péntek, június 23, 2017

"csak egészség legyen meg térerő"

Ó, remek. Voltam rákszűrésen úgy másfél hete, tegnap este meg írtak, hogy valami gáz van, menjek vissza. 
Emlékszem, Houstonban ettől megmenekültem szülés után: egyszerűen elfelejtettek szólni (!!), hogy valami gáz van, én meg mentem a rutin ellenőrzésre és mikor már eltűnt a bajnak vélt valami, akkor mondták, hogy nagyon nem tetszett nekik a leletem (akkor nem hívott fel senki? kérdezték csodálkozva), de biztos a szülés miatt volt (vagy mi).
Hát, most nem szültem, úgyhogy nem örülök, remélem csak túllihegik. 

szerda, június 21, 2017

Az ifju nyár könnyû szellõje, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz"

Nem, nem bírom ezt elmondani ami itt van.
Ülök a teraszon már félhomályban egy fröccsel (és a világ királyának érzem magam) és megszakad a szívem, annyira jó. Az illatok, a hangok, a fények, az égbolt, a kert, a madarak, jézusom, na itt aztán igazi szentimentális vénasszony lesz belőlem.
Méghogy nem számít hol laksz, csak az a fontos, ami a fejedben van. Bullshit. Biztos vagyok benne, hogy valami nagyon más van a fejében egy velencei meg egy Blaha Lujza téri lakosnak - és gyanítom, hogy ez a más nem független a lakóhelyüktől.*



* bár volt Triesztben velencei tanítványom, aki gyűlölt ott lakni

hétfő, június 19, 2017

"Money makes the world go round"

Tegnap az amerikai lány azt mondta, hogy ő többek között azért nem szeretne gyereket, mert a gyerekek sokba kerülnek. (Azt állította, hogy Amerikában az örökbefogadásért is rengeteg pénzt kell fizetni, ami elég csúnyán hangzik.)
Ez elég gyakran eszembe jutott ma, mikor összeválogattam a szükséges első osztályos felszerelésüket (csak a lefüggönyzött szobában vagyok hajlandó bármire, áldott legyen a neved, online vásárlás, menjen vásárolni kilencven fokban az, akinek hat anyja van): iskolatáskával együtt már úgy százezernél járunk és gondolom lesz még egy rakás befizetnivaló (ebédpénz, osztálypénz, stb), mikor elkezdődik a tanév. 
A nagynéném jó fej volt: megkaptam tőle az iskolatáskák árát, mikor kicsit nyavalyogtam, hogy milyen döbbenetesen drága az iskolakezdés. Azt, hogy kéne a gyerekeknek íróasztal, meg új ágy is (alig férnek bele a régibe, óriások már), lesüllyesztettem a tudatalattim mélyére, majd felhozom onnan, ha megkapom az első zsíros multis fizetésem, haha. 
Egyébként szerintem szerencsénk volt, hogy Amerikában születtek: egy rakás dolgot használtan vettünk, meg ott mintha sokkal olcsóbbak lennének ezek a babakellékek, ráadásul ott volt a Gazdag Ikresek Társasága is (csak viccelek, nem volt ilyen, ezek valami ikres nőcik voltak a környéken, egy csoportba tömörülve, akiket egy - természetesen ikres - ismerősünk riasztott, hogy van itt egy nyomorult kelet-európai ikrekkel, szegény és depressziós, adakozzatok neki), akik számolatlanul küldtek tápszert és ruhát, az nagyon kedves volt, hálás vagyok azóta is. 

vasárnap, június 18, 2017

"Szeretem, ha visztek, mindegy is hová"

