdőjeleztem (a gimnáziumi matek tanárommal például egyezséget kötöttem, hogy számomra nem léteznek a negatív számok - asszem már egy idő után nem bírta elviselni, hogy vitatom a létezésüket), a párkapcsolataim is a folytonos harcról szóltak és mindig csak győzni akartam, csak úgy, öncélúan, na meg gondolom, hogy szellemi felsőbbrendűségemet bebizonyítsam. Mindig vitatkoztam és ha a vitapartneremnek egyezett a véleménye az enyémmel, hát nosza, azonnal megváltoztattam, hogy beleköthessek. 
A gyerekek születésével aztán minden gyökeresen megváltozott: most már csak nézek nagy álmélkodva ha valaki jön és belém köt, meg bizonygatja az igazát és azt akarja, hogy felvegyem a kesztyűt. Hát basszus, eleve időm sincs erre, nemhogy kedvem és energiám! Bizonygasson bármit a halál - begyűjtöm magam mellé azokat, akiket valamiféle hasonló gondolkodás mentén szeretnék vagy mert valamiért tetszenek nekem, aztán mindenki más meg ordítson amit akar. 
Sokszor persze elmondom én is a véleményem, időnként fel is húzom magam - főleg politikán persze -, de hogy üvöltve vitatkozni kezdjek abban a reményben, hogy bárkit meg fogok győzni (vagy le fogok győzni), hát kizárt dolog. Van bennem még most is jó adag arrogancia, de azt hiszem, már nincs rá igényem, hogy ezt szüntelenül tudassam a világgal. 
Persze, lehet belebokszolni a politikai véleményünket mindenki másba, lehet legyűrni intellektuálisan a gyengébb képességűeket, de ebből sportot űzni szerintem szörnyen egészségtelen és ha az ember képes kicsit kívülről megnézni a Nagy Egészet, akkor mindenképpen látnia kell, hogy a legtöbb dolog egész egyszerűen nem számít; az igazán fontos dolgok miatt meg lehet ugyan rikácsolni, de valószínűleg nem nagyon érdemes. Az a baj, hogy a net nagyon nagy teret enged ennek a fajta kommunikációnak (pedig szerintem tök egészségtelen anyázni és anyázva lenni): logikusan sokkal szélsőségesebb álláspontokat képviselünk ismeretlen/láthatatlan ellenfelekkel vitapartnerekkel szemben.
És hogy hogy jön ide, hogy gyerekeim vannak? Hát, szerintem egyszerűen a gyerekekkel kattan igazán a helyére az emberben, hogy mi az, ami valóban fontos. És persze, ahogy már mondtam: gyerekekkel az embernek egyszerűen nincs ideje baromságokra. 
Most komolyan kezdjek vitatkozni, mikor helyette dughatnék, alhatnék vagy főzhetnék olvashatnék? Hát nincs az az isten. 



szombat, július 08, 2017

"All it takes is one decision, a lot of guts, a little vision to wave your worries, and cares goodbye"

Huh. Jó fárasztó hét volt egy rakás új információval, rengeteg utazással (az a gyanúm, hogy hosszútávon valószínűleg a hónaljszagú ingázással lesz bajom, mert az egyszerűen rémes), aztán mivel a gyerekek itthon vannak Marcival, munka után hazajövök és főzök másnapra, na az is egy kellemes dolog, szóval azt hiszem blogolni nem nagyon lesz időm (a cégnél amúgy is kábé minden le van tiltva, meg persze időd sincs semmire, mert orrvérzésig telefonálsz).
Számomra meglepő, de nagyon élvezem, hogy kollégáim vannak (még akkor is, ha nagyjából mindenki legalább tíz évvel fiatalabb nálam - na nem mintha öreges lenne a mentalitásom, szóval gyanítom, hogy ez nem feltűnő): az elmúlt négy évben mindenhol egyedül dolgoztam és az sok szempontból nagyon nehéz dolog. 
A munka jó stresszes lesz, az látszik (mondjuk mióta nyelviskolát csináltam anno, azóta tudom, hogy az emberek elmebetegek, szóval nincs ebben semmi meglepő), de én személy szerint nagyon fogom élvezni a különböző akcentusokat - jó, hát attól rettegek, hogy glasgowi skótok is telefonálnak majd*-, meg ahogy majd elképzelem a birminghami nénit a horror virágos tapétás kis házában. 
Jó, hát rettegek persze, meg azért (egy időre legalábbis) el kell majd hagynom a komfort zónámat (és rájöttem, hogy tulajdonképpen az emiatt való szorongás okozza a munkahelyi problémáimat nagyrészt), de jót tesznek az ilyen erőpróbák, meg hát nagyjából csak szemlélet kérdése az egész azt hiszem: ha pánikolok, akkor tényleg minden szar, de ha nyitott és vidám a hozzáállásom, akkor azért egyszerűbbek a dolgok, hát micsoda bölcsességek ezek, kérem szépen, ki hinné, ugye. 





