vasárnap, május 28, 2017

"Éltem - és ebbe más is belehalt már"

Péntekre virradóra meghalt az apai nagymamám.
Szomorú vagyok, bár mindig nagyon terhelt volt a kapcsolatunk; én nagyon nehezen visel(t)em a család apai ágát, szegény apukám sem véletlen volt olyan, amilyen.
Azon gondolkoztam a hétvégén, hogy mennyire gyorsan múlik el tényleg a családom: 2009 tavaszán meghalt az anyukám, 2009 őszén meghalt az anyukám testvére, szeretett nagybátyám.
2011 februárjában öngyilkos lett az apukám (valahogy mindig úgy gondolok erre, hogy ez nemcsak sima meghalás volt és durvább nyomot is hagyott egyértelműen) és most, meglepően nagy kihagyással 2017-ben a nagymamám zárta a sort, de sajnos a két anyai nagynéném, illetve az apai (akivel szintén igen problémás a kapcsolatunk) sem túl egészségesek, úgyhogy nálunk mindig benne van a halál a pakliban (oké, elvileg máshol is).
Mondjuk szerintem eléggé megedződtem a szüleim halála kapcsán: szemem se rebben lassan egy új halálhír hallatán.
Mondjuk azon eléggé kiborultam, mikor jó egy hónapja a tesóm biciklizett és összeütközött egy autóval: szerencsére csak két bordája tört el, de ez valószínűleg simán csak óriási mázli volt, mindenesetre szörnyű volna, ha meghalna a tesóm, el sem tudom képzelni.

kedd, május 23, 2017

Marcika különkiadás

Marcus hihetetlen kis figura: mostanában fél hat-hat körül kel (de akkor is, ha mondjuk tízre csúszik a lefekvésük, pl hétvégén), leoson reggelizni (időnként tejjel árasztja el az egész ebédlőt, de annyira helyes, próbálja mindig feltörölni) és reggeli közben Ruminit meg Robin Hood-ot olvas, most ezekre van rákattanva.
Kérdeztem tőle valamelyik nap, hogy miért kel olyan korán és azt felelte, hogy élvezi, hogy a reggelinél csendben olvasgathat.
Jaj, nem bírom idegekkel, olyan nagyfiú már, egyedül reggelizik, olvasgat, istenem.

hétfő, május 22, 2017

"Risk means 'shit happens' or 'good luck'"

Elfogadtam, hát mit veszíthetek? Legföljebb otthagyom, ha sehogy sem működik pár hónapig meg keresek egy rakást pénzt, végülis azért nem a halálos ítéletemet írom alá a szerződéssel...annyiszor voltam állati bátor, Marcit egy hónapja ismertem mikor elmentem vele Triesztbe (felmondva a jól fizető multis munkahelyemet btw), 30 hetes ikerterhesen Amerikába költöztem, egyszer eltévedtem Brixtonban éjszaka, simán otthagytam  nekem nem tetsző munkahelyeket tök egyedül, lakáskölcsönnel kínlódva, hát most kezdjek bizonytalankodni?*
Tökösen kell, bele a szakadékba, aztán majdcsak lesz valami, hádde nem?




* azért ez a felsorolás azt bizonyítja, hogy nemcsak vakmerő vagyok, hanem állati mázlista is