Pénteken a szicíliai barátainkkal jártuk kicsit a várost (mindig érdekes új szemmel Budapestre tekinteni, a város meg még mindig szuper, ők is odavoltak tőle), este pedig együtt mentünk az agyonhájpolt Zeller Bisztróba, amihez sajna én túl békásmegyeri vagyok, úgyhogy nekem az étlapról csak a zellerpürés smizírozott eltartott kisujj hiányzott (például a gyerekeknek akartunk volna valami hagyományosabb köretet és akkor lesajnálóan azt mondták, hogy hát ők rizst meg krumplit nem tartanak, oké, faszom), ráadásul különösebben finom sem volt semmi, a sót nagyjából mindenből kifelejtették, a kacsamell rágós volt és eh, na mindegy. Viszont a berendezés tetszett, meg a gyereksarok szuper, na jó, hát ezt is láttuk, lapozzunk. 
Utána gyorsan ittunk egyet a bulinegyedben (persze a gyerekek végig velünk voltak, mert bár találtunk már bébiszittert, most el akartuk vinni őket, tetszett is nekik nagyon a kaland), szóval így esett, hogy életük utolsó ovis napját a bulinegyedben, egy kocsmában ünnepelték: Marcika megtanulta és felmondta az étlapot (én mindig mondtam, hogy rajta van az autizmus spektrumon), Léna meg egy kedves bácsitól kapott tollakkal rajzolgatott, majd az olasz barátainkat tanította magyar szavakra, nagyon helyesek voltak, a színeket tök jól megbeszélték. 
Ma meg megyek, elbúcsúztatom a két tannyelvű sulis amerikai tanárpáromat - ő egy igazi energiavámpír (én az ilyenek kedvelt áldozata vagyok, mivel nagyon jól és okosan tudok hallgatni és megfelelő kérdésekkel terelem őket), de hívott, hogy igyunk egyet búcsúzóul, én meg úgyis rég voltam a Szimpla kertben, úgyhogy igent mondtam, szívhatja még kicsit a véremet, ebben nagyon jó vagyok. 
Kemények ezek a jövős-menős napok, majd' elalszom állva bárhol, megöregedtem, hát mit tehetünk. 




PS: Végül aztán egész jót beszélgettünk az amerikai lánnyal (jó, hát tény, hogy az én életemről nem sok szó esett) és el is szégyelltem magam, hogy ilyen genyó vagyok, hogy leenergiavámpírozom, de mondjuk tény, hogy nagyon vonzom azokat az embereket, akik mindenféle lelki csomagjaiktól akarnak szabadulni; évekig azt gondoltam, hogy nyilván a megmentő, tanácsadó bölcs szerepében tetszelgem ilyenkor, azért vannak szinte kizárólag ilyen felemás "barátságaim", de hiába jött a felismerés, meg tudatosan is próbálok tenni ellene, mégis újra meg újra ilyen emberekkel van dolgom. Még gondolkodom rajta, hogy ezzel mit üzen az Univerzum. Bár Marci egy ilyen univerzumos dilemmámkor azt mondta, hogy semmit. Vagy amit akarsz, hogy üzenjen.

csütörtök, június 15, 2017

"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben!"

