péntek, július 21, 2017

csütörtök, július 20, 2017

kieg. az előzőhöz

Éjjel egyszer csak felriadtam és azon méláztam, hogy aki nem él párkapcsolatban és nincs még gyereke (vagy nem is akar gyereket, vagy nem lehet gyereke), az bizonyára ilyen pöffeszkedő családos gondolatnak ítéli az előbbieket, pedig ha valaki nem pöffeszkedő családos, na az tuti én vagyok. 
Szóval gondolkodtam kicsit és arra jutottam, hogy politikailag korrektnek kell lennem természetesen nem feltétlen a gyerek az, ami az embert mindenféle felismerések felé löki, hanem nyilván lehet ez valami más, valami egyéb felelősség, veszteség, speciális lelki gyakorlat, hirtelen megvilágosodás, stb.
A gyereket inkább csak azért mondtam, mert attól az élet valóban fenekestül felfordul és egyszerűen szükség is van a másképp gondolkodásra, hiszen máshogy nehéz lenne a szülői szerepet abszolválni, na meg persze az én életemet/személyiségemet a gyerekek változtatták meg elég markánsan.

szerda, július 19, 2017

"Arguing isn't communication, it's noise"

Valamelyik Szex és New York epizódban van az, amikor Charlotte Carrie B. régi pasijával randizik és Charlotte érdeklődésére csak annyit mond róla, hogy szexőrült, de sajna később kiderül, hogy a pasit Prozac-kal olyannyira kikezelték a szexmániájából, hogy mostanra már fel sem áll neki. 
Na így vagyok én kábé a vitatkozással mióta gyerekeim vannak: csak álmélkodva nézem, ahogy emberek egymás torkának ugranak mindenféle baromság (vagy éppen nem baromság) miatt, meg ahogy idejön a troll és rosszindulatúan beleugat az életembe. 
Ha valaki, aki mondjuk a gimiből ismer, vagy akár a főiskoláról, egyetemről, simán kiröhög, ha azt mondom neki, hogy vitatkozni fölösleges, fárasztó, unalmas (ráadásul nagyon időigényes is!) mert régen lételemem volt a vita, az élőfába is belekötöttem, mindenre rákérdeztem, hitetlenkedtem, megkérdőjeleztem (a gimnáziumi matek tanárommal például egyezséget kötöttem, hogy számomra nem léteznek a negatív számok - asszem már egy idő után nem bírta elviselni, hogy vitatom a létezésüket), a párkapcsolataim is a folytonos harcról szóltak és mindig csak győzni akartam, csak úgy, öncélúan, na meg gondolom, hogy szellemi felsőbbrendűségemet bebizonyítsam. Mindig vitatkoztam és ha a vitapartneremnek egyezett a véleménye az enyémmel, hát nosza, azonnal megváltoztattam, hogy beleköthessek. 
A gyerekek születésével aztán minden gyökeresen megváltozott: most már csak nézek nagy álmélkodva ha valaki jön és belém köt, meg bizonygatja az igazát és azt akarja, hogy felvegyem a kesztyűt. Hát basszus, eleve időm sincs erre, nemhogy kedvem és energiám! Bizonygasson bármit a halál - begyűjtöm magam mellé azokat, akiket valamiféle hasonló gondolkodás mentén szeretnék vagy mert valamiért tetszenek nekem, aztán mindenki más meg ordítson amit akar. 
Sokszor persze elmondom én is a véleményem, időnként fel is húzom magam - főleg politikán persze -, de hogy üvöltve vitatkozni kezdjek abban a reményben, hogy bárkit meg fogok győzni (vagy le fogok győzni), hát kizárt dolog. Van bennem még most is jó adag arrogancia, de azt hiszem, már nincs rá igényem, hogy ezt szüntelenül tudassam a világgal. 
Persze, lehet belebokszolni a politikai véleményünket mindenki másba, lehet legyűrni intellektuálisan a gyengébb képességűeket, de ebből sportot űzni szerintem szörnyen egészségtelen és ha az ember képes kicsit kívülről megnézni a Nagy Egészet, akkor mindenképpen látnia kell, hogy a legtöbb dolog egész egyszerűen nem számít; az igazán fontos dolgok miatt meg lehet ugyan rikácsolni, de valószínűleg nem nagyon érdemes. Az a baj, hogy a net nagyon nagy teret enged ennek a fajta kommunikációnak (pedig szerintem tök egészségtelen anyázni és anyázva lenni): logikusan sokkal szélsőségesebb álláspontokat képviselünk ismeretlen/láthatatlan ellenfelekkel vitapartnerekkel szemben.
És hogy hogy jön ide, hogy gyerekeim vannak? Hát, szerintem egyszerűen a gyerekekkel kattan igazán a helyére az emberben, hogy mi az, ami valóban fontos. És persze, ahogy már mondtam: gyerekekkel az embernek egyszerűen nincs ideje baromságokra. 
Most komolyan kezdjek vitatkozni, mikor helyette dughatnék, alhatnék vagy főzhetnék olvashatnék? Hát nincs az az isten. 



szombat, július 08, 2017

"All it takes is one decision, a lot of guts, a little vision to wave your worries, and cares goodbye"

Huh. Jó fárasztó hét volt egy rakás új információval, rengeteg utazással (az a gyanúm, hogy hosszútávon valószínűleg a hónaljszagú ingázással lesz bajom, mert az egyszerűen rémes), aztán mivel a gyerekek itthon vannak Marcival, munka után hazajövök és főzök másnapra, na az is egy kellemes dolog, szóval azt hiszem blogolni nem nagyon lesz időm (a cégnél amúgy is kábé minden le van tiltva, meg persze időd sincs semmire, mert orrvérzésig telefonálsz).
Számomra meglepő, de nagyon élvezem, hogy kollégáim vannak (még akkor is, ha nagyjából mindenki legalább tíz évvel fiatalabb nálam - na nem mintha öreges lenne a mentalitásom, szóval gyanítom, hogy ez nem feltűnő): az elmúlt négy évben mindenhol egyedül dolgoztam és az sok szempontból nagyon nehéz dolog. 
A munka jó stresszes lesz, az látszik (mondjuk mióta nyelviskolát csináltam anno, azóta tudom, hogy az emberek elmebetegek, szóval nincs ebben semmi meglepő), de én személy szerint nagyon fogom élvezni a különböző akcentusokat - jó, hát attól rettegek, hogy glasgowi skótok is telefonálnak majd*-, meg ahogy majd elképzelem a birminghami nénit a horror virágos tapétás kis házában. 
Jó, hát rettegek persze, meg azért (egy időre legalábbis) el kell majd hagynom a komfort zónámat (és rájöttem, hogy tulajdonképpen az emiatt való szorongás okozza a munkahelyi problémáimat nagyrészt), de jót tesznek az ilyen erőpróbák, meg hát nagyjából csak szemlélet kérdése az egész azt hiszem: ha pánikolok, akkor tényleg minden szar, de ha nyitott és vidám a hozzáállásom, akkor azért egyszerűbbek a dolgok, hát micsoda bölcsességek ezek, kérem szépen, ki hinné, ugye. 





*mikor Londonban laktam, egy rövid ideig volt egy glasgowi skót pasim: kapcsolatunk csúcsát az jelentette, mikor már értettem amit a telefonba mondott. Egyébként egy közös ismerős által találkoztunk és hogy megbeszéljük a találkozót, legelőször felhívott (akkoriban még nem voltak okostelefonok, haha). Emlékszem, nem is az volt, hogy nem értem mit mond, hanem sajnos még csak fel sem lehetett ismerni, hogy angolul beszél...szóval kicsit azért be vagyok szarva, de izgalmas is a dolog. 
Ezt meg az egyik céges konyhában lőttem, nagyon tetszik, el kellene lopnom, de nem vagyok lopós fazon sajnos:




vasárnap, július 02, 2017

slave to the wage vol.sokezer

Mi? Komolyan egy hónap a betanulási idő? Ne már! Egy hónap alatt felkészítelek a kvantummechanika vizsgára.



kedd, június 27, 2017

"Meg mondd, mitől van, hogy olyan ritka, amikor nagyjából minden ott van a helyén"

Kicsit olvasgattam a 2006-os és 2007-es blogger énemet, hát gyerekek, ez kemény, jézusom. (Mondjuk röhögtem is sokat, bevallom.)
Alapvetően sosem olvasom vissza magam, csak ha valami dátumot keresek és tudom, hogy x eseményről írtam a blogban, de ez valami elképesztő, ahogyan én teljesen átfordítottam a Váci úton munkásmozgalmi dalokra macskát táncoltató, magányos, mindent szétboncoló, minden szinten önpusztító életem ebbe az ikres anya-feleség és önazonosságilag még mindig a sötétben tapogatózó  szerepbe. 

Szerintem tök érdekes lehetett ezt a blogot 2006 óta folyamatosan olvasni, mindenkire büszke vagyok, aki képes volt rá  megtette, igazi fejlődésregénnyel állunk szemben, ha engem kérdeztek. 
Szappanoperának persze ez a végkifejlet már nem izgalmas - oké, még ez a külföldön ikreket szülünk izé, ez annyira nem sablonos, hát ki az a marha rajtam kívül, aki 30 hetes ikerterhesen Amerikába költözik, kezdjük ezzel -, jó, hát a főhősnő még kicsit kéjeleg az egzisztenciális meg életközepi válságában, de ezek már ilyen first world problemek ugye, mer van minden, ami kell, szerető férj, két gyerek, kert, ház, négy kerék, jó, hát nem kutya, csak egy öregecske macska; na most kéne jönnie valami összeomlásnak, válásnak, betegségnek, halálnak, jaj, hát a tíz ujját megnyalná mind az összes blogolvasó. 



PS.: Mondjuk a macskát azér még mindig táncoltatom, na.



hétfő, június 26, 2017

ahogy a dolgok vannak

Mióta itthon vagyok a gyerekekkel, mindannyian rettentő lusták vagyunk: későn kelünk, későn fekszünk, későn eszünk, a kertben bóklászunk, szóval igazi nyári üzemmódba kerültünk. 
Nekem mondjuk vége a jó világnak jövő héten: kezdődik a munka. 
Ekkor Marci marad itthon velük majd (hogy hogy lesz ez a későbbi nyarakon, az rejtély. Jó, Marci képes itthon maradni bármennyit - igazából ez mentett meg minket úgy általában, akkor is, mikor én olyan munkahelyen dolgoztam, ahol nem volt szabad gyerekkel otthon maradni -, de kétlem, hogy hajlandó lenne két hónapot itthon ülni mondjuk jövő nyáron. Érdekes lesz, mindenesetre. Egy keveset mennek ugyan a nagymamájukhoz, de azt azért nem viselik jól hosszú távon, nagyon hozzánk vannak nőve.)
Ja igen, meg kitaláltuk, hogy menjenek úszótáborba (csekélyke negyvenezerért öt napig - fasza kis üzlet ez), mert még mindig nem tudnak úszni, az meg fontos lenne, bár nem hiszem, hogy öt nap alatt megtanítják őket bármire, dehát izé. (Mondjuk én kábé öt perc alatt tanultam meg úszni hat évesen, szóval minden megtörténhet.)
Megvettem már kábé mindent az iskolakezdésre és el is képzeltem, ahogy próbálom bekötni a könyveket és füzeteket, ami annyit tesz, hogy este tízkor rájuk borulva zokogok, mert minden mindennel összeragad (ilyen öntapadós izéket vettem és híresen pocsék a kézügyességem, jó lesz), hú, alig várom az iskolát, folyton ilyen horror feladatok lesznek biztos - emlékszem, az anyám nekem folyton ejtőernyőt varrt, meg kiskacsát fűrészelt szabadidejében, mivel én képtelen voltam ezekre az elmés feladatokra kilenc-tíz évesen (most is képtelen lennék természetesen). És hát igen, tényleg százezer fölé kerültünk kiadásilag, kemény azért, vannak családok, ahol ennyiből élnek egy hónapban, ingyenes oktatás, hát persze.


péntek, június 23, 2017

"csak egészség legyen meg térerő"

Ó, remek. Voltam rákszűrésen úgy másfél hete, tegnap este meg írtak, hogy valami gáz van, menjek vissza. 
Emlékszem, Houstonban ettől megmenekültem szülés után: egyszerűen elfelejtettek szólni (!!), hogy valami gáz van, én meg mentem a rutin ellenőrzésre és mikor már eltűnt a bajnak vélt valami, akkor mondták, hogy nagyon nem tetszett nekik a leletem (akkor nem hívott fel senki? kérdezték csodálkozva), de biztos a szülés miatt volt (vagy mi).
Hát, most nem szültem, úgyhogy nem örülök, remélem csak túllihegik. 