vasárnap, május 21, 2017

"Slave to the wage" vol. sokezer

Most már két hajnalt töltöttem agyzsibbasztó töprengéssel, de nem sikerült döntenem még mindig.
Egy rakás verzió van, ráadásul időközben még két tanári állás is a képbe került.
A tanárságban ugye az a szimpatikus, hogy sokkal többet tudok a gyerekekkel lenni, mint más munkahelyen, általában elnézőbbek is például a betegségekkel szemben, ott vannak a szünetek, viszont a pénz szar és az is marad és egy ideje már tudom, hogy engem ez rettenetesen zavar, mert a pénz elvileg a munkám ellenértéke és ha a munkám ellenértéke nagyon csekélyke, akkor azt gondolom, hogy szart sem ér maga a munka, minek ezért felkelni reggel, frusztrált leszek, rosszkedvű. Zavar a tanításban az is, hogy úgy érzem, már nincs hova fejlődni; persze, ha az ember ambíciózus és ez a legfőbb szívügye, akkor nyilván villoghat versenyeken, zsezseghet mindenféle iskolai rendezvényeken, de maga az iskolai élet meg ez a fajta zsezsegés kifejezetten taszít engem. Én nem akarok osztályfőnök lenni, meg más ember gyerekével kirándulni és lelki életet élni, én a saját gyerekeimmel szeretnék lenni szabadidőmben. Nem mondom, hogy ezek rossz dolgok, csak nem nekem valók. Tanítani szeretek egyébként, általában a tanítványaimat is bírom, de valahogy eljutottam (már régen, egyébként) arra a pontra, hogy a tanítás önmagában nem elég, valami másra, többre vágyom.
Ott van ugye ez a multi, ami teljes állás, nagyon jó pénz és úgy vannak műszakok, hogy reggel nyolctól, kilenctől és tíztől kéne kezdeni és van plusz egy óra az ebéd és a szünetek miatt.
Ha mindig a nyolcas műszakba osztanak be, akkor sem érek ide soha az iskola végére, de úgy mondjuk egész oké a dolog, ha Marci felváltva egy bébiszitterrel megy a gyerekekért és én max hatra itthon vagyok. Na de ha muszáj más műszakot is vállalni, akkor lehet olyan, hogy egyáltalán nem is találkozom velük és az milyen szörnyű már, éppen első osztályban! Egyszerűen nem érné meg a több pénz az e felett érzett bánatomat, ugyanakkor ez a szívás valószínűleg csak egy évig tartana, mert utána lehetne továbblépni, kacsingatni a home office felé, meg ilyenek.
Jaj, nem tudom, olyan nehéz ez, ugyanakkor mi tényleg megoldottunk kettesben olyan helyzeteket, amikre mindenki azt mondta, hogy lehetetlen, már  a Houstonba költözéskor is mindenki károgott, hogy nem fogjuk bírni, meg hogy ők ismernek ikreseket és az egész család folyton körülöttük ugrál, mert ezt máshogy nem lehet csinálni, hát haha, ezen azóta is röhögnöm kell, mi nagy ritkán találkozunk csak a családtagokkal, határozottan nem ugrál körülöttünk senki.
Jó, kétségtelen, hogy az, hogy rengeteg szívást kibírtunk, az sokban azért az én mindenféle lemondásaimnak köszönhető és első felindulásomban, amikor felajánlották az állást péntek reggel, akkor azt kezdtem pedzegetni Marcinak, hogy oké, én eddig félreálltam, feladtam mindent, hajlandó voltam szarul keresni, hogy folyton itt legyek ugrásra készen, de mi lenne, ha most ezt egy évre megfordítanánk és Marci tolná kicsit háttérbe a saját karrierjét azért, hogy szakmailag én is boldogabb legyek esetleg. De azóta már rájöttem, hogy nem is Marci reakciója fontos itt most - bár annyira nem tetszik neki a takarékra állás lehetősége, mily meglepő -, hanem inkább az, hogy én fontosnak tartom, hogy itt legyek az iskolakezdésnél, hogy együtt legyünk délutánonként, hogy beszélgessünk és hogy ezt ne egy vadidegen bébiszitter csinálja helyettem. (Arról nem is beszélve, hogy Marci külföldi útjait lesüllyesztettem a tudatalattimba, mert ennyi mindenen már tényleg nem tudok egyszerre szorongani)
Ugyanakkor meg telnek az évek és félek, hogy egyszer csak itt állok majd egy frusztráló, szarul fizető, valószínűleg nem túl kielégítő állással, meg két kamasz gyerekkel, akiket egyre inkább a haverjaik meg a szerelmi életük érdekel majd az anyjuk helyett, aki addigra már túl öreg lesz ahhoz, hogy bármi újba kezdjen.
Jaj, nem tudom, olyan nehéz ez tényleg, bárcsak élne az anyukám: nemcsak szuper nagymama lenne, hanem akkor egy pillanatig se kéne gondolkoznom, hogy most mit csináljak, mert tudom, hogy segítene és a gyerekek jó kezekben lennének.

péntek, május 19, 2017

"Anya, anya ebben a sivatagban mért hagytál itt, ebben a sivatagban?"

Szerda délután volt anyáknapi műsor, ahol a gyerekek kissé kaotikusan előadták, hogy mennyire szeretik az anyukájukat. 
Én ugye nem vagyok egy meghatódós alkat, ezeken a kis helyes műsorokon leginkább röhögni szoktam, olyan vicces, ahogy a kis makik belezavarodnak a versekbe, meg hamisan énekelnek, de volt egy momentum, ami nagyon meglepett engem. 
Az ünnepség legelején volt egy komoly, "felnőtt" vers, nem tudom kinek az előadásában, nem tudom kinek a verse, ráadásul igazi giccsparádéval körítették, na mindegy, a lényeg, hogy amint a versben sorolni kezdték az anyák erényeit, nekem ömleni kezdett a könnyem, nagyon meglepő volt. 
Már beszéltem itt arról, hogy egy csomó bánatot okoz a szüleim halála most megint és valahogy a héten megvilágosodtam: szerintem a ház tehet róla.
Igen, álmaim háza. Ami kicsit olyan, mint a balatoni házunk (ahol a szüleim a legjobban szerettek lenni; úgy is tervezték, hogy ott lesznek nyugdíjasok), kicsit meg olyan, mint a nagymamámék régi háza, ahol a nyári szüneteken kívül az egyéb szüneteket töltöttük és ahol sok jó kaja, sok jó könyv, sok jó program, vadregényes kert és gondtalan fiatalság volt, ahol még körülvett minket az egész család és minden olyan egyszerűnek tűnt.*