*mikor Londonban laktam, egy rövid ideig volt egy glasgowi skót pasim: kapcsolatunk csúcsát az jelentette, mikor már értettem amit a telefonba mondott. Egyébként egy közös ismerős által találkoztunk és hogy megbeszéljük a találkozót, legelőször felhívott (akkoriban még nem voltak okostelefonok, haha). Emlékszem, nem is az volt, hogy nem értem mit mond, hanem sajnos még csak fel sem lehetett ismerni, hogy angolul beszél...szóval kicsit azért be vagyok szarva, de izgalmas is a dolog. 
Ezt meg az egyik céges konyhában lőttem, nagyon tetszik, el kellene lopnom, de nem vagyok lopós fazon sajnos:




vasárnap, július 02, 2017

slave to the wage vol.sokezer

Mi? Komolyan egy hónap a betanulási idő? Ne már! Egy hónap alatt felkészítelek a kvantummechanika vizsgára.



kedd, június 27, 2017

"Meg mondd, mitől van, hogy olyan ritka, amikor nagyjából minden ott van a helyén"

Kicsit olvasgattam a 2006-os és 2007-es blogger énemet, hát gyerekek, ez kemény, jézusom. (Mondjuk röhögtem is sokat, bevallom.)
Alapvetően sosem olvasom vissza magam, csak ha valami dátumot keresek és tudom, hogy x eseményről írtam a blogban, de ez valami elképesztő, ahogyan én teljesen átfordítottam a Váci úton munkásmozgalmi dalokra macskát táncoltató, magányos, mindent szétboncoló, minden szinten önpusztító életem ebbe az ikres anya-feleség és önazonosságilag még mindig a sötétben tapogatózó  szerepbe. 

Szerintem tök érdekes lehetett ezt a blogot 2006 óta folyamatosan olvasni, mindenkire büszke vagyok, aki képes volt rá  megtette, igazi fejlődésregénnyel állunk szemben, ha engem kérdeztek. 
Szappanoperának persze ez a végkifejlet már nem izgalmas - oké, még ez a külföldön ikreket szülünk izé, ez annyira nem sablonos, hát ki az a marha rajtam kívül, aki 30 hetes ikerterhesen Amerikába költözik, kezdjük ezzel -, jó, hát a főhősnő még kicsit kéjeleg az egzisztenciális meg életközepi válságában, de ezek már ilyen first world problemek ugye, mer van minden, ami kell, szerető férj, két gyerek, kert, ház, négy kerék, jó, hát nem kutya, csak egy öregecske macska; na most kéne jönnie valami összeomlásnak, válásnak, betegségnek, halálnak, jaj, hát a tíz ujját megnyalná mind az összes blogolvasó. 



PS.: Mondjuk a macskát azér még mindig táncoltatom, na.



hétfő, június 26, 2017

ahogy a dolgok vannak

Mióta itthon vagyok a gyerekekkel, mindannyian rettentő lusták vagyunk: későn kelünk, későn fekszünk, későn eszünk, a kertben bóklászunk, szóval igazi nyári üzemmódba kerültünk. 
Nekem mondjuk vége a jó világnak jövő héten: kezdődik a munka. 
Ekkor Marci marad itthon velük majd (hogy hogy lesz ez a későbbi nyarakon, az rejtély. Jó, Marci képes itthon maradni bármennyit - igazából ez mentett meg minket úgy általában, akkor is, mikor én olyan munkahelyen dolgoztam, ahol nem volt szabad gyerekkel otthon maradni -, de kétlem, hogy hajlandó lenne két hónapot itthon ülni mondjuk jövő nyáron. Érdekes lesz, mindenesetre. Egy keveset mennek ugyan a nagymamájukhoz, de azt azért nem viselik jól hosszú távon, nagyon hozzánk vannak nőve.)
Ja igen, meg kitaláltuk, hogy menjenek úszótáborba (csekélyke negyvenezerért öt napig - fasza kis üzlet ez), mert még mindig nem tudnak úszni, az meg fontos lenne, bár nem hiszem, hogy öt nap alatt megtanítják őket bármire, dehát izé. (Mondjuk én kábé öt perc alatt tanultam meg úszni hat évesen, szóval minden megtörténhet.)
Megvettem már kábé mindent az iskolakezdésre és el is képzeltem, ahogy próbálom bekötni a könyveket és füzeteket, ami annyit tesz, hogy este tízkor rájuk borulva zokogok, mert minden mindennel összeragad (ilyen öntapadós izéket vettem és híresen pocsék a kézügyességem, jó lesz), hú, alig várom az iskolát, folyton ilyen horror feladatok lesznek biztos - emlékszem, az anyám nekem folyton ejtőernyőt varrt, meg kiskacsát fűrészelt szabadidejében, mivel én képtelen voltam ezekre az elmés feladatokra kilenc-tíz évesen (most is képtelen lennék természetesen). És hát igen, tényleg százezer fölé kerültünk kiadásilag, kemény azért, vannak családok, ahol ennyiből élnek egy hónapban, ingyenes oktatás, hát persze.