szerda, június 21, 2017

Az ifju nyár könnyû szellõje, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz"

Nem, nem bírom ezt elmondani ami itt van.
Ülök a teraszon már félhomályban egy fröccsel (és a világ királyának érzem magam) és megszakad a szívem, annyira jó. Az illatok, a hangok, a fények, az égbolt, a kert, a madarak, jézusom, na itt aztán igazi szentimentális vénasszony lesz belőlem.
Méghogy nem számít hol laksz, csak az a fontos, ami a fejedben van. Bullshit. Biztos vagyok benne, hogy valami nagyon más van a fejében egy velencei meg egy Blaha Lujza téri lakosnak - és gyanítom, hogy ez a más nem független a lakóhelyüktől.*



* bár volt Triesztben velencei tanítványom, aki gyűlölt ott lakni

hétfő, június 19, 2017

"Money makes the world go round"

Tegnap az amerikai lány azt mondta, hogy ő többek között azért nem szeretne gyereket, mert a gyerekek sokba kerülnek. (Azt állította, hogy Amerikában az örökbefogadásért is rengeteg pénzt kell fizetni, ami elég csúnyán hangzik.)
Ez elég gyakran eszembe jutott ma, mikor összeválogattam a szükséges első osztályos felszerelésüket (csak a lefüggönyzött szobában vagyok hajlandó bármire, áldott legyen a neved, online vásárlás, menjen vásárolni kilencven fokban az, akinek hat anyja van): iskolatáskával együtt már úgy százezernél járunk és gondolom lesz még egy rakás befizetnivaló (ebédpénz, osztálypénz, stb), mikor elkezdődik a tanév. 
A nagynéném jó fej volt: megkaptam tőle az iskolatáskák árát, mikor kicsit nyavalyogtam, hogy milyen döbbenetesen drága az iskolakezdés. Azt, hogy kéne a gyerekeknek íróasztal, meg új ágy is (alig férnek bele a régibe, óriások már), lesüllyesztettem a tudatalattim mélyére, majd felhozom onnan, ha megkapom az első zsíros multis fizetésem, haha. 
Egyébként szerintem szerencsénk volt, hogy Amerikában születtek: egy rakás dolgot használtan vettünk, meg ott mintha sokkal olcsóbbak lennének ezek a babakellékek, ráadásul ott volt a Gazdag Ikresek Társasága is (csak viccelek, nem volt ilyen, ezek valami ikres nőcik voltak a környéken, egy csoportba tömörülve, akiket egy - természetesen ikres - ismerősünk riasztott, hogy van itt egy nyomorult kelet-európai ikrekkel, szegény és depressziós, adakozzatok neki), akik számolatlanul küldtek tápszert és ruhát, az nagyon kedves volt, hálás vagyok azóta is. 

vasárnap, június 18, 2017

"Szeretem, ha visztek, mindegy is hová"

Pénteken a szicíliai barátainkkal jártuk kicsit a várost (mindig érdekes új szemmel Budapestre tekinteni, a város meg még mindig szuper, ők is odavoltak tőle), este pedig együtt mentünk az agyonhájpolt Zeller Bisztróba, amihez sajna én túl békásmegyeri vagyok, úgyhogy nekem az étlapról csak a zellerpürés smizírozott eltartott kisujj hiányzott (például a gyerekeknek akartunk volna valami hagyományosabb köretet és akkor lesajnálóan azt mondták, hogy hát ők rizst meg krumplit nem tartanak, oké, faszom), ráadásul különösebben finom sem volt semmi, a sót nagyjából mindenből kifelejtették, a kacsamell rágós volt és eh, na mindegy. Viszont a berendezés tetszett, meg a gyereksarok szuper, na jó, hát ezt is láttuk, lapozzunk. 
Utána gyorsan ittunk egyet a bulinegyedben (persze a gyerekek végig velünk voltak, mert bár találtunk már bébiszittert, most el akartuk vinni őket, tetszett is nekik nagyon a kaland), szóval így esett, hogy életük utolsó ovis napját a bulinegyedben, egy kocsmában ünnepelték: Marcika megtanulta és felmondta az étlapot (én mindig mondtam, hogy rajta van az autizmus spektrumon), Léna meg egy kedves bácsitól kapott tollakkal rajzolgatott, majd az olasz barátainkat tanította magyar szavakra, nagyon helyesek voltak, a színeket tök jól megbeszélték. 
Ma meg megyek, elbúcsúztatom a két tannyelvű sulis amerikai tanárpáromat - ő egy igazi energiavámpír (én az ilyenek kedvelt áldozata vagyok, mivel nagyon jól és okosan tudok hallgatni és megfelelő kérdésekkel terelem őket), de hívott, hogy igyunk egyet búcsúzóul, én meg úgyis rég voltam a Szimpla kertben, úgyhogy igent mondtam, szívhatja még kicsit a véremet, ebben nagyon jó vagyok. 
Kemények ezek a jövős-menős napok, majd' elalszom állva bárhol, megöregedtem, hát mit tehetünk. 




PS: Végül aztán egész jót beszélgettünk az amerikai lánnyal (jó, hát tény, hogy az én életemről nem sok szó esett) és el is szégyelltem magam, hogy ilyen genyó vagyok, hogy leenergiavámpírozom, de mondjuk tény, hogy nagyon vonzom azokat az embereket, akik mindenféle lelki csomagjaiktól akarnak szabadulni; évekig azt gondoltam, hogy nyilván a megmentő, tanácsadó bölcs szerepében tetszelgem ilyenkor, azért vannak szinte kizárólag ilyen felemás "barátságaim", de hiába jött a felismerés, meg tudatosan is próbálok tenni ellene, mégis újra meg újra ilyen emberekkel van dolgom. Még gondolkodom rajta, hogy ezzel mit üzen az Univerzum. Bár Marci egy ilyen univerzumos dilemmámkor azt mondta, hogy semmit. Vagy amit akarsz, hogy üzenjen.

csütörtök, június 15, 2017

"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben!"

A temetésen ott volt az apai nagypapám második felesége is, a temetés utáni ebéden mellette ültem, beszélgettünk, nagyon aranyos nő (őt akarom pótnagyinak, ma rájöttem), megbeszéltük, hogy mennyire szokatlan dolog, hogy ez a két család jóban van, hiszen az új nőre mindig köpködni szoktak, itt meg úgy volt, hogy még a szüleim esküvőjén is ott volt az új feleség (aki volt vagy hét évvel idősebb a szüleimnél), nagymamámmal kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig tartották a kapcsolatot, a gyerekei (tehát a féltestvérek), pedig sokáig össze is jártak.  Jó, szerintem ez valójában valamiféle közös sors-fílingnek volt köszönhető: a bántalmazó nagypapám talán akaratlanul is összekovácsolta áldozatait. 
Kiderült az is a beszélgetés során, hogy a nagypapámtól (akitől egyébként az ikervonalat "kaptam" valószínűleg - ő volt iker, az ikertestvére két évesen meghalt egyébként, jaj) rettegett mind az öt gyereke, gondolom a feleségei is. Alezredes volt és ennek megfelelően (vagy nem megfelelően...) brutálisan katonás, ráadásul a nagymamámat a beteges féltékenységével üldözte, gondolom a második feleségével sem volt ez máshogy (amúgy ötven sem volt, amikor szívrohamban meghalt), az apukám egyszer úgy fogalmazott, hogy a pokolból menekült el, amikor összeházasodott az anyámmal.
Szegény nagymamám, olyan nehéz élete lehetett. Öngyilkos lett az apja, a fia, nagyjából huszonöt éve beteg a még élő lánya, a nagynéném, a férje teljesen őrült volt (és szinte biztos vagyok benne, hogy verte is) és hát ő maga is egy rapszodikus, hisztériás nő volt, de ezen azért annyira nem csodálkozom. A dédnagymamám egy csupa élet, nyitott, sokat olvasó, bátor, virgonc nőci volt (kilencvenhét évesen halt meg, de szerintem akkor is csak azért, mert hirtelen elege lett), de ő is biztosan elnyomta a lányát rendesen.
Ja és még egy adalék a nagymamám nehézségeihez: zongoraművésznek készült és a zeneművészeti főiskolát azért hagyta ott, mert a férje egyszerűen megtiltotta neki az iskolásdit, gondolom féltékeny volt, borzalom.
Mondjuk azért a válást szépen lezongorázta a nagymamám szerintem (a lakás is az övé lett, amit az ezredesség miatt kapott a nagypapám), büszke vagyok rá, hiszen akkoriban a válás azért nagyon nem volt divat, a jóban, rosszban, ütésben, rúgásban, holtodiglan, az már inkább működött. 
Hajlamos vagyok sokszor őt hibáztatni azért, ami az apukámmal történt, azért, amiért olyan lett, amilyen, de azért anyaként azt is tudom, hogy nagyon kell vigyázni ezekkel az ítéletekkel - sok-sok szerencse kell a gyerekneveléshez is. 
Hogy is van a We Need to Talk About Kevin-ben? Amikor a főszereplő bemegy a fiához a börtönbe és míg várakozik, egy másik fiatalkorú elítélt anyjával beszélget és a nő megpróbál valami vigasztalót mondani neki, valamit, amivel felmenti kicsit a felelősség alól. Megkerestem, sokat gondolkozom ezen a "vigasztaláson" azóta is, mióta először olvastam: You can blame your mother, and she can blame hers. Leastways sooner or later it's the fault of somebody who's dead.(...)It's always the mother's fault, ain't it? The boy turn out bad cause his mama a drunk, or a she a junkie. She let him run wild, she don't teach him right or wrong. She never home when he back from school. Nobody ever say his daddy is a drunk, or his daddy not home after school. And nobody ever say they some kids just damned mean. Don't you believe that old guff. 

A temetés közben meg bevallom, majdnem végig az apukámra gondoltam.
Azt vettem észre, hogy nekem már bármilyen gyász, bármilyen temetés az apukám körül forog - jó, a saját anyjáé még elég jogosan is -, úgyhogy kedves névtelen, aki itt keringsz és tudni véled, hogy nem dolgoztam fel az anyám halálát, kérlek gondold át jobban a dolgot (és ne ítélj az én életemről a saját projekcióid alapján, ugyanis (dobpergés) én az apám halálát nem tudom feldolgozni sehogy sem. Persze ez teljesen egyértelmű és normális szerintem, hiszen az apukám csúnya és hirtelen halált halt a gyerekeim négy hónapos korában (amikor épp igen nehéz élethelyzetben voltam ugye), a kapcsolatunk terhelt volt, tele szomorú (és persze szép és vidám) emlékkel a múltból, de mindezek ellenére azért nagyon szerettem őt, annyira jó apa lehetett volna, ha nincs olyan durván saját magába csavarodva. 

Azt is elmesélte még ez a bizonyos második feleség ma, hogy hét hónapos terhes volt, amikor ikreket szült, akik meghaltak közvetlenül szülés után (vagy közben? részleteket nem mondott), szegény, szegény, ez iszonyú, akkoriban gondolom egyrészt észre sem vették, hogy ikrek lesznek, másrészt nem volt semmilyen apparátus nagyon kicsi gyerekek életbentartásásra. Eszembe is jutott, hogy bizony, lehet, hogy mi is meghaltunk volna Marcikával, ha nem 2010-ben szülöm őket. 
Drága Marcikám aztán megvidámította a napot délután: azzal fogadott, hogy délután az oviban másik csoportban aludtak, ahol a gyerekeknek ő olvasta fel a mesét alvás előtt. Jaj, nagyon büszke vagyok rá, remélem ez azért sokat dobott az önbizalmán (egyébként azzal nincs nagy baj szerintem, csak sok hülyeség miatt csesztették, de amit tudott jól, amiatt nem dicsérték, mondjuk ez inkább a régi oviban volt jellemző). Nagyon dicsérték, hogy milyen csodálatosan hangsúlyoz (csak halkan merem mondani, hogy valószínűleg jobban olvas, mint az óvó néni), jaj, nem bírom idegekkel, annyira szép és cuki és okos. 

