(s)iker. vol.43671239

Léna: Marcika, gyilkolsz?
Marcus: Nem!
Léna: Deeee, kérlek!


gyilkolás = egymás tekergetése kifacsart pózokban. MINDIG sírva üvöltés a vége.

pakolós, költözős

A gyerekek valami hihetetlen cukin segítenek pakolni, vágnak, ragasztanak, könyvcímeket olvasgatnak és mérlegelik, hogy az adott könyv megfelelő-e az x dobozba, Léna meg rettentő helyesen filctollal mindenre ráírja, hogy mi van benne. 

Milyen más ez így, mint Amerikában meg Pisában annak idején! Hú, nekem annyival jobb a gyerekeimmel mióta nagyok, hogy el sem tudom mondani a különbséget. A csecsemők cukik, de annyival jobb, mikor már értelmes emberekként léteznek! Mindig gyanakodva nézek azokra, akik visszasírják gyermekeik magatehetetlen éveit. 

Már 33 dobozunk van és hol van még a vége, jézus. Jövő csütörtök-pénteken szabadságon leszek - és nem mellesleg hétfőn és kedden is, a főnököm pedig kapásból felajánlotta, hogy tegyünk úgy, mintha ott lennék azon a két napon, hogy maradjon még napom, jól hangzik, a főnök állítólag nagyon családbarát -, akkor kell még vadul pakolni, aztán egyszer csak áthurcolkodunk majd, hú, nagyon izgulok. Ráadásul a következő hétfőn elkezdődik majd a gyerekek új oviba szoktatása is, az óvó nénik nagyon komolyan veszik a dolgot, pont mint a kiscsoportosoknál; voltam pénteken az oviban egyébként (az iskolámtól öt percre van) és nagyon szimpatikus volt mindenki, valahogy eddig az a benyomásom, hogy minden más, mint Pesten, sokkal nyugisabb, barátságosabb.

A költözés természetesen ránk jellemzően nagyon bonyolult: van egy csomó bútorunk Debrecenben, meg Erzsébeten a nagynénéméknél és ezeket mindet egyesíteni szeretnénk és valahogy mindezt egy hétvége alatt próbáljuk levezényelni, hát nem lesz egyszerű...

"Egyszer, egy szép napon, tudom, hogy elhagyom a várost, ahol élek"

Jövő hétvégén költözünk. Életem álma megvalósulni látszik, rettentően izgulok.

AADV*

Annyira sokat gondolkodtam a buszbaleseten, hogy úgy döntöttem, nekem ez pont elég és nem akarok beszélni róla. Mostanában ez van velem: régen vadul blogolni kezdtem, ha valami foglalkoztatott, most meg nagyban kussolok. (Szóval akkor történnek a nagy dolgok - a fejemben mindenképpen -, amikor hallgatok.)

Az új munkahelyem elég elképesztő bizonyos szempontból, egyelőre arról sem nyilatkozom.

De hogy ne legyen teljesen értelmetlen ez a blogbejegyzés, elmesélem Marcus kegújabb okosságait, amiktől egyszerűen le vagyok nyűgözve: egyrészt, hogy ő némán, csukott szájjal olvas. Hogy teszteljük, hogy érti-e az olvasottakat, megkértük, hogy olvasson el pár mondatot és mondja el, hogy miről volt szó.  Basszus, szó szerint visszamondta a fél oldalt.

A másik, hogy Marci megkérdezte tőle,  hogy hány perc van egy órában és kis gondolkodás után Marcika azt válaszolta, hogy tizenkétszer öt; őőő, hát elég menő egy hat évestől, én azt gondolom. Nem tudom más ilyen korú gyerekek mit tudnak**, de az a gyanúm, hogy Marcus elég okos.

* ahogy a dolgok vannak, csak az már uncsi
** de, Lénit ismerem és bár ő is összad, kivon, olvas, matekból kevésbé penge. Viszont szóláncozni baromi jól tud, nyilván a sok olvasás miatt szuper a szókincse

ahogy a dolgok vannak

Én, egy lusta, léha, az élettől csak néhány nyugalmas pillanatot akaró nőszemélyként büszkén szemlesütve vállalom, hogy soha olyan boldog nem vagyok, mint betegállományban, mikor nem kell dolgozni rohanni, hazarohanni, mindenhova rohanni, hanem lehet nyugiban reggel kártyázni* készülődni, olvasgatni, főzöcskézni, aludni, ÉLNI. 