A temetésen ott volt az apai nagypapám második felesége is, a temetés utáni ebéden mellette ültem, beszélgettünk, nagyon aranyos nő (őt akarom pótnagyinak, ma rájöttem), megbeszéltük, hogy mennyire szokatlan dolog, hogy ez a két család jóban van, hiszen az új nőre mindig köpködni szoktak, itt meg úgy volt, hogy még a szüleim esküvőjén is ott volt az új feleség (aki volt vagy hét évvel idősebb a szüleimnél), nagymamámmal kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig tartották a kapcsolatot, a gyerekei (tehát a féltestvérek), pedig sokáig össze is jártak.  Jó, szerintem ez valójában valamiféle közös sors-fílingnek volt köszönhető: a bántalmazó nagypapám talán akaratlanul is összekovácsolta áldozatait. 
Kiderült az is a beszélgetés során, hogy a nagypapámtól (akitől egyébként az ikervonalat "kaptam" valószínűleg - ő volt iker, az ikertestvére két évesen meghalt egyébként, jaj) rettegett mind az öt gyereke, gondolom a feleségei is. Alezredes volt és ennek megfelelően (vagy nem megfelelően...) brutálisan katonás, ráadásul a nagymamámat a beteges féltékenységével üldözte, gondolom a második feleségével sem volt ez máshogy (amúgy ötven sem volt, amikor szívrohamban meghalt), az apukám egyszer úgy fogalmazott, hogy a pokolból menekült el, amikor összeházasodott az anyámmal.
Szegény nagymamám, olyan nehéz élete lehetett. Öngyilkos lett az apja, a fia, nagyjából huszonöt éve beteg a még élő lánya, a nagynéném, a férje teljesen őrült volt (és szinte biztos vagyok benne, hogy verte is) és hát ő maga is egy rapszodikus, hisztériás nő volt, de ezen azért annyira nem csodálkozom. A dédnagymamám egy csupa élet, nyitott, sokat olvasó, bátor, virgonc nőci volt (kilencvenhét évesen halt meg, de szerintem akkor is csak azért, mert hirtelen elege lett), de ő is biztosan elnyomta a lányát rendesen.
Ja és még egy adalék a nagymamám nehézségeihez: zongoraművésznek készült és a zeneművészeti főiskolát azért hagyta ott, mert a férje egyszerűen megtiltotta neki az iskolásdit, gondolom féltékeny volt, borzalom.
Mondjuk azért a válást szépen lezongorázta a nagymamám szerintem (a lakás is az övé lett, amit az ezredesség miatt kapott a nagypapám), büszke vagyok rá, hiszen akkoriban a válás azért nagyon nem volt divat, a jóban, rosszban, ütésben, rúgásban, holtodiglan, az már inkább működött. 
Hajlamos vagyok sokszor őt hibáztatni azért, ami az apukámmal történt, azért, amiért olyan lett, amilyen, de azért anyaként azt is tudom, hogy nagyon kell vigyázni ezekkel az ítéletekkel - sok-sok szerencse kell a gyerekneveléshez is. 
Hogy is van a We Need to Talk About Kevin-ben? Amikor a főszereplő bemegy a fiához a börtönbe és míg várakozik, egy másik fiatalkorú elítélt anyjával beszélget és a nő megpróbál valami vigasztalót mondani neki, valamit, amivel felmenti kicsit a felelősség alól. Megkerestem, sokat gondolkozom ezen a "vigasztaláson" azóta is, mióta először olvastam: You can blame your mother, and she can blame hers. Leastways sooner or later it's the fault of somebody who's dead.(...)It's always the mother's fault, ain't it? The boy turn out bad cause his mama a drunk, or a she a junkie. She let him run wild, she don't teach him right or wrong. She never home when he back from school. Nobody ever say his daddy is a drunk, or his daddy not home after school. And nobody ever say they some kids just damned mean. Don't you believe that old guff. 

A temetés közben meg bevallom, majdnem végig az apukámra gondoltam.
Azt vettem észre, hogy nekem már bármilyen gyász, bármilyen temetés az apukám körül forog - jó, a saját anyjáé még elég jogosan is -, úgyhogy kedves névtelen, aki itt keringsz és tudni véled, hogy nem dolgoztam fel az anyám halálát, kérlek gondold át jobban a dolgot (és ne ítélj az én életemről a saját projekcióid alapján, ugyanis (dobpergés) én az apám halálát nem tudom feldolgozni sehogy sem. Persze ez teljesen egyértelmű és normális szerintem, hiszen az apukám csúnya és hirtelen halált halt a gyerekeim négy hónapos korában (amikor épp igen nehéz élethelyzetben voltam ugye), a kapcsolatunk terhelt volt, tele szomorú (és persze szép és vidám) emlékkel a múltból, de mindezek ellenére azért nagyon szerettem őt, annyira jó apa lehetett volna, ha nincs olyan durván saját magába csavarodva. 