Jaj, úgy hiányzik a nagy család, úgy hiányoznak a szüleim! Na ez az, szerintem, amiről az öregedés igazán szól: hogy szép sorban elveszíted a szeretteidet.



*Simán lehet persze, hogy bármilyen ház így felkavarna, mármint azok, amiknek jó illatú kertje és szívfacsaróan romantikus hangulata van.

"I won"

Na, a lecke fel van adva: felvettek.
Csábítóan sok pènz, de logisztikailag nem tudom hogy oldjuk meg, na meg mi lesz így az egyetemmel?
Ez a munkakör egyébként elég nagy szívás, de egy év után lehet továbblépni cégen belül. Hátizé. Hétfőn délig kell választ adnom.


PS.: És persze éppen aznap írtak a sikeres egyetemi felvételimről, amikor megjött a céges állásajánlat. Olyan izgalmas ez az élet. Na meg egy kurva.

szerda, május 17, 2017

"és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem"

 Hétfőn volt a hetedik házassági évfordulónk és még mindig azt tartom életem legnagyobb és legfontosabb tettének, hogy azon a bizonyos augusztusi napon, mikor megbeszéltük a "bloggertalálkozót" (akkoriban még Marci is írt blogot és ez volt az apropó), akkor nem mondtam le végül, mert bizony sokat hezitáltam, hogy menjek-e találkozni, minek, úgyis béna lesz, nem akarok senkitől semmit, miről fogunk beszélgetni, jóisten?, a férfiak kapják be, stbstb. 
És hát aztán nem volt béna - azóta is gondolkodunk, hogy hogyan kéne azt a találkozást szalonképessé tenni Léna számára, mert hát nehéz lesz papolni neki, ha megtudja, hogy mi pontosan hogyan ismerkedtünk meg, haha -, sőt, életem legjobb döntése volt az a nemrandi, bizony. 
Elmeséltem a karrier tanácsadó néninek az egész romantikus sztorit és teljesen bezsongott, azt mondta, dolgozik valami szerelmi reménység csoportban is (ezt a nevet csak én adtam neki gonoszul, na) és ott mindenképpen elmeséli majd a történetünket, mert annyira fantasztikus és mennyi erőt meríthet belőle minden reményvesztett szingli! Szerintem is, én mesélgetem is úton-útfélen, kifejezetten inspiráló történet, én úgy gondolom. 
A néni megrökönyödve kérdezte, mikor mondtam neki, hogy a blog kapcsán találkoztunk, hogy "egy fizikus blogot ír?!" 
Olyan vicces, ahogy az emberek a fizikusokat elképzelik, Marci speciel a legnormálisabb ember, akit ismerek, a szó nem unalmas, hanem csodálatos értelmében: kifejezetten empatikus, nyitott, érdeklődő, szereti a szépirodalmat, jó kapcsolatteremtő, felismer az éhségen kívül más érzéseket is, viszonylag extrovertált, szóval semmi nem utal arra, hogy ő egy fizikus, akivel elvileg csak száraz tényekről lehet beszélgetni, lehetőleg minden érzelem mellőzésével, ja és a szemkontaktust is kerüljük. (Vagy mit tudom én, milyennek kell lenni a fizikusoknak). Jó, hát vannak furcsaságai, de én azt gondolom például, hogy nekem furcsaságból több van, pedig én csak kocsmatöltelék bölcsész vagyok (vagy hogy is utalt Orbán a magamfajtára).
Apropó, bölcsészet: voltam felvételizni a fordító szakra múlt héten, le is lomboztak rögtön: azt mondta a főfordító nőci, hogy hát sajnos a bölcsészeket nem szeretik a fordítóirodák...aztán hirtelen rájöhetett, hogy rontja a saját üzletét mert így nem biztos, hogy beiratkozom vaskos pénzekért és elkezdte bizonygatni, hogy de, azért mégis, meg majd szereznek nekem valami munkát. Hát köszi, erre nem biztos, hogy szeretnék építeni. 
Közben meg hétfőn levadásztak egy multitól (jelentkeztem valahová máshová, ahová nem kellettem és eljutott hozzájuk az önéletrajzom, nem rossz) és már huszonötször tesztelték, hogy tudok-e angolul (ez mindig olyan vicces nekem), aztán végül úgy döntöttek, hogy tudok és holnap megyek interjúzni. Még mindig nem tudom mit akarok, de megnézek minden ilyen véletlen lehetőséget, aztán hátha kijön ezekből valami jó. 
Az élet meg olyan szép itt ebben a házban, komolyan, egyszerűen csak kimegyek a kertbe és sírok, olyan isteni itt lakni. A karrier néni arról is kérdezgetett, hogy nem vagyok-e zöld özvegy (ez állítólag egy új kifejezés azokra a nőkre, akik zöldövezetbe kiköltöztek és ilyen-olyan okból kifolyólag otthon vannak és megdöglenek az unalomtól/szenvedéstől, mert magányosak, távol vannak a várostól) és mondtam neki, hogy ne őrüljön már meg (na jó, nem pont így mondtam) hiszen olyan boldog még sose voltam mint itt, ebben a házban. 