Meg aztán elkezdtem nézni a nagyon lassan és sötéten  hömpölygő Rectify című sorozatot és engem különösen beszippantott, mert annyira jól érzékelteti ezt a kisvárosi amerikai SEMMIT, amit az ember Texasban is érez (ez mondjuk szerintem délen extrán jelen van, ez a sorozat is ott játszódik), hogy mintha a Holdon lennél, az egész olyan nagy, üres, reménytelen, fülledt, hogy folyton kedved lenne belekiabálni a csöndbe. 

Az Affair-ben is a kedvenc részeim mindig azok, amik Montauk-ban játszódnak, ott is annyira jelen van ez az amerikai reménytelenség, ami egyszerre vonzó és taszító. Vonzó azért, mert az ember úgy érzi, hogy az üresség talán kitölthető valamivel és sok a szép táj, a természet olyan lenyűgöző, sokszor tényleg érintetlen(nek tűnik) és taszító azért, mert tudom, hogy nem tölti ki semmi azt az ürességet, hogy az élet ott valahogy tényleg olyan lomhán, furán, üresen csordogál és nem tudod miért, de valami mindig hiányzik. 

Na mindegy, hát más erényei is vannak a sorozatnak, eleve a téma elég megrázó (egy srácot tizennyolc évesen halálra ítélnek, majd húsz év múlva kiengedik, mivel újratárgyalják az ügyét; az ő új életéről szól a film, na meg az összes emberről és a viszonyaikról körülötte - a kisváros fojtogató hangulatáról, például.), mondjuk  az izgalmakat kedvelőknek talán nem való, épp a főszereplő mondott valami olyat egy interjúban, hogy tulajdonképpen fura, hogy sorozatot csináltak egy olyan emberről, aki egész nap a házában kóvályog...

* a gyerekek mindenféle kártyát kaptak karácsonyra, én meg bűnösen imádom a mindenféle kártyajátékokat, ami meglepő, mert alapvetően nem szeretek játszani. Már gyerekkoromban is folyton csak olvastam meg ábrándoztam - bár kártyázni már akkor is szerettem, ez tény.

ahogy a dolgok vannak

Marci elrepült Glasgow-ba, én meg betegen nyomulok a gyerekekkel, jaj iszonyú. 

Mára egy kicsit jobb, de kedden-szerdán jártányi erőm sem volt, nem is értem, nekem sosem szokott ez a klasszikus influenzám lenni. Na persze lázam az most sincs, csak némi hőemelkedésem, ami nekem olyan, mint másnak a negyven fokos láz. Meg azért köhögök, taknyom-nyálam egyben, fúj.

A gyerekek nagyon cukik, gyorsan öltöznek, segítenek, Léna folyamatosan aggodalmaskodik, hogy jobban vagyok-e, nem fáj-e a fejem, reggel felparancsolta rám a sapkát is, hát ez milyen helyes. Olyan jó gyerekek, annyira kis okosak meg empatikusak, jaj, nem bírom idegekkel.



PS.: Egyébként meg aggaszt ez a sok betegségem, mondjuk nagyon stresszes volt az élet szeptember óta folyamatosan, az meg szerintem nagyban hozzájárul a rossz állapotomhoz: a megfelelés az iskolában, az iskolai csesztetés, a lakáseladás, a házvásárlás, a szorongás, hogy minden oké legyen a hitellel (ez még mindig tart), a kocsi összetörése, fú, nem volt valami kellemes időszak.
Halványan hibáztatom még az iskolai távfűtést - kábé negyven fok van minden teremben és nincs normális szellőzés; szerintem ez szuper táptalaja a baciknak -, meg persze magukat az iskolásokat, ők is folyton betegek.

(s)iker vol.342678912

Ma fogadóóra volt az oviban és nagyon röhögtünk egy dolgon amit Marcusról mondtak, mert tényleg annyira jellemző. 

Azt mondja az óvó néni, hogy szerinte Marcika egyszerűen szénné unja magát a gyerekektől, mert túl sok esze van a játékaikhoz, ezért általában egyik csoporttól a másikig csapódik, végül kiköt egy könyvnél, elolvassa elejétől végéig, majd utána felmondja kívülről.