Azt is elmesélte még ez a bizonyos második feleség ma, hogy hét hónapos terhes volt, amikor ikreket szült, akik meghaltak közvetlenül szülés után (vagy közben? részleteket nem mondott), szegény, szegény, ez iszonyú, akkoriban gondolom egyrészt észre sem vették, hogy ikrek lesznek, másrészt nem volt semmilyen apparátus nagyon kicsi gyerekek életbentartásásra. Eszembe is jutott, hogy bizony, lehet, hogy mi is meghaltunk volna Marcikával, ha nem 2010-ben szülöm őket. 
Drága Marcikám aztán megvidámította a napot délután: azzal fogadott, hogy délután az oviban másik csoportban aludtak, ahol a gyerekeknek ő olvasta fel a mesét alvás előtt. Jaj, nagyon büszke vagyok rá, remélem ez azért sokat dobott az önbizalmán (egyébként azzal nincs nagy baj szerintem, csak sok hülyeség miatt csesztették, de amit tudott jól, amiatt nem dicsérték, mondjuk ez inkább a régi oviban volt jellemző). Nagyon dicsérték, hogy milyen csodálatosan hangsúlyoz (csak halkan merem mondani, hogy valószínűleg jobban olvas, mint az óvó néni), jaj, nem bírom idegekkel, annyira szép és cuki és okos. 

"Száll az idő itthagy engem"

Ma pedig eltemettük a nagymamámat.

kedd, június 13, 2017

slave to the wage vol.45362789

Leginkább abban reménykedem az új munkahelyem kapcsán, hogy megint lesz sok kiugrott bölcsész, meg doktorandusz és pszichológus, akikkel lehet irtó hülyeségekről beszélgetni, meg a multi kultúrát - vagy bármit - boncolgatni.
A multiknál tényleg az a jó, hogy a sok képzett tévelygő összegyűlik és megosztják egymással elméleteiket a világról. (Vagy legalábbis annak idején ez volt a tapasztalatom.)
Ezt a csetet ennek illusztrálására kerestem meg, egy régi kollégámmal beszélgettünk, mikor én már a kontrolcékontrolvé csoportból átkerültem egy másik - ha lehet, még szürreálisabb - helyre, még 2008-ban, jaj, szerettem ezeket a pasikat (úgy ültünk együtt, hogy négy fickó volt, meg én és a hegyes köpésekről, a bogyóevésről meg az indiai munkamorálról, az ókori homoszexualitásról (és ezer más eszelős témáról) filozofáltunk megállás nélkül:

W, T [15:14]: csak Te hiányzol hogy a régi filozófiai témákat felvethessük
K, A [15:15]: és a hitelességről vitatkozhassunk?
W, T [15:15]: tegnap arról beszélgettünk, hogy miért tilalmas macskákkal önkielégíteni és miért nem a focimeccsen hullámozni?

hétfő, június 12, 2017

ahogy a dolgok vannak

Tegnap rendeztünk a barátoknak kerti partit, szombaton és vasárnap délelőtt halálba takarítottuk és főztük magunkat, illetve nálunk úgy szokott lenni általában, hogy én főzök és Marci takarít. 
Főztem egy óriás adag rakott krumplit, édességnek sütöttem csokis banánkenyeret, túrós muffint és csináltam kekszszalámit, na meg volt kukoricasaláta, padlizsán-és avokádókrém tortillával, meg persze némi pia, hú, eszméletlen fárasztó hétvége volt, gyerekekkel együtt összesen tizennyolcan voltunk, hát ennyi embernek még életemben nem főztem, be is voltam tojva rendesen, hogy nem lesz elég, nem lesz finom, de mindenki lelkesnek tűnt, szerették a házat is (igazából ez egy ilyen barátos házavató buli volt).
Pénteken meg elballagtak a macik, nem sírtam végül, mert annyira viccesen mondták a kis verseiket, hogy nevetni kellett, jöttek a tesómék is, aminek nagyon örültek a Szépek, aztán este héttől tízig buli volt az oviban, vissza kellett vinni őket és a sötétben bújócskáztak és egyéb rosszalkodásokat műveltek, mi meg addig a tesómékkal dumáltunk itthon. 
Huh, az aktív hétvégék nagyon kemények, én csak durva passzivitásban tudom kipihenni magam (aka napi tizenhat óra alvás legalább - van egy csomó alvásdeficitiem a gyerekek első három évéből, azt kéne valahogy ledolgozni -, persze a jó napokon is csak hét jut max, sanyarú az én sorsom.)

