"Slave to the wage" vol. sokezer

Most már két hajnalt töltöttem agyzsibbasztó töprengéssel, de nem sikerült döntenem még mindig.

Egy rakás verzió van, ráadásul időközben még két tanári állás is a képbe került.

A tanárságban ugye az a szimpatikus, hogy sokkal többet tudok a gyerekekkel lenni, mint más munkahelyen, általában elnézőbbek is például a betegségekkel szemben, ott vannak a szünetek, viszont a pénz szar és az is marad és egy ideje már tudom, hogy engem ez rettenetesen zavar, mert a pénz elvileg a munkám ellenértéke és ha a munkám ellenértéke nagyon csekélyke, akkor azt gondolom, hogy szart sem ér maga a munka, minek ezért felkelni reggel, frusztrált leszek, rosszkedvű. Zavar a tanításban az is, hogy úgy érzem, már nincs hova fejlődni; persze, ha az ember ambíciózus és ez a legfőbb szívügye, akkor nyilván villoghat versenyeken, zsezseghet mindenféle iskolai rendezvényeken, de maga az iskolai élet meg ez a fajta zsezsegés kifejezetten taszít engem. Én nem akarok osztályfőnök lenni, meg más ember gyerekével kirándulni és lelki életet élni, én a saját gyerekeimmel szeretnék lenni szabadidőmben. Nem mondom, hogy ezek rossz dolgok, csak nem nekem valók. Tanítani szeretek egyébként, általában a tanítványaimat is bírom, de valahogy eljutottam (már régen, egyébként) arra a pontra, hogy a tanítás önmagában nem elég, valami másra, többre vágyom.

Ott van ugye ez a multi, ami teljes állás, nagyon jó pénz és úgy vannak műszakok, hogy reggel nyolctól, kilenctől és tíztől kéne kezdeni és van plusz egy óra az ebéd és a szünetek miatt.

Ha mindig a nyolcas műszakba osztanak be, akkor sem érek ide soha az iskola végére, de úgy mondjuk egész oké a dolog, ha Marci felváltva egy bébiszitterrel megy a gyerekekért és én max hatra itthon vagyok. Na de ha muszáj más műszakot is vállalni, akkor lehet olyan, hogy egyáltalán nem is találkozom velük és az milyen szörnyű már, éppen első osztályban! Egyszerűen nem érné meg a több pénz az e felett érzett bánatomat, ugyanakkor ez a szívás valószínűleg csak egy évig tartana, mert utána lehetne továbblépni, kacsingatni a home office felé, meg ilyenek.

Jaj, nem tudom, olyan nehéz ez, ugyanakkor mi tényleg megoldottunk kettesben olyan helyzeteket, amikre mindenki azt mondta, hogy lehetetlen, már  a Houstonba költözéskor is mindenki károgott, hogy nem fogjuk bírni, meg hogy ők ismernek ikreseket és az egész család folyton körülöttük ugrál, mert ezt máshogy nem lehet csinálni, hát haha, ezen azóta is röhögnöm kell, mi nagy ritkán találkozunk csak a családtagokkal, határozottan nem ugrál körülöttünk senki.

Jó, kétségtelen, hogy az, hogy rengeteg szívást kibírtunk, az sokban azért az én mindenféle lemondásaimnak köszönhető és első felindulásomban, amikor felajánlották az állást péntek reggel, akkor azt kezdtem pedzegetni Marcinak, hogy oké, én eddig félreálltam, feladtam mindent, hajlandó voltam szarul keresni, hogy folyton itt legyek ugrásra készen, de mi lenne, ha most ezt egy évre megfordítanánk és Marci tolná kicsit háttérbe a saját karrierjét azért, hogy szakmailag én is boldogabb legyek esetleg. De azóta már rájöttem, hogy nem is Marci reakciója fontos itt most - bár annyira nem tetszik neki a takarékra állás lehetősége, mily meglepő -, hanem inkább az, hogy én fontosnak tartom, hogy itt legyek az iskolakezdésnél, hogy együtt legyünk délutánonként, hogy beszélgessünk és hogy ezt ne egy vadidegen bébiszitter csinálja helyettem. (Arról nem is beszélve, hogy Marci külföldi útjait lesüllyesztettem a tudatalattimba, mert ennyi mindenen már tényleg nem tudok egyszerre szorongani)

Ugyanakkor meg telnek az évek és félek, hogy egyszer csak itt állok majd egy frusztráló, szarul fizető, valószínűleg nem túl kielégítő állással, meg két kamasz gyerekkel, akiket egyre inkább a haverjaik meg a szerelmi életük érdekel majd az anyjuk helyett, aki addigra már túl öreg lesz ahhoz, hogy bármi újba kezdjen.

Jaj, nem tudom, olyan nehéz ez tényleg, bárcsak élne az anyukám: nemcsak szuper nagymama lenne, hanem akkor egy pillanatig se kéne gondolkoznom, hogy most mit csináljak, mert tudom, hogy segítene és a gyerekek jó kezekben lennének.