Léna továbbra is Miss Tökély*, Marcika meg aztán tényleg hozza a szórakozott professzor szerepet. 

Vicces kis figurák a gyerekeink, nem unalmasak, hál' istennek.





*ami ugye lehetne uncsi, de szerencsére jó a humora, meg vannak extravagáns húzásai (az öltözködése például már most nagyon egyedi, de nem hatéves kislányosan, hanem amolyan hipsteresen). Amúgy Lénát féltem a gyomorfekélyes perfekcionizmustól, remélem kicsit lazul majd a tökélyre törekvése. Szegény lányokat sokszor sújtja az ilyesmi; rosszul szocializáljuk őket, ez egy ideje meggyőződésem.

surprise, surprise

Olyan beteg vagyok, mint az állat.

ahogy a dolgok vannak

Hahaha. A szóbelin állítólag dicsértek a vizsgáztatónak a gyerekek. Mondjuk azóta tudom, hogy jól hazudnak, mióta azt adták elő a szülőknek, hogy soha nincs házi feladat. 

Na nem baj, letudtam a vizsgájukat, a lelkiismeretem tiszta, nagyjából mindenkinek minden jól sikerült, a szülők megnyugodhatnak, én meg lassan tényleg kezdhetem végre az új életemet, tudjátok, a napi három óra ingázással (ide valami nagyon csúnyát képzeljetek). 

Na mindegy, én harminc hetes terhesen tizenkét órát repülőztem, bármit kibírok, vagyis izé.

TGIF

Ma hallottam, ahogy valakinek azt mondják a telefonba, hogy de ha nem vagy még jól, ne gyere én meg gondolatban hozzátettem, hogy mert szerencsére van itt egy balek, aki BÁRKIT helyettesít.

A kötelező max óraszám ugye 26, na most nekem a héten összesen 30 órám volt - és két helyettesített óra KÖZEPÉN akarták leszervezni, hogy még ide meg oda meg amoda menjek -, hát őszintén szólva nagyon csúnya dolgok jutnak eszembe, főleg azzal kapcsolatban, hogy mindezt mennyi pénzért várják el. Ja és még azzal is piszkáltak kicsit, hogy ugyan tanítsam már be az utódomat; mondjuk azt nem mondták meg, hogy mégis mikor, gondolom legalábbis be kéne költöznöm az iskolába, akkor mindenki elégedett volna. Nem annyira jó szájízzel megyek el, de úgy tűnik, ezzel csak nekem van gondom.

Megmondtam egyébként ma az osztályomnak, hogy második félévtől már nem én tanítom őket, a bejelentést követően hirtelen síri csend támadt, láthatóan teljesen sokkolódtak a gyerekek (volt egy kis ingerenciám, hogy megkérdezzem, hogy dehát nem ezt akartátok?!, de sajnos papírkutya vagyok);  szerintem nem hiszik el, hogy nem miattuk megyek el, de talán jobb is: hátha megmozdul a lelkiismeretük és ha akár homályosan is, de feldereng bennük, hogy bizony, akár komoly következménye is lehet annak, ha tesznek/mondanak valamit. 

Elmondtam nekik azt is, hogy javaslom, hogy a jövőben kicsit őszintébben intézzék a dolgaikat és ha problémájuk van, azt ne kerülőúton, anyucival próbálják megoldatni. Alapvetően gondolom mindegy, hogy mit beszélek, de nekem jól esett kimondani ezeket, a király már úgyis rég meztelen, hát akkor beszéljünk már erről kicsit.

Amúgy meg PÉNTEK és különben is, tegnap Dével sushiztunk és pezsgőztünk a negyvenketted huszonnegyedik születésnapunk alkalmából, az élet szép, a hülye tanítványok meg bekaphassák.

"Régi képeit mutatja nekem ez az egyenes jellemű képmutató"

Na tessék, rákaptam a képekre - ez biztos a lusta bloggerek sajátja. Mindegy, muszáj úgyis megmutatnom az abszolút szerelmemet, ami elvileg Marci egyik karácsonyi ajándéka. 

Én általában hisztérikusan ügyelek arra, hogy értelmes, praktikus ajándékokat és ne porfogó dísztárgyakat vegyek, de ennek egyszerűen nem tudtam ellenállni. 