Marcika különkiadás

Léna éjszakánként úgy jelzi, ha néha pisilnie kell, hogy hangosan zokog. Ezt régóta így csinálja már, bár eleinte időbe telt, mire rájöttem, ilyenkor mi a baj (mert ő egy csomószor mélyen hallgat a bajairól, csak némán szenved, na jó, nem némán, zokogva.)
Tegnap éjjel is elkezdett hangosan sírni, én meg kedvesen keltegettem és kérdezgettem, hogy pisilnie kell-e, mire Marcus egyszer csak felült és szemét dörgölve azt mondta: vidd ki a vécére mama, ha adhatok egy jó tanácsot; majd, mint aki jól végezte dolgát, a fal felé fordult és hortyogva aludt tovább. Jaj, nagyon jót röhögtem, Marcus egy vicces kisfiú. 

csütörtök, június 08, 2017

(s)iker vol.4536128

Igyekszem most nagyon sokat együtt lenni a gyerekekkel, egyrészt mert már leadtam minden tanítványt és megtehetem, másrészt mert hamarosan mindenkinek kezdődik a verkli (munka, iskola) és akkor már nem lesz ilyen nagy szabadságunk. 
Kedden este elhatároztam, hogy szerdán nem viszem őket oviba, mert valami néptánc hejehuja miatt amúgy is el kellett volna hozni őket délben (ebben az oviban folyton ez megy, én nem értem az emberek hogy oldják meg), hát akkor már minek odakínlódni magunkat, Marcus amúgy is gyűlöl ott lenni (idézem: itt szörnyűek a gyerekek, folyton verekszenek meg csúnyán beszélnek, a régi oviban a bandámmal mindig a fociról beszélgettünk, na jó, néha a lányokat is kergettük). 
Meglepetésnek szántam, úgyhogy nem szóltam nekik és vicces volt, ahogy hallottam félálomban a beszélgetésüket miközben lent reggeliztek: de ma szombat van? Mennyi az idő? Mi?! Kilenc óra? Léna, ma szerda van!
Marcika ekkor felvágtatott hozzám és nagyon cukin keltegetni kezdett, hogyaszongya, úristen, már kilenc óra (úgy örülök, hogy már ismerik az órát, egyszer egy tanító néni panaszkodott nekem, hogy a mai gyerekek sosem látnak órát és nagyon nehezen bírják értelmezni, mikor tanítgatják őket), nem megyünk oviba?
Mikor mondtam neki, hogy nem, ez a mai meglepetésem, akkor először lerohant Lénához elújságolni ezt a fantasztikus hírt, majd mindketten vidám arccal, egy nagy rakás könyvvel felszerelkezve befeküdtek mellém és az ágyban olvasgattunk egész délelőtt. 
Tök jók az ilyen epizódok, biztos ezekre fogok majd könnyes szemmel emlékezni reszketeg állú koromban. Drága kis macik, jó velük. 