"Száll az idő itthagy engem"

Ma pedig eltemettük a nagymamámat.

kedd, június 13, 2017

slave to the wage vol.45362789

Leginkább abban reménykedem az új munkahelyem kapcsán, hogy megint lesz sok kiugrott bölcsész, meg doktorandusz és pszichológus, akikkel lehet irtó hülyeségekről beszélgetni, meg a multi kultúrát - vagy bármit - boncolgatni.
A multiknál tényleg az a jó, hogy a sok képzett tévelygő összegyűlik és megosztják egymással elméleteiket a világról. (Vagy legalábbis annak idején ez volt a tapasztalatom.)
Ezt a csetet ennek illusztrálására kerestem meg, egy régi kollégámmal beszélgettünk, mikor én már a kontrolcékontrolvé csoportból átkerültem egy másik - ha lehet, még szürreálisabb - helyre, még 2008-ban, jaj, szerettem ezeket a pasikat (úgy ültünk együtt, hogy négy fickó volt, meg én és a hegyes köpésekről, a bogyóevésről meg az indiai munkamorálról, az ókori homoszexualitásról (és ezer más eszelős témáról) filozofáltunk megállás nélkül:

W, T [15:14]: csak Te hiányzol hogy a régi filozófiai témákat felvethessük
K, A [15:15]: és a hitelességről vitatkozhassunk?
W, T [15:15]: tegnap arról beszélgettünk, hogy miért tilalmas macskákkal önkielégíteni és miért nem a focimeccsen hullámozni?

hétfő, június 12, 2017

ahogy a dolgok vannak

Tegnap rendeztünk a barátoknak kerti partit, szombaton és vasárnap délelőtt halálba takarítottuk és főztük magunkat, illetve nálunk úgy szokott lenni általában, hogy én főzök és Marci takarít. 
Főztem egy óriás adag rakott krumplit, édességnek sütöttem csokis banánkenyeret, túrós muffint és csináltam kekszszalámit, na meg volt kukoricasaláta, padlizsán-és avokádókrém tortillával, meg persze némi pia, hú, eszméletlen fárasztó hétvége volt, gyerekekkel együtt összesen tizennyolcan voltunk, hát ennyi embernek még életemben nem főztem, be is voltam tojva rendesen, hogy nem lesz elég, nem lesz finom, de mindenki lelkesnek tűnt, szerették a házat is (igazából ez egy ilyen barátos házavató buli volt).
Pénteken meg elballagtak a macik, nem sírtam végül, mert annyira viccesen mondták a kis verseiket, hogy nevetni kellett, jöttek a tesómék is, aminek nagyon örültek a Szépek, aztán este héttől tízig buli volt az oviban, vissza kellett vinni őket és a sötétben bújócskáztak és egyéb rosszalkodásokat műveltek, mi meg addig a tesómékkal dumáltunk itthon. 
Huh, az aktív hétvégék nagyon kemények, én csak durva passzivitásban tudom kipihenni magam (aka napi tizenhat óra alvás legalább - van egy csomó alvásdeficitiem a gyerekek első három évéből, azt kéne valahogy ledolgozni -, persze a jó napokon is csak hét jut max, sanyarú az én sorsom.)

Marcika különkiadás

Léna éjszakánként úgy jelzi, ha néha pisilnie kell, hogy hangosan zokog. Ezt régóta így csinálja már, bár eleinte időbe telt, mire rájöttem, ilyenkor mi a baj (mert ő egy csomószor mélyen hallgat a bajairól, csak némán szenved, na jó, nem némán, zokogva.)
Tegnap éjjel is elkezdett hangosan sírni, én meg kedvesen keltegettem és kérdezgettem, hogy pisilnie kell-e, mire Marcus egyszer csak felült és szemét dörgölve azt mondta: vidd ki a vécére mama, ha adhatok egy jó tanácsot; majd, mint aki jól végezte dolgát, a fal felé fordult és hortyogva aludt tovább. Jaj, nagyon jót röhögtem, Marcus egy vicces kisfiú. 

csütörtök, június 08, 2017

(s)iker vol.4536128

Igyekszem most nagyon sokat együtt lenni a gyerekekkel, egyrészt mert már leadtam minden tanítványt és megtehetem, másrészt mert hamarosan mindenkinek kezdődik a verkli (munka, iskola) és akkor már nem lesz ilyen nagy szabadságunk. 
Kedden este elhatároztam, hogy szerdán nem viszem őket oviba, mert valami néptánc hejehuja miatt amúgy is el kellett volna hozni őket délben (ebben az oviban folyton ez megy, én nem értem az emberek hogy oldják meg), hát akkor már minek odakínlódni magunkat, Marcus amúgy is gyűlöl ott lenni (idézem: itt szörnyűek a gyerekek, folyton verekszenek meg csúnyán beszélnek, a régi oviban a bandámmal mindig a fociról beszélgettünk, na jó, néha a lányokat is kergettük). 
Meglepetésnek szántam, úgyhogy nem szóltam nekik és vicces volt, ahogy hallottam félálomban a beszélgetésüket miközben lent reggeliztek: de ma szombat van? Mennyi az idő? Mi?! Kilenc óra? Léna, ma szerda van!
Marcika ekkor felvágtatott hozzám és nagyon cukin keltegetni kezdett, hogyaszongya, úristen, már kilenc óra (úgy örülök, hogy már ismerik az órát, egyszer egy tanító néni panaszkodott nekem, hogy a mai gyerekek sosem látnak órát és nagyon nehezen bírják értelmezni, mikor tanítgatják őket), nem megyünk oviba?
Mikor mondtam neki, hogy nem, ez a mai meglepetésem, akkor először lerohant Lénához elújságolni ezt a fantasztikus hírt, majd mindketten vidám arccal, egy nagy rakás könyvvel felszerelkezve befeküdtek mellém és az ágyban olvasgattunk egész délelőtt. 
Tök jók az ilyen epizódok, biztos ezekre fogok majd könnyes szemmel emlékezni reszketeg állú koromban. Drága kis macik, jó velük. 

"I love it here!" vol.4389712

Azért is jó a ház, mert mindketten új szenvedélyeknek hódolunk: nekem súlyos virág és locsolási mániám van, illetve imádom tudományosan begyújtani a kandallót, Marci meg lelkesen Beatles és REM dalokat tanul zongorázni, na meg a kandallórakás az ő kedves relaxációs tevékenysége is.
Jaj, nagyon szeretek itt lakni, nem győzök elég hálás lenni ezért az új életért, szerintem sokkal egészségesebb a lelkem, mióta van egy kertünk.
Asszem ezt a lelkendezést most egy ideig nem fogom abbahagyni, bocs.

szerda, június 07, 2017

slave to the wage már megint

Na tessék: zajlik a munkás huzavona, mert nem akarnak elengedni (nagyon helyesen). 
Jelenleg gondolkodnak az én feltételeimen (nagyon helyesen), illetve felvetettem, hogy lenne egy másik munkakör itten, ami állítólag rugalmasabb időben, nem-e lehetne-e, naaa, jó lesz az is.
A csaj lelkes volt, azt mondta, ugyan kevesebb pénz, de jobb időbeosztás és tényleg, milyen jó ötlet! De azért most még várjunk. Jó, várunk. Én reménykedve, hogy a kevesebb pénzes cuccra átraknak, az jóval nyugalmasabb is állítólag.
Na tessék és ezt csak az angolomnak köszönhetem. Kedves szüleim, hálás vagyok, hogy tanulhattam. (Egyébként ez tényleg csodálatos dolog és annyi embernek nem adatik meg.)





OFF PS.: George Clooney olyan mint én: azelőtt sosem akart gyereket, majd végül ikrei születtek. Vajon miért adta be a derekát így hatvanhoz közel?

ON PPS.: Csináltak nekem gyorsan egy hat órás állást, még ilyet...

kedd, június 06, 2017

"bunkó nyár"

Hát, ilyen ez a telhetetlenség: régebben más emberek házát irigyeltem.
Manapság más emberek inverteres klímáját kívánom el.

vasárnap, június 04, 2017

Life is a bitch

Azért időnként megértem a feministák felhördülését: Marcinak nemrég azt tanácsolta egy tapasztalt kutató, hogy írja csak bele az önéletrajzába, hogy hány gyereke van, hiszen milyen jól mutat már, hogy ikrekkel is sikerül ennyi és ennyi cikket ilyen és ilyen neves lapokban publikálnia.
Nekem ugyanakkor a karriertanácsadó néni azt tanácsolta, hogy - bár a multik már nem mernek rákérdezni a gyerekekre, mert félnek egy esetleges pertől - talán még azt is vegyem ki a cv-ből, hogy házas vagyok és a gyerekekről semmiképp említést se tegyek. Jól hangzik, nem?
Én értem, hogy a világ igazságtalan, de ez már mégiscsak túlzás...

szombat, június 03, 2017

"I love it here!"

Végre, végre esténként ki lehet ülni a teraszra, beszívni az isteni virágillatot - mindent bevirágoztam, meséltem már? -, nézni szemben a dombon a fényeket és nem győzni hálálkodni az Univerzumnak, amiért a családunknak ez megadatott.
Tegnap annyira megtetszett nekünk ez a teraszozás, hogy fél háromig (!) zenét hallgattunk, söröztünk, sünit lestünk, ma reggel persze úgy éreztem magam, mint akit megrágtak, félig megemésztettek és kiköptek, öreg vagyok én már ehhez, hej, a régi szép idők, mikor úgy mentem tanítani, hogy le se feküdtem! (Most már a gondolattól is rosszul vagyok.)
Amúgy meg naponta szerintem legalább százszor elmondom Marcinak, hogy mennyire szeretek itt lakni. Napjában többször locsolok és mikor kilépek a kertbe, mindig szétárad bennem valami eszelős boldogság.

péntek, június 02, 2017

slave to the wage vol. sokezer

Na, az összes (ellen)drukkerem örülhet (attól függ honnan nézzük): úgy döntöttem, hogy kedden köszönettel mégis visszautasítom az állást.
Ma volt egy ún. office tour, ahol körbevezettek és ahol a leendő csoportvezetőm elmondta, hogy a reggeli műszakba nem is kell ember, úgyhogy tuti, hogy hatig ott kell lennem minden nap és hát nem, ezt nem tehetem, mert akkor tényleg minek szültem gyereket, ha épp csak hazaérek mire lefekszenek? Még akkor is ha csak átmeneti lenne (amire azért nincs garancia)...eh, szegény, szegény (nem)dolgozó anyák...

plattyant

A gyerekek elkezdték énekelgetni a ballagós dalokat itthon és hát abból ítélve, ahogy ezekre  most reagálok, szerintem a ballagáson bőgni fogok mint a záporeső. 
Eddig lekicsinyeltem, hogy hát ovis ballagás, micsoda hülye új divat, majd a gimiben, akkor lesz a ballagásnak jelentősége, de közben azért rájöttem, hogy nem úgy van az, az iskola kezdete egy teljesen új világot jelent majd nekünk (ráadásul nagyjából egybeesik az új munka kezdetével is, ami miatt rettentően szorongok, nyilván főleg a gyerekek miatt, például folyton elképzelem, ahogy egy szitter hazahozza őket és nem vigyáz majd az úton úgy, mint én, mert neki ezek a gyerekek nem a legnagyobb kincsei és a gyerekeimnek majd valami baja esik és akkor én belehalok a bánatba.)

Szoktam olvasgatni a céges honlapon az inspiráló sztorikat, azok kicsit megnyugtatnak: az interjún kérdezték, hogy hogyan képzelem a cégnél a jövőmet és mondtam, hogy később tréner szeretnék lenni, mert a tanár vénához az nagyon passzol és lelkesen bólogattak, na és pont ma olvastam egy tréner dolgozójuk céges életútját: éppen ott kezdte, ahol én fogom és éppen egy év múlva tréner lett belőle, na nekem ez az abszolút vágyam, már csak azért is, mert a tréner iskolák amúgy megfizethetetlenek, viszont a trénerség önmagában is igen piacképes manapság (bár a karriertanácsadó nénim azt mondta, hogy szabadúszóként iszonyú nehéz bejutni cégekhez) és a tanárság ráadásul nagyon jó alap hozzá (na meg angolul is tudok majd tréningezni, ami növeli az értékemet). 
Ilyenekkel vigasztalom magam, mikor nagyon elplattyanok, hogy hátha tényleg igaz, hogy csak egy évet kell kibírni az utálatos munkakörben és később csinálhatok valami igazán testhezállót és reményeim szerint többet lehetek a gyerekekkel. 
Megint olyan igazi gyászreakcióm van amikor arra gondolok, hogy sokkal kevesebbet leszünk együtt, kábé úgy kezelem a helyzetet, mintha legalábbis külföldre mennék dolgozni vagy meghalnék, pedig ez nyilván hülyeség, csak most általában fél napig vannak csak oviban, mert elhozom őket hamar és nyilván ettől én is sokkal ragaszkodóbb vagyok (ők rendszerint bömbölnek szegények, mikor kiderül, hogy valamiért nem tudok korán menni értük), jaj, nehéz ügy ez, szegény, szegény dolgozó anyák. 