szerda, május 10, 2017

"Ah, that sorrow hurries like the wind"

Holnap lesz a felvételi (lesz egy teszt, meg egy fordítás oda-vissza, meg valami szóbeli, szóval végülis egész komoly a dolog), időközben persze újra elbizonytalanodtam, mert mint a múlt heti tájékoztatón kiderült, a legtöbb jelentkező friss nyelvvizsgás* és hát izé...azért annál egy kicsit már tovább jutottam úgy huszonhat éve, basszus, de rohadt öreg vagyok, akkor nyelvvizsgáztam a Rigóban. és aggaszt kicsit, hogy fogok-e érdemben tanulni valamit...persze valójában csak a papír kell, meg elvileg tanítanak szoftverrel támogatott fordítást is, az nagyon hasznos, meg mittudomén, az egyetem fíling, az mindig jó. Akartam ma tanulni kicsit, de naná, hogy a gyerekeknek oviszünet volt, úgyhogy bánatomban főztem inkább, nem tudok a zajongó gyerekek mellett tanulni, ja, meg amúgy is délelőtt diákigazolványt csináltattunk (a gyerekek is öregek!), illetve végre készen van az új lakcímkártyánk - a CSOK miatt ezer évig tartott a földhivatali tulajdonosi bejegyzés -, hivatalosan is itt lakunk, jaj, nagyon boldog vagyok ettől. 
Szóval felvételi: random jártam mostanában állásinterjúkra, csak olyanra, ahol vagy fordítani kellett, vagy valamilyen angol tesztet kitölteni, vagy mindent együtt. Sehova nem vettek fel (surprise, surprise), de többször sikerült a legjobb tesztet/fordítást produkálnom, szóval munkaerőnek nem vagyok jó, de angolul tudok legalább, milyen szerencse. Gyakorlásnak mind tök jó volt, igazából így is gondolok ezekre, mert hogy dolgozni mit szeretnék, na arról még mindig fogalmam sincsen. 
A karriertanácsadó néni (akivel egyébként szkájpolunk) el volt ájulva tőlem, hogy húha, micsoda intelligencia, kommunikációs készség, határozottság (haha, mondtam neki, hogy általában állati jól előadom magam, csak a körmöm van mindig tövig rágva) szuper, menjek multihoz, legyek igazgató, hát persze, persze. 
Eh, nem tudom, részben igaza van, mármint nem az igazgatóságban, inkább abban, hogy jobban kéne hinnem magamban, mert több van bennem a közoktatásnál, meg a nyelviskolai tanításnál (az is olyan végtelen döcögős, az élettől is elmegy a kedvem mindig mikor a tanítványok elkezdik lemondani az órákat, nem tanulnak, hamukálnak, jaj) - én azt gondolom, hogy amikor lelkesen biztat, akkor talán valami ilyesmit sugall. Beszélni fogok egyébként majd vele még egyszer, azt mondja át kéne alakítani az önéletrajzomat például. meg ráfeküdni az olasz tanulásra, mert a két nyelvvel már a világ királya lehetnék és különben is jobban tudok olaszul, mint ahogy előadom (ez valószínűleg így van, de én minden egyéb nyelvet az angolomhoz hasonlítok, az meg túl jó, annyira nem fogok már más nyelvet megtanulni nyilván)
Marci valami rakás pénzt kap az egyik cikkéért, hát micsoda mázlista emberek vannak, én meg baszki, itt állok negyvenkét évesen és fogalmam sincs mit kezdjek magammal. 
Titokban posztmodern angol irodalomból akarok doktorálni, dehát ez nevetséges, fel kell nőni (jaj, de unalmas), pénzt kell keresni, meg kell élni, nem lehet csak a kertet nézve irodalmi alakokról ábrándozni. Btw irodalmi alakok: önkínzásból újra elolvastam William Styron Feküdj le sötétben című regényét és emlékszem, hogy régen is rettenetesen megrázott, de akkor főleg azért, mert a főhősnőnek az enyémekhez hasonló problémái voltak, most meg azért borultam ki rajta nagyon, mert említett főhősnő a regény végén kiugrik az ablakon. Tudtam persze erről, mikor megtaláltam a könyvet költözéskor, de úgy tűnik, muszáj foglalkoznom az öngyilkossággal; a múltkor is beszéltem erről valakinek és olyan volt, mintha mázsás súlyt raktam volna le (többek között ezért gondolom, hogy kéne nekem egy pszichológus), még azon is elgondolkodtam, hogy eljárok gyászcsoportba, ott legalább nem gyötörnék senkit ezzel és beszélhetnék szabadon ezekről a dolgokról. Fogalmam sincs mit mondanék, de azt tudom, hogy valamit kéne, valahogyan fel kéne oldani ezt az egészet, ami bennem feszül. 