Beléptem a boltba és megbabonázott, ahogy ott állt az egyik polcon és sajnos muszáj volt azonnal megvennem:

Ez meg itt a poszt-karácsonyos pre-költözős polcunk, valamiért ezt tartom a szobánk leghangulatosabb pontjának, nekem még így zűrzavarosan,  kifosztva is tetszik:

TGIF

Huh,  megírták - majdnem minden gyerek átment volna az éles vizsgán is kapásból, nemtom mit kellett annyit nyivákolni a tisztelt szülőknek -, már csak a szóbeliig kell kibírni meg még egy hetet és szabad vagyok mehetek az új munkahelyemre. 

Hazajöttem és húsleves főzés közben erre a számra táncoltam:

Jóvan, változnak az idők. Régen péntek este pezsgőzés közben táncoltam ezekre. 

Miközben táncoltam, éreztem, ahogy elönt a megkönnyebbülés: annyira izgultam a vizsga miatt, mintha nekem kellett volna megcsinálni, nem is értem, tényleg nem vagyok normális.

Hajnalban megint ötkor ébredtem és azon szorongtam, hogy nem fogom tudni elindítani a CD-t és a fogadóórára bejön az összes szülő és kirúgnak, meg ilyenek. 

Utcaseprés lesz ebből de tényleg.

ahogy a dolgok vannak

Iszonyat durva, hogy ötödike van és én már most úgy érzem magam, mint akit megrágtak, félig megemésztettek és kihánytak; teljesen olyan, mintha nem lett volna egy nap szünet sem.

Ma kiderült, hogy megvan a hitel, a folyósításra még várni kell ugyan, de kábé pár hét és akár költözhetünk. Kemény lesz, szerintem amikorra beköltözünk, olyan fáradt leszek, hogy az első ottani éjszakámon örökre elalszom.

Én irigy típus vagyok: sokat irigykedem gazdagságra, vékonyságra, jó fogakra és újabban azt vettem észre, hogy a szabadidőre. Ölni tudnék egy kis egyedül bambulásért. Vagy...vagy...öt percért, amikor egyáltalán senki nem beszél hozzám és senkinek semmit nem kell odaadni, kitörölni, elpakolni, bepakolni, kipakolni, bekenni, megvenni, megkenni, elővenni, eltenni, eh, FÁRADT VAGYOK.

Van nálunk egy tanárnő, aki a tanáriban kifüggesztett plakáton számolja a napokat a tavaszi szünetig, de ma azt mondta, hogy egy idő után feladta a számolást, mert reménytelenül nagy szám jött ki, úgyhogy most ezt a nem túl szívderítő feliratot kell néznünk nap mint nap:

Léna különkiadás

Léna kábé fél órán át üvöltött nem emberi hangon*, mikor megbüntettem (nem nézhetett rajzfilmet), mert behúzott egyet Marcikának és nem volt hajlandó bocsánatot kérni.

Azon töprengtem, amíg őrjöngött, hogy igazából ezzel az elképesztő szívós kitartásával tanult meg pillanatok alatt járni és olvasni is, meg tulajdonképpen bármit, amit szeretett volna, úgyhogy a visítás mögött meglapulnak azért a jó dolgok.

* 2.48-tól figyeljétek, na úgy

"those who can't do, teach" vol. sokezer

Én komolyan azt gondolom, hogy aki erre ennyi pénzért hajlandó, az elmebeteg: mostanában már hétre járok be a suliba és négyig-fél ötig maradok (mondjuk eleve elvileg 32 órát kéne bent lenni, na én kapásból, a nem nyelvvizsgás időszakokban is mindig 34-et vagyok), mert készíteni kell a gyerekeket ugye a nyelvvizsgára, ezért egyfolytában készülök, nyomtatok, másolok, eszelős sok tesztet és esszét és levelet javítok, agyalok, hogy mi hogy lenne a leghatékonyabb, tervezek az amerikai csajjal is, mindezt tényleg kábé McDonald's dolgozói órabérben és az egészben semmi heroikus nincsen, inkább tök szomorú vagyok néha, hogy az igyekezetemet nemhogy nem köszöni meg senki, hanem még jól hátba is támadnak ugye. 