Valaki itt feszegette nemrég, hogy ugyan minek nekem normális pénzt keresni, ha van egy jól kereső férjem (aki mellesleg sajnos nem is keres olyan jól - a volt csoporttársai, akik mondjuk programozónak álltak, úgy háromszor annyit keresnek biztosan, na meg neki folyton kapálóznia kell, hogy kapjon ilyen ösztöndíjat, meg amolyan kereset kiegészítést; épp most nyáron várhatóan meg is szűnik egy ilyen plusz bevétele, nem is kevés pénzt húzva ki a zsebünkből), de akkor annyira pofátlannak éreztem ezt a kommentet, hogy nem volt kedvem fejtegetni, de most elmesélem, hogy például azért sem árt nekem jó munkahely, mert Marcinak most éppen max. három évre szóló szerződése van és aztán egyáltalán nem tudja, hogy mi lesz vele, hiszen ő szerződésről szerződésre él a doktori vizsgája óta, mert a kutatói szférában ugye ez a megszokott, hiszen állandó állásból a kutatók mennyiségéhez képest nagyon kevés van, tehát kábé kihalásos alapon megy az állásszerzés, ami ehhez mérten nagyon nehéz is, úgyhogy nagyon is jól jön az, ha én nem fillérekért dolgozom (mondjuk ez az önbecsülésemnek is használ, mint tudjuk), csak hát...lásd fentiek.








PS.: Szerdán elbúcsúztam a tanítványomtól, akit nyelvvizsgára készítettem fel és nagyon cuki volt, hozott nekem virágot meg csokit és azt mondta, hogy nagyon sokat tanult tőlem. Tök jó, hogy ez az utálatos hetedikesek után történt, olyan rossz lett volna, ha az az utolsó élményem a tanítással kapcsolatban (bár nehéz elképzelnem, hogy soha többet nem fogok tanítani, ezt kábé kizártnak tartom, főleg, mert végül mindig a tanítás a menedék két szar állás között, haha.)

szerda, május 31, 2017

Ovigyalázó

Ó, hát ez annyira nagyon jellemző erre az ovira: hétfőn vittünk be naptejet, hogy nincs mese, a nyár tényleg itt van, lécci kenjétek be mindig a gyerekeinket, Marcika fehér szempillájú, ultrafehér bőrű kisfiú, Léna viszont elég jól barnul, nem baj, őt is, lécci, lécci, ez a nap nem egészséges, fontos a naptej, napsapka, szkafander. Vittük a napsapkát is, vegyék fel azt is, úgy egészségesebb a kibaszott napon homokozni, rohangálni, satöbbi.
Már akkor gyanakodnom kellett volna, mikor mutattuk a saját hiperszuper naptejünket, hogy akkor ezzel kéne, léccilécci, mire óvó néni mutatja, hogy nekik is van és hát hova gondolok, be szokták ők kenni a gyerekeket, mire Léna kajánul azt kiabálta: "dehogyis!"
Jó, ezen a ponton kezdtem kicsit aggódni, de többször kértem a dadust, hogy legalább Marcust kenjék be, az isten szerelmére! 
Délután megyünk Marcikáért, tiszta vörös a nyaka, azt állítja, hogy senki nem kente be, sapka sehol, hát majd gutaütést kaptam.
Egész este dohogtam és tanítottam a gyerekeket, hogy hogyan kenjék be akkor ők magukat, ha az óvó nénik szarnak erre a szánalmas kis ügyre, illetve legalább háromszázszor elmondtam, hogy vegyenek sapkát.
Oké, tegnap ment minden flottul, a gyerekek kenegették magukat, sapkát vettek, nagyszerű, remek, erre ma délutánra szépen lába kelt a naptejünknek.
Az egyetlen örömöm jelenleg az életben az, hogy jövő pénteken elballagnak ebből a fantasztikus oviból, ahol kábé arra nem bírnak válaszolni az óvónők, hogy meddig tart Marcus fociedzése és ahol délután mindig háttal ül az összes óvónő a távozó gyerekeknek a kertben, gondolom azért, hogy minél könnyebben vihesse el őket egy vadidegen.

Sírok.

vasárnap, május 28, 2017

"Éltem - és ebbe más is belehalt már"

Péntekre virradóra meghalt az apai nagymamám.
Szomorú vagyok, bár mindig nagyon terhelt volt a kapcsolatunk; én nagyon nehezen visel(t)em a család apai ágát, szegény apukám sem véletlen volt olyan, amilyen.
Azon gondolkoztam a hétvégén, hogy mennyire gyorsan múlik el tényleg a családom: 2009 tavaszán meghalt az anyukám, 2009 őszén meghalt az anyukám testvére, szeretett nagybátyám.
2011 februárjában öngyilkos lett az apukám (valahogy mindig úgy gondolok erre, hogy ez nemcsak sima meghalás volt és durvább nyomot is hagyott egyértelműen) és most, meglepően nagy kihagyással 2017-ben a nagymamám zárta a sort, de sajnos a két anyai nagynéném, illetve az apai (akivel szintén igen problémás a kapcsolatunk) sem túl egészségesek, úgyhogy nálunk mindig benne van a halál a pakliban (oké, elvileg máshol is).
Mondjuk szerintem eléggé megedződtem a szüleim halála kapcsán: szemem se rebben lassan egy új halálhír hallatán.
Mondjuk azon eléggé kiborultam, mikor jó egy hónapja a tesóm biciklizett és összeütközött egy autóval: szerencsére csak két bordája tört el, de ez valószínűleg simán csak óriási mázli volt, mindenesetre szörnyű volna, ha meghalna a tesóm, el sem tudom képzelni.

kedd, május 23, 2017

Marcika különkiadás

Marcus hihetetlen kis figura: mostanában fél hat-hat körül kel (de akkor is, ha mondjuk tízre csúszik a lefekvésük, pl hétvégén), leoson reggelizni (időnként tejjel árasztja el az egész ebédlőt, de annyira helyes, próbálja mindig feltörölni) és reggeli közben Ruminit meg Robin Hood-ot olvas, most ezekre van rákattanva.
Kérdeztem tőle valamelyik nap, hogy miért kel olyan korán és azt felelte, hogy élvezi, hogy a reggelinél csendben olvasgathat.
Jaj, nem bírom idegekkel, olyan nagyfiú már, egyedül reggelizik, olvasgat, istenem.

hétfő, május 22, 2017

"Risk means 'shit happens' or 'good luck'"

Elfogadtam, hát mit veszíthetek? Legföljebb otthagyom, ha sehogy sem működik pár hónapig meg keresek egy rakást pénzt, végülis azért nem a halálos ítéletemet írom alá a szerződéssel...annyiszor voltam állati bátor, Marcit egy hónapja ismertem mikor elmentem vele Triesztbe (felmondva a jól fizető multis munkahelyemet btw), 30 hetes ikerterhesen Amerikába költöztem, egyszer eltévedtem Brixtonban éjszaka, simán otthagytam  nekem nem tetsző munkahelyeket tök egyedül, lakáskölcsönnel kínlódva, hát most kezdjek bizonytalankodni?*
Tökösen kell, bele a szakadékba, aztán majdcsak lesz valami, hádde nem?




* azért ez a felsorolás azt bizonyítja, hogy nemcsak vakmerő vagyok, hanem állati mázlista is

vasárnap, május 21, 2017

"Slave to the wage" vol. sokezer

Most már két hajnalt töltöttem agyzsibbasztó töprengéssel, de nem sikerült döntenem még mindig.
Egy rakás verzió van, ráadásul időközben még két tanári állás is a képbe került.
A tanárságban ugye az a szimpatikus, hogy sokkal többet tudok a gyerekekkel lenni, mint más munkahelyen, általában elnézőbbek is például a betegségekkel szemben, ott vannak a szünetek, viszont a pénz szar és az is marad és egy ideje már tudom, hogy engem ez rettenetesen zavar, mert a pénz elvileg a munkám ellenértéke és ha a munkám ellenértéke nagyon csekélyke, akkor azt gondolom, hogy szart sem ér maga a munka, minek ezért felkelni reggel, frusztrált leszek, rosszkedvű. Zavar a tanításban az is, hogy úgy érzem, már nincs hova fejlődni; persze, ha az ember ambíciózus és ez a legfőbb szívügye, akkor nyilván villoghat versenyeken, zsezseghet mindenféle iskolai rendezvényeken, de maga az iskolai élet meg ez a fajta zsezsegés kifejezetten taszít engem. Én nem akarok osztályfőnök lenni, meg más ember gyerekével kirándulni és lelki életet élni, én a saját gyerekeimmel szeretnék lenni szabadidőmben. Nem mondom, hogy ezek rossz dolgok, csak nem nekem valók. Tanítani szeretek egyébként, általában a tanítványaimat is bírom, de valahogy eljutottam (már régen, egyébként) arra a pontra, hogy a tanítás önmagában nem elég, valami másra, többre vágyom.
Ott van ugye ez a multi, ami teljes állás, nagyon jó pénz és úgy vannak műszakok, hogy reggel nyolctól, kilenctől és tíztől kéne kezdeni és van plusz egy óra az ebéd és a szünetek miatt.
Ha mindig a nyolcas műszakba osztanak be, akkor sem érek ide soha az iskola végére, de úgy mondjuk egész oké a dolog, ha Marci felváltva egy bébiszitterrel megy a gyerekekért és én max hatra itthon vagyok. Na de ha muszáj más műszakot is vállalni, akkor lehet olyan, hogy egyáltalán nem is találkozom velük és az milyen szörnyű már, éppen első osztályban! Egyszerűen nem érné meg a több pénz az e felett érzett bánatomat, ugyanakkor ez a szívás valószínűleg csak egy évig tartana, mert utána lehetne továbblépni, kacsingatni a home office felé, meg ilyenek.
Jaj, nem tudom, olyan nehéz ez, ugyanakkor mi tényleg megoldottunk kettesben olyan helyzeteket, amikre mindenki azt mondta, hogy lehetetlen, már  a Houstonba költözéskor is mindenki károgott, hogy nem fogjuk bírni, meg hogy ők ismernek ikreseket és az egész család folyton körülöttük ugrál, mert ezt máshogy nem lehet csinálni, hát haha, ezen azóta is röhögnöm kell, mi nagy ritkán találkozunk csak a családtagokkal, határozottan nem ugrál körülöttünk senki.
Jó, kétségtelen, hogy az, hogy rengeteg szívást kibírtunk, az sokban azért az én mindenféle lemondásaimnak köszönhető és első felindulásomban, amikor felajánlották az állást péntek reggel, akkor azt kezdtem pedzegetni Marcinak, hogy oké, én eddig félreálltam, feladtam mindent, hajlandó voltam szarul keresni, hogy folyton itt legyek ugrásra készen, de mi lenne, ha most ezt egy évre megfordítanánk és Marci tolná kicsit háttérbe a saját karrierjét azért, hogy szakmailag én is boldogabb legyek esetleg. De azóta már rájöttem, hogy nem is Marci reakciója fontos itt most - bár annyira nem tetszik neki a takarékra állás lehetősége, mily meglepő -, hanem inkább az, hogy én fontosnak tartom, hogy itt legyek az iskolakezdésnél, hogy együtt legyünk délutánonként, hogy beszélgessünk és hogy ezt ne egy vadidegen bébiszitter csinálja helyettem. (Arról nem is beszélve, hogy Marci külföldi útjait lesüllyesztettem a tudatalattimba, mert ennyi mindenen már tényleg nem tudok egyszerre szorongani)
Ugyanakkor meg telnek az évek és félek, hogy egyszer csak itt állok majd egy frusztráló, szarul fizető, valószínűleg nem túl kielégítő állással, meg két kamasz gyerekkel, akiket egyre inkább a haverjaik meg a szerelmi életük érdekel majd az anyjuk helyett, aki addigra már túl öreg lesz ahhoz, hogy bármi újba kezdjen.
Jaj, nem tudom, olyan nehéz ez tényleg, bárcsak élne az anyukám: nemcsak szuper nagymama lenne, hanem akkor egy pillanatig se kéne gondolkoznom, hogy most mit csináljak, mert tudom, hogy segítene és a gyerekek jó kezekben lennének.

péntek, május 19, 2017

"Anya, anya ebben a sivatagban mért hagytál itt, ebben a sivatagban?"