péntek, június 23, 2017

"csak egészség legyen meg térerő"

Ó, remek. Voltam rákszűrésen úgy másfél hete, tegnap este meg írtak, hogy valami gáz van, menjek vissza. 
Emlékszem, Houstonban ettől megmenekültem szülés után: egyszerűen elfelejtettek szólni (!!), hogy valami gáz van, én meg mentem a rutin ellenőrzésre és mikor már eltűnt a bajnak vélt valami, akkor mondták, hogy nagyon nem tetszett nekik a leletem (akkor nem hívott fel senki? kérdezték csodálkozva), de biztos a szülés miatt volt (vagy mi).
Hát, most nem szültem, úgyhogy nem örülök, remélem csak túllihegik. 

szerda, június 21, 2017

Az ifju nyár könnyû szellõje, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz"

Nem, nem bírom ezt elmondani ami itt van.
Ülök a teraszon már félhomályban egy fröccsel (és a világ királyának érzem magam) és megszakad a szívem, annyira jó. Az illatok, a hangok, a fények, az égbolt, a kert, a madarak, jézusom, na itt aztán igazi szentimentális vénasszony lesz belőlem.
Méghogy nem számít hol laksz, csak az a fontos, ami a fejedben van. Bullshit. Biztos vagyok benne, hogy valami nagyon más van a fejében egy velencei meg egy Blaha Lujza téri lakosnak - és gyanítom, hogy ez a más nem független a lakóhelyüktől.*



* bár volt Triesztben velencei tanítványom, aki gyűlölt ott lakni

hétfő, június 19, 2017

"Money makes the world go round"

Tegnap az amerikai lány azt mondta, hogy ő többek között azért nem szeretne gyereket, mert a gyerekek sokba kerülnek. (Azt állította, hogy Amerikában az örökbefogadásért is rengeteg pénzt kell fizetni, ami elég csúnyán hangzik.)
Ez elég gyakran eszembe jutott ma, mikor összeválogattam a szükséges első osztályos felszerelésüket (csak a lefüggönyzött szobában vagyok hajlandó bármire, áldott legyen a neved, online vásárlás, menjen vásárolni kilencven fokban az, akinek hat anyja van): iskolatáskával együtt már úgy százezernél járunk és gondolom lesz még egy rakás befizetnivaló (ebédpénz, osztálypénz, stb), mikor elkezdődik a tanév. 
A nagynéném jó fej volt: megkaptam tőle az iskolatáskák árát, mikor kicsit nyavalyogtam, hogy milyen döbbenetesen drága az iskolakezdés. Azt, hogy kéne a gyerekeknek íróasztal, meg új ágy is (alig férnek bele a régibe, óriások már), lesüllyesztettem a tudatalattim mélyére, majd felhozom onnan, ha megkapom az első zsíros multis fizetésem, haha. 
Egyébként szerintem szerencsénk volt, hogy Amerikában születtek: egy rakás dolgot használtan vettünk, meg ott mintha sokkal olcsóbbak lennének ezek a babakellékek, ráadásul ott volt a Gazdag Ikresek Társasága is (csak viccelek, nem volt ilyen, ezek valami ikres nőcik voltak a környéken, egy csoportba tömörülve, akiket egy - természetesen ikres - ismerősünk riasztott, hogy van itt egy nyomorult kelet-európai ikrekkel, szegény és depressziós, adakozzatok neki), akik számolatlanul küldtek tápszert és ruhát, az nagyon kedves volt, hálás vagyok azóta is. 

vasárnap, június 18, 2017

"Szeretem, ha visztek, mindegy is hová"