Mondjuk már páran figyelmeztettek, hogy ez itt így lesz: ha sikerül a gyerek vizsgája, akkor az a szöveg, hogy hát, persze, mert annyira okos. Ha nem sikerül, akkor te vagy a szar tanár, aki nem készítetted fel megfelelően.

Most is épp vizsgafeladatokat nézegetek, csak már hányingerem van az egésztől, úgyhogy gondoltam inkább idenyivákolok egyet.

Ne legyetek tanárok. A gyerekeiteknek se engedjétek. Vagyis a közoktatásban ne, vagy mit tudom én, lehet, hogy ez az elit státusz itt a baj - az mindenképp baj, most már pontosan látom -, meg hogy mindent ezer százalékosan várnak el és cserébe még sokkal többet nyomnak rád. Hogy a szülőknek mindig igaza van (ez a legrémesebb) és hogy totál védtelen vagy. 

Már előre remeg a gyomrom, jövő hétfőn fogadóóra. 

Ha jobban meggondolom, a gyerekeknek az én iskolámban a szitokszó a négyes. Számomra ugyanez a szülő.

január, február, itt a nyár

A mai nappal bekerültem a közoktatási limbóba: ide már nem, oda még nem tartozom.
Az ítélet (idézem): orrba-szájba helyettesíteni fogsz három hétig, jó?

Brühühű.



PS.: Marcinak azt írta ma egy menő fizikus ismerőse, hogy ha felvennék Glasgow-ba, meg ne próbálja nem elfogadni az állást.

vidám januári munkakezdés

A fél karomat odaadnám egy lottóötösért.

ahogy a dolgok voltak/vannak

Tudjátok, van az az embertípus, aki büntetlenül megteheti, hogy egy (szilveszteri) bulin a sarokban National Geographicot olvasgat (ezek általában férfiak) - na most az ilyen ember nem én vagyok, úgyhogy tegnap bizonyára megkaptam az 'antiszociális, depressziós picsa' cimkét, de valahogy a cimkék egy ideje nem annyira érintenek meg, ráadásul egy igen érdekes cikket olvastam Ororszországról, na meg szerintem teljesen oké egy buliban olvasni, szóval. 

A social anxiety-m viszont valahogy rosszabbodik ahogy múlnak az évek és emiatt beszélgetni sem tudok egy ideje (na jó, némi zavart small talk-ra képes vagyok azért), bár szerintem egész jól csinálom a kedvesen mosolygást - nem is hiszem, hogy bárki megmondaná, hogy halálosan szorongok a vigyorom alatt.

A szilveszterünk egyébként egy gyerekes buliban telt annak minden csodálatosságával együtt (khm), a gyerekek nagyon élvezték, nekem meg nagyjából tizenöt éves korom óta mindegy, hogy mit csinálok ilyenkor.

2016 számomra egyébként az állandó betegség éve volt: júliusban szarrá ment a térdem és attól kezdve nem volt megállás: visszatérő arcüreg-gyulladás, gégegyulladás, orrmelléküreg-gyulladás, fosós-hányós, fúj, volt minden és közben rendületlenül fájogat a térdem. A gyerekek idén egész jól bírták, az oviban tomboltak a járványok, de ők rendületlenül jártak, jó, hát volt némi hányás, takony meg Marcus féle hörgős-köhögés, de mi azt már nagyon megszoktuk, mióta kiderült a majdnem-asztmája.

Aztán volt az is, hogy eladtam másfél lakást és cserébe vettünk egy házat (ez még folyamatban), kiderült továbbá, hogy rossz tanár vagyok (el is vették a kedvem a tanítástól egy életre kábé), lett hirtelen egy új állásom (január 24-én kezdek ott, úgyhogy egy darabig ingáznom kell, durva lesz), na meg itt van most nekünk Glasgow, mint új izgalom. 

Két napja rámjött a költözés miatti pánik, nosza kiszanáltuk a ruhákat, becsomagoltuk a gardróbot, kemény arcok vagyunk, én mondom.

Sokat kirándultunk, voltunk pár színházban, moziban, sorozatokat néztünk (a Breaking Bad-et sajnos nem pótolja semmi soha), Palermóban nyaraltunk, a gyerekek hat éves nagy culák lettek, szeretjük egymást, az élet szép.