Szerda délután volt anyáknapi műsor, ahol a gyerekek kissé kaotikusan előadták, hogy mennyire szeretik az anyukájukat. 
Én ugye nem vagyok egy meghatódós alkat, ezeken a kis helyes műsorokon leginkább röhögni szoktam, olyan vicces, ahogy a kis makik belezavarodnak a versekbe, meg hamisan énekelnek, de volt egy momentum, ami nagyon meglepett engem. 
Az ünnepség legelején volt egy komoly, "felnőtt" vers, nem tudom kinek az előadásában, nem tudom kinek a verse, ráadásul igazi giccsparádéval körítették, na mindegy, a lényeg, hogy amint a versben sorolni kezdték az anyák erényeit, nekem ömleni kezdett a könnyem, nagyon meglepő volt. 
Már beszéltem itt arról, hogy egy csomó bánatot okoz a szüleim halála most megint és valahogy a héten megvilágosodtam: szerintem a ház tehet róla.
Igen, álmaim háza. Ami kicsit olyan, mint a balatoni házunk (ahol a szüleim a legjobban szerettek lenni; úgy is tervezték, hogy ott lesznek nyugdíjasok), kicsit meg olyan, mint a nagymamámék régi háza, ahol a nyári szüneteken kívül az egyéb szüneteket töltöttük és ahol sok jó kaja, sok jó könyv, sok jó program, vadregényes kert és gondtalan fiatalság volt, ahol még körülvett minket az egész család és minden olyan egyszerűnek tűnt.*

Jaj, úgy hiányzik a nagy család, úgy hiányoznak a szüleim! Na ez az, szerintem, amiről az öregedés igazán szól: hogy szép sorban elveszíted a szeretteidet.



*Simán lehet persze, hogy bármilyen ház így felkavarna, mármint azok, amiknek jó illatú kertje és szívfacsaróan romantikus hangulata van.

"I won"

Na, a lecke fel van adva: felvettek.
Csábítóan sok pènz, de logisztikailag nem tudom hogy oldjuk meg, na meg mi lesz így az egyetemmel?
Ez a munkakör egyébként elég nagy szívás, de egy év után lehet továbblépni cégen belül. Hátizé. Hétfőn délig kell választ adnom.


PS.: És persze éppen aznap írtak a sikeres egyetemi felvételimről, amikor megjött a céges állásajánlat. Olyan izgalmas ez az élet. Na meg egy kurva.

szerda, május 17, 2017

"és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem"

 Hétfőn volt a hetedik házassági évfordulónk és még mindig azt tartom életem legnagyobb és legfontosabb tettének, hogy azon a bizonyos augusztusi napon, mikor megbeszéltük a "bloggertalálkozót" (akkoriban még Marci is írt blogot és ez volt az apropó), akkor nem mondtam le végül, mert bizony sokat hezitáltam, hogy menjek-e találkozni, minek, úgyis béna lesz, nem akarok senkitől semmit, miről fogunk beszélgetni, jóisten?, a férfiak kapják be, stbstb. 
És hát aztán nem volt béna - azóta is gondolkodunk, hogy hogyan kéne azt a találkozást szalonképessé tenni Léna számára, mert hát nehéz lesz papolni neki, ha megtudja, hogy mi pontosan hogyan ismerkedtünk meg, haha -, sőt, életem legjobb döntése volt az a nemrandi, bizony. 
Elmeséltem a karrier tanácsadó néninek az egész romantikus sztorit és teljesen bezsongott, azt mondta, dolgozik valami szerelmi reménység csoportban is (ezt a nevet csak én adtam neki gonoszul, na) és ott mindenképpen elmeséli majd a történetünket, mert annyira fantasztikus és mennyi erőt meríthet belőle minden reményvesztett szingli! Szerintem is, én mesélgetem is úton-útfélen, kifejezetten inspiráló történet, én úgy gondolom. 
A néni megrökönyödve kérdezte, mikor mondtam neki, hogy a blog kapcsán találkoztunk, hogy "egy fizikus blogot ír?!" 
Olyan vicces, ahogy az emberek a fizikusokat elképzelik, Marci speciel a legnormálisabb ember, akit ismerek, a szó nem unalmas, hanem csodálatos értelmében: kifejezetten empatikus, nyitott, érdeklődő, szereti a szépirodalmat, jó kapcsolatteremtő, felismer az éhségen kívül más érzéseket is, viszonylag extrovertált, szóval semmi nem utal arra, hogy ő egy fizikus, akivel elvileg csak száraz tényekről lehet beszélgetni, lehetőleg minden érzelem mellőzésével, ja és a szemkontaktust is kerüljük. (Vagy mit tudom én, milyennek kell lenni a fizikusoknak). Jó, hát vannak furcsaságai, de én azt gondolom például, hogy nekem furcsaságból több van, pedig én csak kocsmatöltelék bölcsész vagyok (vagy hogy is utalt Orbán a magamfajtára).
Apropó, bölcsészet: voltam felvételizni a fordító szakra múlt héten, le is lomboztak rögtön: azt mondta a főfordító nőci, hogy hát sajnos a bölcsészeket nem szeretik a fordítóirodák...aztán hirtelen rájöhetett, hogy rontja a saját üzletét mert így nem biztos, hogy beiratkozom vaskos pénzekért és elkezdte bizonygatni, hogy de, azért mégis, meg majd szereznek nekem valami munkát. Hát köszi, erre nem biztos, hogy szeretnék építeni. 
Közben meg hétfőn levadásztak egy multitól (jelentkeztem valahová máshová, ahová nem kellettem és eljutott hozzájuk az önéletrajzom, nem rossz) és már huszonötször tesztelték, hogy tudok-e angolul (ez mindig olyan vicces nekem), aztán végül úgy döntöttek, hogy tudok és holnap megyek interjúzni. Még mindig nem tudom mit akarok, de megnézek minden ilyen véletlen lehetőséget, aztán hátha kijön ezekből valami jó. 
Az élet meg olyan szép itt ebben a házban, komolyan, egyszerűen csak kimegyek a kertbe és sírok, olyan isteni itt lakni. A karrier néni arról is kérdezgetett, hogy nem vagyok-e zöld özvegy (ez állítólag egy új kifejezés azokra a nőkre, akik zöldövezetbe kiköltöztek és ilyen-olyan okból kifolyólag otthon vannak és megdöglenek az unalomtól/szenvedéstől, mert magányosak, távol vannak a várostól) és mondtam neki, hogy ne őrüljön már meg (na jó, nem pont így mondtam) hiszen olyan boldog még sose voltam mint itt, ebben a házban. 

szerda, május 10, 2017

"Ah, that sorrow hurries like the wind"

Holnap lesz a felvételi (lesz egy teszt, meg egy fordítás oda-vissza, meg valami szóbeli, szóval végülis egész komoly a dolog), időközben persze újra elbizonytalanodtam, mert mint a múlt heti tájékoztatón kiderült, a legtöbb jelentkező friss nyelvvizsgás* és hát izé...azért annál egy kicsit már tovább jutottam úgy huszonhat éve, basszus, de rohadt öreg vagyok, akkor nyelvvizsgáztam a Rigóban. és aggaszt kicsit, hogy fogok-e érdemben tanulni valamit...persze valójában csak a papír kell, meg elvileg tanítanak szoftverrel támogatott fordítást is, az nagyon hasznos, meg mittudomén, az egyetem fíling, az mindig jó. Akartam ma tanulni kicsit, de naná, hogy a gyerekeknek oviszünet volt, úgyhogy bánatomban főztem inkább, nem tudok a zajongó gyerekek mellett tanulni, ja, meg amúgy is délelőtt diákigazolványt csináltattunk (a gyerekek is öregek!), illetve végre készen van az új lakcímkártyánk - a CSOK miatt ezer évig tartott a földhivatali tulajdonosi bejegyzés -, hivatalosan is itt lakunk, jaj, nagyon boldog vagyok ettől. 
Szóval felvételi: random jártam mostanában állásinterjúkra, csak olyanra, ahol vagy fordítani kellett, vagy valamilyen angol tesztet kitölteni, vagy mindent együtt. Sehova nem vettek fel (surprise, surprise), de többször sikerült a legjobb tesztet/fordítást produkálnom, szóval munkaerőnek nem vagyok jó, de angolul tudok legalább, milyen szerencse. Gyakorlásnak mind tök jó volt, igazából így is gondolok ezekre, mert hogy dolgozni mit szeretnék, na arról még mindig fogalmam sincsen. 
A karriertanácsadó néni (akivel egyébként szkájpolunk) el volt ájulva tőlem, hogy húha, micsoda intelligencia, kommunikációs készség, határozottság (haha, mondtam neki, hogy általában állati jól előadom magam, csak a körmöm van mindig tövig rágva) szuper, menjek multihoz, legyek igazgató, hát persze, persze. 
Eh, nem tudom, részben igaza van, mármint nem az igazgatóságban, inkább abban, hogy jobban kéne hinnem magamban, mert több van bennem a közoktatásnál, meg a nyelviskolai tanításnál (az is olyan végtelen döcögős, az élettől is elmegy a kedvem mindig mikor a tanítványok elkezdik lemondani az órákat, nem tanulnak, hamukálnak, jaj) - én azt gondolom, hogy amikor lelkesen biztat, akkor talán valami ilyesmit sugall. Beszélni fogok egyébként majd vele még egyszer, azt mondja át kéne alakítani az önéletrajzomat például. meg ráfeküdni az olasz tanulásra, mert a két nyelvvel már a világ királya lehetnék és különben is jobban tudok olaszul, mint ahogy előadom (ez valószínűleg így van, de én minden egyéb nyelvet az angolomhoz hasonlítok, az meg túl jó, annyira nem fogok már más nyelvet megtanulni nyilván)
Marci valami rakás pénzt kap az egyik cikkéért, hát micsoda mázlista emberek vannak, én meg baszki, itt állok negyvenkét évesen és fogalmam sincs mit kezdjek magammal. 
Titokban posztmodern angol irodalomból akarok doktorálni, dehát ez nevetséges, fel kell nőni (jaj, de unalmas), pénzt kell keresni, meg kell élni, nem lehet csak a kertet nézve irodalmi alakokról ábrándozni. Btw irodalmi alakok: önkínzásból újra elolvastam William Styron Feküdj le sötétben című regényét és emlékszem, hogy régen is rettenetesen megrázott, de akkor főleg azért, mert a főhősnőnek az enyémekhez hasonló problémái voltak, most meg azért borultam ki rajta nagyon, mert említett főhősnő a regény végén kiugrik az ablakon. Tudtam persze erről, mikor megtaláltam a könyvet költözéskor, de úgy tűnik, muszáj foglalkoznom az öngyilkossággal; a múltkor is beszéltem erről valakinek és olyan volt, mintha mázsás súlyt raktam volna le (többek között ezért gondolom, hogy kéne nekem egy pszichológus), még azon is elgondolkodtam, hogy eljárok gyászcsoportba, ott legalább nem gyötörnék senkit ezzel és beszélhetnék szabadon ezekről a dolgokról. Fogalmam sincs mit mondanék, de azt tudom, hogy valamit kéne, valahogyan fel kéne oldani ezt az egészet, ami bennem feszül. 





* akik őszintén kifejezték rémületüket, mikor kiderült, hogy angolt tanítok - az aggodalom, úgy tűnik, kölcsönös

szombat, május 06, 2017

"I love it here!"