Pénteken a szicíliai barátainkkal jártuk kicsit a várost (mindig érdekes új szemmel Budapestre tekinteni, a város meg még mindig szuper, ők is odavoltak tőle), este pedig együtt mentünk az agyonhájpolt Zeller Bisztróba, amihez sajna én túl békásmegyeri vagyok, úgyhogy nekem az étlapról csak a zellerpürés smizírozott eltartott kisujj hiányzott (például a gyerekeknek akartunk volna valami hagyományosabb köretet és akkor lesajnálóan azt mondták, hogy hát ők rizst meg krumplit nem tartanak, oké, faszom), ráadásul különösebben finom sem volt semmi, a sót nagyjából mindenből kifelejtették, a kacsamell rágós volt és eh, na mindegy. Viszont a berendezés tetszett, meg a gyereksarok szuper, na jó, hát ezt is láttuk, lapozzunk. 
Utána gyorsan ittunk egyet a bulinegyedben (persze a gyerekek végig velünk voltak, mert bár találtunk már bébiszittert, most el akartuk vinni őket, tetszett is nekik nagyon a kaland), szóval így esett, hogy életük utolsó ovis napját a bulinegyedben, egy kocsmában ünnepelték: Marcika megtanulta és felmondta az étlapot (én mindig mondtam, hogy rajta van az autizmus spektrumon), Léna meg egy kedves bácsitól kapott tollakkal rajzolgatott, majd az olasz barátainkat tanította magyar szavakra, nagyon helyesek voltak, a színeket tök jól megbeszélték. 
Ma meg megyek, elbúcsúztatom a két tannyelvű sulis amerikai tanárpáromat - ő egy igazi energiavámpír (én az ilyenek kedvelt áldozata vagyok, mivel nagyon jól és okosan tudok hallgatni és megfelelő kérdésekkel terelem őket), de hívott, hogy igyunk egyet búcsúzóul, én meg úgyis rég voltam a Szimpla kertben, úgyhogy igent mondtam, szívhatja még kicsit a véremet, ebben nagyon jó vagyok. 
Kemények ezek a jövős-menős napok, majd' elalszom állva bárhol, megöregedtem, hát mit tehetünk. 




PS: Végül aztán egész jót beszélgettünk az amerikai lánnyal (jó, hát tény, hogy az én életemről nem sok szó esett) és el is szégyelltem magam, hogy ilyen genyó vagyok, hogy leenergiavámpírozom, de mondjuk tény, hogy nagyon vonzom azokat az embereket, akik mindenféle lelki csomagjaiktól akarnak szabadulni; évekig azt gondoltam, hogy nyilván a megmentő, tanácsadó bölcs szerepében tetszelgem ilyenkor, azért vannak szinte kizárólag ilyen felemás "barátságaim", de hiába jött a felismerés, meg tudatosan is próbálok tenni ellene, mégis újra meg újra ilyen emberekkel van dolgom. Még gondolkodom rajta, hogy ezzel mit üzen az Univerzum. Bár Marci egy ilyen univerzumos dilemmámkor azt mondta, hogy semmit. Vagy amit akarsz, hogy üzenjen.

csütörtök, június 15, 2017

"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben!"