* akik őszintén kifejezték rémületüket, mikor kiderült, hogy angolt tanítok - az aggodalom, úgy tűnik, kölcsönös

szombat, május 06, 2017

"I love it here!"

Mindenekelőtt azt akarom elmesélni, hogy csodálatos, nagyszerű, szuper, fantasztikus, fenséges, pazar, pompás, lenyűgöző, mesebeli, egyszóval isteni itt lakni! 
Mindent szeretek itt: az illatokat, a hangokat, a fényeket, a színeket, a szomszéd kutyáját, a másik szomszéd kakasát, minden egyes növényt, bogarat, madarat, kertünkbe tévedő macskát, szeretek felmászni a dombra (dombtetőn lakunk, jó kis sport hazajönni), elindulni a közeli erdőbe, úristen, mióta vágytam erre az életre és most itt van és egyszerűen el sem tudom mondani mennyire jó, mennyire más ez, mint a lakótelepi vegetálás.
Van aztán még az a fontos hír is, hogy a gyerekek jövőre egy cuki tanító nénihez járnak majd az 1. a-ba, a házunktól úgy tíz percre lévő iskolába. Sokat gondolkodtunk, hogy szétszedjük-e őket, mondjuk Marcust szántuk először az a-ba, Lénát meg a b-be (pedig Lénikém volt a gyorsan kitüremkedő A baba, ó), de végül úgy döntöttünk, hogy egyszerre elég lesz sokknak az iskolakezdés, majd esetleg felsőben.
Voltam csütörtökön Gödöllőn az egyetemen és rettentően beizgultam, mert annyira szimpatikus volt mindenki a szakfordítói tájékoztatón (az egyik fordító atyaúristen furcsa módon a régi nyelvészet tanárom, aki annak idején eléggé felejthető előadásokat tartott), meg nyomatták, hogy lehet menni phd-zni, meg ösztöndíjjal szerte a világban (nekem ez mindig nagy álmom volt, de mire bejöttek az Erasmus képzések, én már bevégeztem a sulit annak idején), fú, imádtam az egyetemet is harminc éves fejjel, nekem nem a munka, csak a tanulás való, tudjátok, vannak ezek a notórius diploma halmozók, na, én is olyan akarok lenni. 
Foglalkozása: egyetemista. Na jó, esetleg: alvó. 
A "hivatalos" szakmák nem annyira hoznak lázba sajnos...

péntek, május 05, 2017

ahogy a dolgok vannak

Annyi midlife crisis-os nyűgöm van, hogy úgy döntöttem, kinyitok újból. Most ugyan nem érek rá mesélni, mert a karrier tanácsadómmal kell beszélgetnem, őőő, majd elmagyarázom.
Pápá, remélem örültök.



PS: A karrier tanácsadós beszélgetés rádöbbentett, hogy nekem muszáj lenne pszichológushoz járnom: tele vagyok fel nem dolgozott gyászokkal, meg szorongásokkal, na meg fojtogató, érthetetlen önellentmondásokkal. Eddig általában azt gondoltam, hogy annyira jól ismerem magam, hogy ugyan minek nekem ilyesmi, de most rájöttem, hogy kifejezetten nagy szükségem volna rá. Pénzem az mondjuk nincs erre, szomorú vagyok.