Mindenekelőtt azt akarom elmesélni, hogy csodálatos, nagyszerű, szuper, fantasztikus, fenséges, pazar, pompás, lenyűgöző, mesebeli, egyszóval isteni itt lakni! 
Mindent szeretek itt: az illatokat, a hangokat, a fényeket, a színeket, a szomszéd kutyáját, a másik szomszéd kakasát, minden egyes növényt, bogarat, madarat, kertünkbe tévedő macskát, szeretek felmászni a dombra (dombtetőn lakunk, jó kis sport hazajönni), elindulni a közeli erdőbe, úristen, mióta vágytam erre az életre és most itt van és egyszerűen el sem tudom mondani mennyire jó, mennyire más ez, mint a lakótelepi vegetálás.
Van aztán még az a fontos hír is, hogy a gyerekek jövőre egy cuki tanító nénihez járnak majd az 1. a-ba, a házunktól úgy tíz percre lévő iskolába. Sokat gondolkodtunk, hogy szétszedjük-e őket, mondjuk Marcust szántuk először az a-ba, Lénát meg a b-be (pedig Lénikém volt a gyorsan kitüremkedő A baba, ó), de végül úgy döntöttünk, hogy egyszerre elég lesz sokknak az iskolakezdés, majd esetleg felsőben.
Voltam csütörtökön Gödöllőn az egyetemen és rettentően beizgultam, mert annyira szimpatikus volt mindenki a szakfordítói tájékoztatón (az egyik fordító atyaúristen furcsa módon a régi nyelvészet tanárom, aki annak idején eléggé felejthető előadásokat tartott), meg nyomatták, hogy lehet menni phd-zni, meg ösztöndíjjal szerte a világban (nekem ez mindig nagy álmom volt, de mire bejöttek az Erasmus képzések, én már bevégeztem a sulit annak idején), fú, imádtam az egyetemet is harminc éves fejjel, nekem nem a munka, csak a tanulás való, tudjátok, vannak ezek a notórius diploma halmozók, na, én is olyan akarok lenni. 
Foglalkozása: egyetemista. Na jó, esetleg: alvó. 
A "hivatalos" szakmák nem annyira hoznak lázba sajnos...

péntek, május 05, 2017

ahogy a dolgok vannak

Annyi midlife crisis-os nyűgöm van, hogy úgy döntöttem, kinyitok újból. Most ugyan nem érek rá mesélni, mert a karrier tanácsadómmal kell beszélgetnem, őőő, majd elmagyarázom.
Pápá, remélem örültök.



PS: A karrier tanácsadós beszélgetés rádöbbentett, hogy nekem muszáj lenne pszichológushoz járnom: tele vagyok fel nem dolgozott gyászokkal, meg szorongásokkal, na meg fojtogató, érthetetlen önellentmondásokkal. Eddig általában azt gondoltam, hogy annyira jól ismerem magam, hogy ugyan minek nekem ilyesmi, de most rájöttem, hogy kifejezetten nagy szükségem volna rá. Pénzem az mondjuk nincs erre, szomorú vagyok.

szerda, április 12, 2017

"Hello Mom thank you Mom Hi Mom"

Néha kifejezetten rossz anyának érzem magam, de szerencsére vannak azért jó pillanataim; valamelyik nap például sikerült nagyon megnevettetnem Marcikát: úgy röhögött, hogy közben ütötte a fejét, majd félig beesett az asztal alá.

kedd, április 04, 2017

ahogy a dolgok vannak

Mivel sokan írtatok, hogy mivammá (nem, ennél sokkal szebbek voltak ám az üzenetek), ezért gyorsan elmondom, hogy nincsen semmi baj, nincs bezárt/titkos blog, nincsenek meghívók, egyszerűen most csak úgy érzem, hogy semmi kedvem írni, valahogy minden amit mondanék, olyan banálisnak tűnik és a nyitott, ámde elhagyatott blogok olyan kiábrándítóak, ezért a bezárás.
Biztos fogok még írni, de most valahogy motiválatlan vagyok, talán túl jól érzem magam (egyébként igen).
Amúgy gyorsan el kell mesélnem, hogy tegnap védőnői látogatást tettünk, úgy tűnik, a gyerekek életében ez volt az első és utolsó ilyen, minket valahogy megkímélt az univerzum a védőnő intézményétől először a külföld miatt, aztán meg már azért, mert eszem ágában sem volt szólni, hogy hahó, itthon vagyunk.
Na mindegy, hát elmentünk és az első vicces a szemvizsgálat volt: a néninek volt egy nemolvasós táblája, ahol irányokat kellett mutogatni, Lénának még az jutott, aztán láttam, hogy létezik betűs verzió is, mondtam, hogy tudnak olvasni, csak nyugodtan mutassa a betűset (persze soha senki nem hiszi el, hogy tényleg tudnak, pedig Léna például pont tegnap fejezte be a 300 oldalas Nils Holgerssont, Marcus meg a Ruminit olvassa nagy izgatottan), vicces volt, ahogy csodálkozott, majd arra a konklúzióra jutott, hogy hát Amerikában előbb tanulnak olvasni. Próbáltam magyarázni, hogy Amerikában még beszélni sem tudtak a gyerekek, de a következő mondatából arra következtettem, hogy egyáltalán nem érti, amit mondok: Marcikának azt találta mondani, hogy ó, te biztos perfekt angol vagy!
Jó, nyilván nehéz megemésztenie, hogy már három éves koruk óta itt vannak, de mégse kúrogatta egyetlen védőnő sem őket (meg engem).
A nő egyébként mindenféle általános izét kérdezett iskolaérettségi felmérés címén és amíg válaszolgattam, a gyerekek a rendelőjében kitett könyvekbe merültek. Amikor befejezte a kérdezősködést, elképedve mondta, hogy itt nála még egy gyerek sem olvasgatott várakozás közben; igazából ez egyáltalán nem dicséretnek hangzott, mert méltatlankodva felkiáltott, hogyaszongya itt a gyerekek játszani szoktak, nem olvasni!

Na most kint hagyom egy időre ezt itt, aztán bezárom. Vagy nem, ki tudja. Szeszélyes figura vagyok, biztos tudjátok. Csókjaim, mindenesetre.

csütörtök, március 30, 2017

furious anger

Hú, gyerekek, már kora reggel lábon kihordtam egy agyvérzést, a gyerekeim valami elképesztőek. 
Én még ki se tudom nyitni a szemem és bambán ülök a kávém fölött, mikor ezek már egy brutális ordítós-csapkodós harcban vannak az asztal körül.
A vita tárgyától konkrétan agyfaszt kapok: ki üljön Léna helyén(!). Marcika még soha az életben nem ült ott, sőt, eddig eszébe sem jutott, hogy ott kéne neki, de akkor, mikor húsz perc késésben vagyunk és éppen indulnunk kéne mikor még reggeliznek, akkor muszáj elkezdeni hangosan visítani, mer ő ott akar ülni, ott akar ülni! ÚRISTEN.
Egy csomó friss anya azon borul ki, hogy neki senki sem szólt, hogy a csecsemőkor ilyen rohadt nagy szívás, én meg épp azon idegeskedem, hogy nekem meg senki sem szólt, hogy ha minimum két gyereked van, akkor nem árt, ha legalábbis túsztárgyalói képességekkel és egy pszichopata hidegvérével rendelkezel, mert megállás nélkül elviselhetetlenül hülye konfliktusokat kell majd kezelned. 
Oké, szuper dolog a tesó és szerintem nem jó az egykeség (bocsánat minden egykétől és valamiért egy gyereket vállaló anyukától és egykeségben hívőtől, én ezt így gondolom), meg persze nekem választásom se volt, hogy hány gyerekem legyen, jött egybe a kettő megállíthatatlanul, de basszus, tegnap Lénával annyira egyszerű volt kettesben elmenni az orvoshoz, komolyan, mindenki becsülje meg, ha legalább pár évet kettesben lehet az egyszem gyerekével, nekem ez csak maximum néhány órára adatik meg nagy ritkán és hát megdöbbentő a különbség és tuti, hogy a vérnyomásom sem egyforma ha egy, illetve két gyerekkel vagyok épp.
Megyek, nézem egy kicsit a falat (tudjátok, van ez a zen buddhista meditáció, aminek a lényege, hogy naphosszat a fehér falat nézve üríted a tudatodat); én teljesen biztos vagyok benne, hogy kisgyerekes anyák agyából pattant ki ez a módszer.

szerda, március 29, 2017

ahogy a dolgok vannak

Marci elment vasárnap este Drezdába, azóta egyedül vagyunk (most debütálunk a házban, eddig mindig négyen voltunk itt) és csupa marhaság történik. 
Hétfőn mákos gubát sütöttem és ahogy vettem ki a sütőből és a tűzhelyre tettem, a jénai hirtelen lecsúszott onnan és ripityára tört. Még aznap éjjel kábé nulla percet sikerült aludni, mert Marcus végig rajcsúrozott, állítása szerint félt és sírt (és erről egy szót sem szólt akkor), de ebből csak annyit érzékeltem, hogy megállás nélkül döngeti az ágyat, dünnyög, forog és nem tudok aludni. Bónuszként egész éjjel nagyon fáztam és olyan meglepően nagy volt az utcáról beszűrődő zaj; reggel észleltem, hogy nyitva felejtettem az ablakot és azért ez még nem volt olyan jó ötlet.
Tegnap délután észrevettem, hogy Léna fülébe durván belegyógyult a fülbevaló, de annyira, hogy a kis strasszos rész egyszerűen eltűnt a lyukban, így ma délelőtt a sebészeten kezdtünk, szegény hősiesen tűrte, ahogy fogóval kikapják a füléből azt a vackot, most fertőtleníthetjük hosszasan. 
A hab a tortán pedig tegnap este egy bulldog nagyságú dongó volt, akit nagy nehezen sikerült csak kitessékelnem a házból - a vidéki élet szépségei, na igen. 
Marci péntek reggel jön haza, remélem komolyabb szerencsétlenség nem ér minket addig, drukkoljatok. 
És a lényeg: ma lezárom terhelt kapcsolatomat a közoktatással és izgatottan várom a szakfordítói felvételi időpontját, húha és nahát. Lesz diákigazolványom is, haha. 

szombat, március 25, 2017

hétfő, március 20, 2017

szúrós puszi

Jaj, ez a Léna, micsoda szimbolikus helyzeteket kínál örökké okoskodó anyukájának: jön puszit adni és miközben odahajol, átszúrja a combom a kezében tartott könyve sarkával, ó, hát nekem ebben a két mozdulatban benne van az egész gyereknevelősdi a maga gyötrelmes szépségeivel.

vasárnap, március 19, 2017

tűzvarázsló

Az a helyzet sajnos, hogy a kandalló begyújtás megszállottja lettem (ne nézzetek, ez egy külön tudomány), nincs időm írni, csak lesem a hőmérőt, rőzsét gyűjtök, szellőzőt nyitogatok, na meg izgatottan dobálom a fát. 
Eleinte Marci csinálta - persze most is szokta, sőt,  a leggyakrabban ketten tanakodunk, hogy hogyan volna jó - és egy csomószor nem sikerült neki, én meg egyik nap gondoltam nekem is jó lesz megtanulnom, nosza, be is gyújtottam gyorsan (nekem mindig elsőre sikerül, haha) és rögtön melegrekordot döntöttem, azóta én vagyok itthon a kandalló expert. 
Nem is gondoltam, hogy a tűzcsinálás ennyire nem triviális.

szerda, március 15, 2017

"Áldom szent neved"

Az iskolaválasztási lázban végigülök mindenféle szülőiket, játékos foglalkozásokat, előadásokat, hitoktatói bemutatkozókat (jesus, ugyebár).
A hitoktatói bemutatón felbuzdulva írom most ezt a bejegyzést: mindenféle felekezethez tartozó oktató képviseltette magát, volt urunkozás, meg dicsőség, meg bűneink, minden, ami kell (bocsánat mindenkitől, aki megsértődni készül: nálam kevésbé vallásos ember egyszerűen nem létezik), majd a modern, emberarcú hit képviseletében felszólalt a bőrdzsekis evangélikus lelkész a hit nevelő-formáló erejéről, arról, hogy a hitoktatás keretein belül a gyerekek megtanulnak megfelelően viszonyulni a dolgokhoz, ápolja a lelküket, segít a mindennapokban, fegyelmez, stbstb.
Egészen meggyőző és szimpatikus lett volna, ha véletlenül nem éppen egyszerre érkezünk az előadás helyszínére és a laza, bőrdzsekis hitoktató lelkész úr nem kúrja kétszer is az arcomba az ajtót, ahogy megyünk befelé.