A temetésen ott volt az apai nagypapám második felesége is, a temetés utáni ebéden mellette ültem, beszélgettünk, nagyon aranyos nő (őt akarom pótnagyinak, ma rájöttem), megbeszéltük, hogy mennyire szokatlan dolog, hogy ez a két család jóban van, hiszen az új nőre mindig köpködni szoktak, itt meg úgy volt, hogy még a szüleim esküvőjén is ott volt az új feleség (aki volt vagy hét évvel idősebb a szüleimnél), nagymamámmal kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig tartották a kapcsolatot, a gyerekei (tehát a féltestvérek), pedig sokáig össze is jártak.  Jó, szerintem ez valójában valamiféle közös sors-fílingnek volt köszönhető: a bántalmazó nagypapám talán akaratlanul is összekovácsolta áldozatait. 
Kiderült az is a beszélgetés során, hogy a nagypapámtól (akitől egyébként az ikervonalat "kaptam" valószínűleg - ő volt iker, az ikertestvére két évesen meghalt egyébként, jaj) rettegett mind az öt gyereke, gondolom a feleségei is. Alezredes volt és ennek megfelelően (vagy nem megfelelően...) brutálisan katonás, ráadásul a nagymamámat a beteges féltékenységével üldözte, gondolom a második feleségével sem volt ez máshogy (amúgy ötven sem volt, amikor szívrohamban meghalt), az apukám egyszer úgy fogalmazott, hogy a pokolból menekült el, amikor összeházasodott az anyámmal.
Szegény nagymamám, olyan nehéz élete lehetett. Öngyilkos lett az apja, a fia, nagyjából huszonöt éve beteg a még élő lánya, a nagynéném, a férje teljesen őrült volt (és szinte biztos vagyok benne, hogy verte is) és hát ő maga is egy rapszodikus, hisztériás nő volt, de ezen azért annyira nem csodálkozom. A dédnagymamám egy csupa élet, nyitott, sokat olvasó, bátor, virgonc nőci volt (kilencvenhét évesen halt meg, de szerintem akkor is csak azért, mert hirtelen elege lett), de ő is biztosan elnyomta a lányát rendesen.
Ja és még egy adalék a nagymamám nehézségeihez: zongoraművésznek készült és a zeneművészeti főiskolát azért hagyta ott, mert a férje egyszerűen megtiltotta neki az iskolásdit, gondolom féltékeny volt, borzalom.
Mondjuk azért a válást szépen lezongorázta a nagymamám szerintem (a lakás is az övé lett, amit az ezredesség miatt kapott a nagypapám), büszke vagyok rá, hiszen akkoriban a válás azért nagyon nem volt divat, a jóban, rosszban, ütésben, rúgásban, holtodiglan, az már inkább működött. 
Hajlamos vagyok sokszor őt hibáztatni azért, ami az apukámmal történt, azért, amiért olyan lett, amilyen, de azért anyaként azt is tudom, hogy nagyon kell vigyázni ezekkel az ítéletekkel - sok-sok szerencse kell a gyerekneveléshez is. 
Hogy is van a We Need to Talk About Kevin-ben? Amikor a főszereplő bemegy a fiához a börtönbe és míg várakozik, egy másik fiatalkorú elítélt anyjával beszélget és a nő megpróbál valami vigasztalót mondani neki, valamit, amivel felmenti kicsit a felelősség alól. Megkerestem, sokat gondolkozom ezen a "vigasztaláson" azóta is, mióta először olvastam: You can blame your mother, and she can blame hers. Leastways sooner or later it's the fault of somebody who's dead.(...)It's always the mother's fault, ain't it? The boy turn out bad cause his mama a drunk, or a she a junkie. She let him run wild, she don't teach him right or wrong. She never home when he back from school. Nobody ever say his daddy is a drunk, or his daddy not home after school. And nobody ever say they some kids just damned mean. Don't you believe that old guff. 

A temetés közben meg bevallom, majdnem végig az apukámra gondoltam.
Azt vettem észre, hogy nekem már bármilyen gyász, bármilyen temetés az apukám körül forog - jó, a saját anyjáé még elég jogosan is -, úgyhogy kedves névtelen, aki itt keringsz és tudni véled, hogy nem dolgoztam fel az anyám halálát, kérlek gondold át jobban a dolgot (és ne ítélj az én életemről a saját projekcióid alapján, ugyanis (dobpergés) én az apám halálát nem tudom feldolgozni sehogy sem. Persze ez teljesen egyértelmű és normális szerintem, hiszen az apukám csúnya és hirtelen halált halt a gyerekeim négy hónapos korában (amikor épp igen nehéz élethelyzetben voltam ugye), a kapcsolatunk terhelt volt, tele szomorú (és persze szép és vidám) emlékkel a múltból, de mindezek ellenére azért nagyon szerettem őt, annyira jó apa lehetett volna, ha nincs olyan durván saját magába csavarodva. 

Azt is elmesélte még ez a bizonyos második feleség ma, hogy hét hónapos terhes volt, amikor ikreket szült, akik meghaltak közvetlenül szülés után (vagy közben? részleteket nem mondott), szegény, szegény, ez iszonyú, akkoriban gondolom egyrészt észre sem vették, hogy ikrek lesznek, másrészt nem volt semmilyen apparátus nagyon kicsi gyerekek életbentartásásra. Eszembe is jutott, hogy bizony, lehet, hogy mi is meghaltunk volna Marcikával, ha nem 2010-ben szülöm őket. 
Drága Marcikám aztán megvidámította a napot délután: azzal fogadott, hogy délután az oviban másik csoportban aludtak, ahol a gyerekeknek ő olvasta fel a mesét alvás előtt. Jaj, nagyon büszke vagyok rá, remélem ez azért sokat dobott az önbizalmán (egyébként azzal nincs nagy baj szerintem, csak sok hülyeség miatt csesztették, de amit tudott jól, amiatt nem dicsérték, mondjuk ez inkább a régi oviban volt jellemző). Nagyon dicsérték, hogy milyen csodálatosan hangsúlyoz (csak halkan merem mondani, hogy valószínűleg jobban olvas, mint az óvó néni), jaj, nem bírom idegekkel, annyira szép és cuki és okos.