csütörtök, március 02, 2017

ahogy a dolgok vannak

Tegnap voltunk iskola és tanító néni nézőben a körzetes iskolában. 
Elég szimpatikus volt a hely, sokat nevettünk a gyerekeinken, különösen azon, hogy az  egyik feladat az volt, hogy ki kellett találni, melyik a tanító néni kedvenc állata. Több se kellett a Szépeknek, egymás után feltették okos kérdéseiket: "rágcsáló? emlős?"
A tanító néni csak nézett, hogy húha, mi meg azon röhögtünk hátul, hogy majd egy adott pillanatban Marcus rákérdez, hogyaszongya "sisakos kazuár?"
A foglalkozás végén lelkesen odamentek a tanító nénihez és megpuszilták, hihetetlen milyen közvetlen gyerekeim vannak, nem is értem. 
Léna állati helyes volt, szerintem ő nagyon fogja élvezni az iskolásdit, most is tudálékosan ült a helyén és gyönyörűen rajzolt, meg lelkesen jelentkezett bármit kérdeztek. Marcus elég hamar megunta az egész hajcihőt és mókás beszólásaival kezdte szórakoztatni a szülőket. 
Marci megnyugtatott, hogy ő pont ilyen volt, izgett-mozgott, dumált, de elnéztek neki mindent az eszéért cserébe. 
Reméljük Marcusnak is megbocsátják majd például azt, hogy nem tud rajzolni (Marci azzal is nyugtatgat, hogy ő se tudott; mondjuk nekem is csak hatlábú ló sikerül, szóval...), bár szegény tegnap nagyon kitett magáért: lemásolt a tábláról egy egeret, illetve "én nem nagyon tudok rajzolni!" felkiáltással segítséget kért (és kapott) a tanító nénitől, úgyhogy kicsit enyhült a Marcus beiskolázása kapcsán érzett gyomorgörcsöm.
Amúgy az itteni ovit nem igazán szeretem, van pár rémes gyerek, meg az egész nagyon szegény, túlzsúfolt és szűkös (ceruzát is a szülőknek kell bevinni), egy nyamvadt öltözőszekrénye sincs a gyerekeknek, mikor bemegyek oda, olyan klausztrofóbiám van, hogy ruhámat letépve, ordítva akarok kirohanni. (Most ezen azért felröhögtem, hogy felpezsdíteném itt az életet.)
Különben meg beköltöztünk, nagyjából elrendezkedtünk, elég hamar kipakoltunk és esténként idült mosollyal ülünk a kandalló előtt, reggel meg tátom a számat ki az ablakon, mert olyan csodás a kilátás. Persze vagy két hétig beteg voltam február elején, valami nem múló torokgyík támadott meg fasza fosós-hányóssal kísérve (a fosós-hányóst ismét családilag zavartuk le, olyan szép amikor együtt harcolunk a vírusok ellen.), napi húsz órát aludtam kész voltam teljesen, szerintem nekem elfogyott az immunrendszerem, volt, nincs.
A munkahelyem fájó pont, úgyhogy arról most nem szól a mese, így is mennem kell már, mert az esti készülődésről szöktem el, ugyanis száz év után hirtelen kedvem támadt írni, valahogy mostanában nyomott voltam, mogorváskodtam, úgy meg nincs kedvem írni, mert csak zsémbes hülyeségek hagynák el a számat; érdekes, hogy megváltoztak ezek a dolgok: régen vágtattam írni dühömben, bánatomban, most meg néma csöndben szeretek duzzogni és súlyos depresszióba esni (pár napig egyébként úgy éreztem, mintha valami ilyen alakulna, de ma pont jobb), hiába, no, a bloggerlélek is formálódik, alakul. 
Tudom, tudom, azt ígértem, ha házunk lesz, örökké boldog leszek, de úgy tűnik, ez még mindig nem elég az önazonossághoz. Na majd egyszer elmesélek mindent, most megyek, rinya off.

szombat, február 04, 2017

"A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen, guggoló gyerek. Sír, mint a cipő alatt a homok. Vergődik, mint a nehéz tengerek."

Marcus hajnalban felkelt és átjött hozzám a költözés miatt sírni - Marci elutazott a vidéken lévő bútorokat abajgatni - és azt zokogta, hogy ő nem akar elköltözni, ő itt szeret mindent és mindenkit és ugye visszajövünk a farsangra meg úgy egyáltalán minden napra...majd megszakadt a szívem, úgy sajnáltam, sírtam én is, olyan nehéz dolog ez az elválás, én megértem a gyerekeimet. 
Lehet, hogy hülyeség, de még biztatom is őket, hogy sírjanak: szerintem ez is gyászmunka és a sírás annak egy része; Marci mindig könyörög, hogy ne hagyjam, hogy sírjanak, tereljem el a figyelmüket, de én csak az ölembe veszem őket és bömbölésre biztatom, jó, hát ez furcsán hangzik, belátom. Persze mondok azért kedveseket, amik talán segítenek, de alapvetően azt gondolom, hogy ezeket a dolgokat át kell élni úgy igazán, még akkor is, ha nagyon fiatal az ember.
Szerintem rémes hülyeség, hogy nem szabad szomorúnak és rosszkedvűnek lenni - a boldogság fasisztákat szívesen kilőném a Holdra -, mert akkor...nos, nem tudom mi van akkor, ha szomorú vagy.   Szerintem annyi van, hogy megtanulsz megküzdeni a szarral is. Kisírod, kiordítod, kipanaszkodod magad. Továbblépsz. Elmulasztod és rájössz, hogy milyen erős vagy, hatsz a rossz dolgokra is. Elviseled, elmulasztod. Meggyógyulsz.
A bánat az élet része, hát hadd sírjon már az a hat éves, ha arra van kedve, nem?




PS.: Most egy darabig nem írok, nem lesz netünk, de gondoljatok rám szeretettel; a kipakolás is kemény dolog...

csütörtök, február 02, 2017

Three days to go

Pár napig szabadságon vagyok, pakolunk főleg, de ma például elmentünk a házhoz méricskélni, cuccokat otthagyni, dugni és ahogy megérkeztünk, az az igazi, szívfacsaró vidéki hangulat fogadott: a szomszéd bácsi jeget pucolt szemben, a távolban egy kakas kukorékolt, az örökpanorámás völgyben pedig világítottak a havas háztetők. 
Ehhez képest, amikor hazajöttünk, a vécén egyből az újonnan fölénk költözött felső szomszéd ragyabunkó ordítását kellett hallgatnom, hogyaszongya rohadj meg, te faszszopó kurva! 

Marcinak elárultam, hogy vannak titkos, szentimentális fájdalmaim a költözéssel kapcsolatban, erre lecseszett, hogyaszongya a cinizmus jobban áll. Szépen vagyunk, mondhatom, de mindegy, hát ez van, Houstonban is sírdogáltam, pedig fura volt ott az élet nagyon, de mittudomén, van ez a ragaszkodás, meg az emlékek, jaj, ez a sok szentimentális butaság. 

szerda, február 01, 2017

"Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás!"

Lénike ma volt utoljára az imádott művészi tornáján, szegényke, zokogva elbúcsúzott a torna néniktől és bizony nekem is könnyes lett a szemem egyrészt mert sajnálom szegényt, olyan nagy változás ez neki, annyi mindent szeret és megszokott már itt az oviban (Marcikát meg kifejezetten féltem, ő nagyon érzékeny minden ilyesmire), másrészt mert sajnálom magamat: ma bent voltam az iskolámban és olyan szeretettel fogadtak, olyan kedvesek, olyan ismerősök voltak, de hiába, mert nekem megint meg kell szoknom egy új közösséget, új arcokat, új neveket, új rigolyákat; el kell fogadtatnom magam és ezek mind-mind ijesztő dolgok, mert bár mindig vonzott az ismeretlen és alapvetően változás junkie vagyok, bizony én is öregszem, az állandóság meg olyan finom puhán melengeti az embert, olyan kellemes, olyan otthonos. 


hétfő, január 30, 2017

(s)iker. vol.43671239

Léna: Marcika, gyilkolsz?
Marcus: Nem!
Léna: Deeee, kérlek!


gyilkolás = egymás tekergetése kifacsart pózokban. MINDIG sírva üvöltés a vége.

vasárnap, január 29, 2017

pakolós, költözős

A gyerekek valami hihetetlen cukin segítenek pakolni, vágnak, ragasztanak, könyvcímeket olvasgatnak és mérlegelik, hogy az adott könyv megfelelő-e az x dobozba, Léna meg rettentő helyesen filctollal mindenre ráírja, hogy mi van benne. 
Milyen más ez így, mint Amerikában meg Pisában annak idején! Hú, nekem annyival jobb a gyerekeimmel mióta nagyok, hogy el sem tudom mondani a különbséget. A csecsemők cukik, de annyival jobb, mikor már értelmes emberekként léteznek! Mindig gyanakodva nézek azokra, akik visszasírják gyermekeik magatehetetlen éveit. 
Már 33 dobozunk van és hol van még a vége, jézus. Jövő csütörtök-pénteken szabadságon leszek - és nem mellesleg hétfőn és kedden is, a főnököm pedig kapásból felajánlotta, hogy tegyünk úgy, mintha ott lennék azon a két napon, hogy maradjon még napom, jól hangzik, a főnök állítólag nagyon családbarát -, akkor kell még vadul pakolni, aztán egyszer csak áthurcolkodunk majd, hú, nagyon izgulok. Ráadásul a következő hétfőn elkezdődik majd a gyerekek új oviba szoktatása is, az óvó nénik nagyon komolyan veszik a dolgot, pont mint a kiscsoportosoknál; voltam pénteken az oviban egyébként (az iskolámtól öt percre van) és nagyon szimpatikus volt mindenki, valahogy eddig az a benyomásom, hogy minden más, mint Pesten, sokkal nyugisabb, barátságosabb.
A költözés természetesen ránk jellemzően nagyon bonyolult: van egy csomó bútorunk Debrecenben, meg Erzsébeten a nagynénéméknél és ezeket mindet egyesíteni szeretnénk és valahogy mindezt egy hétvége alatt próbáljuk levezényelni, hát nem lesz egyszerű...

péntek, január 27, 2017

szerda, január 25, 2017

AADV*

Annyira sokat gondolkodtam a buszbaleseten, hogy úgy döntöttem, nekem ez pont elég és nem akarok beszélni róla. Mostanában ez van velem: régen vadul blogolni kezdtem, ha valami foglalkoztatott, most meg nagyban kussolok. (Szóval akkor történnek a nagy dolgok - a fejemben mindenképpen -, amikor hallgatok.)
Az új munkahelyem elég elképesztő bizonyos szempontból, egyelőre arról sem nyilatkozom.
De hogy ne legyen teljesen értelmetlen ez a blogbejegyzés, elmesélem Marcus kegújabb okosságait, amiktől egyszerűen le vagyok nyűgözve: egyrészt, hogy ő némán, csukott szájjal olvas. Hogy teszteljük, hogy érti-e az olvasottakat, megkértük, hogy olvasson el pár mondatot és mondja el, hogy miről volt szó.  Basszus, szó szerint visszamondta a fél oldalt.
A másik, hogy Marci megkérdezte tőle,  hogy hány perc van egy órában és kis gondolkodás után Marcika azt válaszolta, hogy tizenkétszer öt; őőő, hát elég menő egy hat évestől, én azt gondolom. Nem tudom más ilyen korú gyerekek mit tudnak**, de az a gyanúm, hogy Marcus elég okos.


* ahogy a dolgok vannak, csak az már uncsi
** de, Lénit ismerem és bár ő is összad, kivon, olvas, matekból kevésbé penge. Viszont szóláncozni baromi jól tud, nyilván a sok olvasás miatt szuper a szókincse

péntek, január 20, 2017

ahogy a dolgok vannak

Én, egy lusta, léha, az élettől csak néhány nyugalmas pillanatot akaró nőszemélyként büszkén szemlesütve vállalom, hogy soha olyan boldog nem vagyok, mint betegállományban, mikor nem kell dolgozni rohanni, hazarohanni, mindenhova rohanni, hanem lehet nyugiban reggel kártyázni* készülődni, olvasgatni, főzöcskézni, aludni, ÉLNI. 
Meg aztán elkezdtem nézni a nagyon lassan és sötéten  hömpölygő Rectify című sorozatot és engem különösen beszippantott, mert annyira jól érzékelteti ezt a kisvárosi amerikai SEMMIT, amit az ember Texasban is érez (ez mondjuk szerintem délen extrán jelen van, ez a sorozat is ott játszódik), hogy mintha a Holdon lennél, az egész olyan nagy, üres, reménytelen, fülledt, hogy folyton kedved lenne belekiabálni a csöndbe. 
Az Affair-ben is a kedvenc részeim mindig azok, amik Montauk-ban játszódnak, ott is annyira jelen van ez az amerikai reménytelenség, ami egyszerre vonzó és taszító. Vonzó azért, mert az ember úgy érzi, hogy az üresség talán kitölthető valamivel és sok a szép táj, a természet olyan lenyűgöző, sokszor tényleg érintetlen(nek tűnik) és taszító azért, mert tudom, hogy nem tölti ki semmi azt az ürességet, hogy az élet ott valahogy tényleg olyan lomhán, furán, üresen csordogál és nem tudod miért, de valami mindig hiányzik. 
Na mindegy, hát más erényei is vannak a sorozatnak, eleve a téma elég megrázó (egy srácot tizennyolc évesen halálra ítélnek, majd húsz év múlva kiengedik, mivel újratárgyalják az ügyét; az ő új életéről szól a film, na meg az összes emberről és a viszonyaikról körülötte - a kisváros fojtogató hangulatáról, például.), mondjuk  az izgalmakat kedvelőknek talán nem való, épp a főszereplő mondott valami olyat egy interjúban, hogy tulajdonképpen fura, hogy sorozatot csináltak egy olyan emberről, aki egész nap a házában kóvályog...





* a gyerekek mindenféle kártyát kaptak karácsonyra, én meg bűnösen imádom a mindenféle kártyajátékokat, ami meglepő, mert alapvetően nem szeretek játszani. Már gyerekkoromban is folyton csak olvastam meg ábrándoztam - bár kártyázni már akkor is szerettem, ez tény.

csütörtök, január 19, 2017

ahogy a dolgok vannak

Marci elrepült Glasgow-ba, én meg betegen nyomulok a gyerekekkel, jaj iszonyú. 
Mára egy kicsit jobb, de kedden-szerdán jártányi erőm sem volt, nem is értem, nekem sosem szokott ez a klasszikus influenzám lenni. Na persze lázam az most sincs, csak némi hőemelkedésem, ami nekem olyan, mint másnak a negyven fokos láz. Meg azért köhögök, taknyom-nyálam egyben, fúj.
A gyerekek nagyon cukik, gyorsan öltöznek, segítenek, Léna folyamatosan aggodalmaskodik, hogy jobban vagyok-e, nem fáj-e a fejem, reggel felparancsolta rám a sapkát is, hát ez milyen helyes. Olyan jó gyerekek, annyira kis okosak meg empatikusak, jaj, nem bírom idegekkel.



PS.: Egyébként meg aggaszt ez a sok betegségem, mondjuk nagyon stresszes volt az élet szeptember óta folyamatosan, az meg szerintem nagyban hozzájárul a rossz állapotomhoz: a megfelelés az iskolában, az iskolai csesztetés, a lakáseladás, a házvásárlás, a szorongás, hogy minden oké legyen a hitellel (ez még mindig tart), a kocsi összetörése, fú, nem volt valami kellemes időszak.
Halványan hibáztatom még az iskolai távfűtést - kábé negyven fok van minden teremben és nincs normális szellőzés; szerintem ez szuper táptalaja a baciknak -, meg persze magukat az iskolásokat, ők is folyton betegek.

szerda, január 18, 2017

(s)iker vol.342678912

Ma fogadóóra volt az oviban és nagyon röhögtünk egy dolgon amit Marcusról mondtak, mert tényleg annyira jellemző. 
Azt mondja az óvó néni, hogy szerinte Marcika egyszerűen szénné unja magát a gyerekektől, mert túl sok esze van a játékaikhoz, ezért általában egyik csoporttól a másikig csapódik, végül kiköt egy könyvnél, elolvassa elejétől végéig, majd utána felmondja kívülről.
Léna továbbra is Miss Tökély*, Marcika meg aztán tényleg hozza a szórakozott professzor szerepet. 
Vicces kis figurák a gyerekeink, nem unalmasak, hál' istennek.





*ami ugye lehetne uncsi, de szerencsére jó a humora, meg vannak extravagáns húzásai (az öltözködése például már most nagyon egyedi, de nem hatéves kislányosan, hanem amolyan hipsteresen). Amúgy Lénát féltem a gyomorfekélyes perfekcionizmustól, remélem kicsit lazul majd a tökélyre törekvése. Szegény lányokat sokszor sújtja az ilyesmi; rosszul szocializáljuk őket, ez egy ideje meggyőződésem.



hétfő, január 16, 2017

ahogy a dolgok vannak

Hahaha. A szóbelin állítólag dicsértek a vizsgáztatónak a gyerekek. Mondjuk azóta tudom, hogy jól hazudnak, mióta azt adták elő a szülőknek, hogy soha nincs házi feladat. 
Na nem baj, letudtam a vizsgájukat, a lelkiismeretem tiszta, nagyjából mindenkinek minden jól sikerült, a szülők megnyugodhatnak, én meg lassan tényleg kezdhetem végre az új életemet, tudjátok, a napi három óra ingázással (ide valami nagyon csúnyát képzeljetek). 
Na mindegy, én harminc hetes terhesen tizenkét órát repülőztem, bármit kibírok, vagyis izé.

péntek, január 13, 2017

TGIF

Ma hallottam, ahogy valakinek azt mondják a telefonba, hogy de ha nem vagy még jól, ne gyere én meg gondolatban hozzátettem, hogy mert szerencsére van itt egy balek, aki BÁRKIT helyettesít.
A kötelező max óraszám ugye 26, na most nekem a héten összesen 30 órám volt - és két helyettesített óra KÖZEPÉN akarták leszervezni, hogy még ide meg oda meg amoda menjek -, hát őszintén szólva nagyon csúnya dolgok jutnak eszembe, főleg azzal kapcsolatban, hogy mindezt mennyi pénzért várják el. Ja és még azzal is piszkáltak kicsit, hogy ugyan tanítsam már be az utódomat; mondjuk azt nem mondták meg, hogy mégis mikor, gondolom legalábbis be kéne költöznöm az iskolába, akkor mindenki elégedett volna. Nem annyira jó szájízzel megyek el, de úgy tűnik, ezzel csak nekem van gondom.
Megmondtam egyébként ma az osztályomnak, hogy második félévtől már nem én tanítom őket, a bejelentést követően hirtelen síri csend támadt, láthatóan teljesen sokkolódtak a gyerekek (volt egy kis ingerenciám, hogy megkérdezzem, hogy dehát nem ezt akartátok?!, de sajnos papírkutya vagyok);  szerintem nem hiszik el, hogy nem miattuk megyek el, de talán jobb is: hátha megmozdul a lelkiismeretük és ha akár homályosan is, de feldereng bennük, hogy bizony, akár komoly következménye is lehet annak, ha tesznek/mondanak valamit. 
Elmondtam nekik azt is, hogy javaslom, hogy a jövőben kicsit őszintébben intézzék a dolgaikat és ha problémájuk van, azt ne kerülőúton, anyucival próbálják megoldatni. Alapvetően gondolom mindegy, hogy mit beszélek, de nekem jól esett kimondani ezeket, a király már úgyis rég meztelen, hát akkor beszéljünk már erről kicsit.
Amúgy meg PÉNTEK és különben is, tegnap Dével sushiztunk és pezsgőztünk a negyvenketted huszonnegyedik születésnapunk alkalmából, az élet szép, a hülye tanítványok meg bekaphassák.

kedd, január 10, 2017

"Régi képeit mutatja nekem ez az egyenes jellemű képmutató"

Na tessék, rákaptam a képekre - ez biztos a lusta bloggerek sajátja. Mindegy, muszáj úgyis megmutatnom az abszolút szerelmemet, ami elvileg Marci egyik karácsonyi ajándéka. 
Én általában hisztérikusan ügyelek arra, hogy értelmes, praktikus ajándékokat és ne porfogó dísztárgyakat vegyek, de ennek egyszerűen nem tudtam ellenállni. 
Beléptem a boltba és megbabonázott, ahogy ott állt az egyik polcon és sajnos muszáj volt azonnal megvennem:

Ez meg itt a poszt-karácsonyos pre-költözős polcunk, valamiért ezt tartom a szobánk leghangulatosabb pontjának, nekem még így zűrzavarosan,  kifosztva is tetszik:


péntek, január 06, 2017

TGIF

Huh,  megírták - majdnem minden gyerek átment volna az éles vizsgán is kapásból, nemtom mit kellett annyit nyivákolni a tisztelt szülőknek -, már csak a szóbeliig kell kibírni meg még egy hetet és szabad vagyok mehetek az új munkahelyemre. 
Hazajöttem és húsleves főzés közben erre a számra táncoltam:


Jóvan, változnak az idők. Régen péntek este pezsgőzés közben táncoltam ezekre. 
Miközben táncoltam, éreztem, ahogy elönt a megkönnyebbülés: annyira izgultam a vizsga miatt, mintha nekem kellett volna megcsinálni, nem is értem, tényleg nem vagyok normális.
Hajnalban megint ötkor ébredtem és azon szorongtam, hogy nem fogom tudni elindítani a CD-t és a fogadóórára bejön az összes szülő és kirúgnak, meg ilyenek. 
Utcaseprés lesz ebből de tényleg.

csütörtök, január 05, 2017

ahogy a dolgok vannak

Iszonyat durva, hogy ötödike van és én már most úgy érzem magam, mint akit megrágtak, félig megemésztettek és kihánytak; teljesen olyan, mintha nem lett volna egy nap szünet sem.
Ma kiderült, hogy megvan a hitel, a folyósításra még várni kell ugyan, de kábé pár hét és akár költözhetünk. Kemény lesz, szerintem amikorra beköltözünk, olyan fáradt leszek, hogy az első ottani éjszakámon örökre elalszom.
Én irigy típus vagyok: sokat irigykedem gazdagságra, vékonyságra, jó fogakra és újabban azt vettem észre, hogy a szabadidőre. Ölni tudnék egy kis egyedül bambulásért. Vagy...vagy...öt percért, amikor egyáltalán senki nem beszél hozzám és senkinek semmit nem kell odaadni, kitörölni, elpakolni, bepakolni, kipakolni, bekenni, megvenni, megkenni, elővenni, eltenni, eh, FÁRADT VAGYOK.

Van nálunk egy tanárnő, aki a tanáriban kifüggesztett plakáton számolja a napokat a tavaszi szünetig, de ma azt mondta, hogy egy idő után feladta a számolást, mert reménytelenül nagy szám jött ki, úgyhogy most ezt a nem túl szívderítő feliratot kell néznünk nap mint nap:




szerda, január 04, 2017

Léna különkiadás

Léna kábé fél órán át üvöltött nem emberi hangon*, mikor megbüntettem (nem nézhetett rajzfilmet), mert behúzott egyet Marcikának és nem volt hajlandó bocsánatot kérni.
Azon töprengtem, amíg őrjöngött, hogy igazából ezzel az elképesztő szívós kitartásával tanult meg pillanatok alatt járni és olvasni is, meg tulajdonképpen bármit, amit szeretett volna, úgyhogy a visítás mögött meglapulnak azért a jó dolgok.



* 2.48-tól figyeljétek, na úgy


"those who can't do, teach" vol. sokezer

Én komolyan azt gondolom, hogy aki erre ennyi pénzért hajlandó, az elmebeteg: mostanában már hétre járok be a suliba és négyig-fél ötig maradok (mondjuk eleve elvileg 32 órát kéne bent lenni, na én kapásból, a nem nyelvvizsgás időszakokban is mindig 34-et vagyok), mert készíteni kell a gyerekeket ugye a nyelvvizsgára, ezért egyfolytában készülök, nyomtatok, másolok, eszelős sok tesztet és esszét és levelet javítok, agyalok, hogy mi hogy lenne a leghatékonyabb, tervezek az amerikai csajjal is, mindezt tényleg kábé McDonald's dolgozói órabérben és az egészben semmi heroikus nincsen, inkább tök szomorú vagyok néha, hogy az igyekezetemet nemhogy nem köszöni meg senki, hanem még jól hátba is támadnak ugye. 
Mondjuk már páran figyelmeztettek, hogy ez itt így lesz: ha sikerül a gyerek vizsgája, akkor az a szöveg, hogy hát, persze, mert annyira okos. Ha nem sikerül, akkor te vagy a szar tanár, aki nem készítetted fel megfelelően.
Most is épp vizsgafeladatokat nézegetek, csak már hányingerem van az egésztől, úgyhogy gondoltam inkább idenyivákolok egyet.
Ne legyetek tanárok. A gyerekeiteknek se engedjétek. Vagyis a közoktatásban ne, vagy mit tudom én, lehet, hogy ez az elit státusz itt a baj - az mindenképp baj, most már pontosan látom -, meg hogy mindent ezer százalékosan várnak el és cserébe még sokkal többet nyomnak rád. Hogy a szülőknek mindig igaza van (ez a legrémesebb) és hogy totál védtelen vagy. 
Már előre remeg a gyomrom, jövő hétfőn fogadóóra. 
Ha jobban meggondolom, a gyerekeknek az én iskolámban a szitokszó a négyes. Számomra ugyanez a szülő.