"I love it here!" vol.4389712

Azért is jó a ház, mert mindketten új szenvedélyeknek hódolunk: nekem súlyos virág és locsolási mániám van, illetve imádom tudományosan begyújtani a kandallót, Marci meg lelkesen Beatles és REM dalokat tanul zongorázni, na meg a kandallórakás az ő kedves relaxációs tevékenysége is.
Jaj, nagyon szeretek itt lakni, nem győzök elég hálás lenni ezért az új életért, szerintem sokkal egészségesebb a lelkem, mióta van egy kertünk.
Asszem ezt a lelkendezést most egy ideig nem fogom abbahagyni, bocs.

szerda, június 07, 2017

slave to the wage már megint

Na tessék: zajlik a munkás huzavona, mert nem akarnak elengedni (nagyon helyesen). 
Jelenleg gondolkodnak az én feltételeimen (nagyon helyesen), illetve felvetettem, hogy lenne egy másik munkakör itten, ami állítólag rugalmasabb időben, nem-e lehetne-e, naaa, jó lesz az is.
A csaj lelkes volt, azt mondta, ugyan kevesebb pénz, de jobb időbeosztás és tényleg, milyen jó ötlet! De azért most még várjunk. Jó, várunk. Én reménykedve, hogy a kevesebb pénzes cuccra átraknak, az jóval nyugalmasabb is állítólag.
Na tessék és ezt csak az angolomnak köszönhetem. Kedves szüleim, hálás vagyok, hogy tanulhattam. (Egyébként ez tényleg csodálatos dolog és annyi embernek nem adatik meg.)





OFF PS.: George Clooney olyan mint én: azelőtt sosem akart gyereket, majd végül ikrei születtek. Vajon miért adta be a derekát így hatvanhoz közel?

ON PPS.: Csináltak nekem gyorsan egy hat órás állást, még ilyet...

kedd, június 06, 2017

"bunkó nyár"

Hát, ilyen ez a telhetetlenség: régebben más emberek házát irigyeltem.
Manapság más emberek inverteres klímáját kívánom el.

vasárnap, június 04, 2017

Life is a bitch

Azért időnként megértem a feministák felhördülését: Marcinak nemrég azt tanácsolta egy tapasztalt kutató, hogy írja csak bele az önéletrajzába, hogy hány gyereke van, hiszen milyen jól mutat már, hogy ikrekkel is sikerül ennyi és ennyi cikket ilyen és ilyen neves lapokban publikálnia.
Nekem ugyanakkor a karriertanácsadó néni azt tanácsolta, hogy - bár a multik már nem mernek rákérdezni a gyerekekre, mert félnek egy esetleges pertől - talán még azt is vegyem ki a cv-ből, hogy házas vagyok és a gyerekekről semmiképp említést se tegyek. Jól hangzik, nem?
Én értem, hogy a világ igazságtalan, de ez már mégiscsak túlzás...

szombat, június 03, 2017

"I love it here!"

Végre, végre esténként ki lehet ülni a teraszra, beszívni az isteni virágillatot - mindent bevirágoztam, meséltem már? -, nézni szemben a dombon a fényeket és nem győzni hálálkodni az Univerzumnak, amiért a családunknak ez megadatott.
Tegnap annyira megtetszett nekünk ez a teraszozás, hogy fél háromig (!) zenét hallgattunk, söröztünk, sünit lestünk, ma reggel persze úgy éreztem magam, mint akit megrágtak, félig megemésztettek és kiköptek, öreg vagyok én már ehhez, hej, a régi szép idők, mikor úgy mentem tanítani, hogy le se feküdtem! (Most már a gondolattól is rosszul vagyok.)
Amúgy meg naponta szerintem legalább százszor elmondom Marcinak, hogy mennyire szeretek itt lakni. Napjában többször locsolok és mikor kilépek a kertbe, mindig szétárad bennem valami eszelős boldogság.

péntek, június 02, 2017

slave to the wage vol. sokezer

Na, az összes (ellen)drukkerem örülhet (attól függ honnan nézzük): úgy döntöttem, hogy kedden köszönettel mégis visszautasítom az állást.
Ma volt egy ún. office tour, ahol körbevezettek és ahol a leendő csoportvezetőm elmondta, hogy a reggeli műszakba nem is kell ember, úgyhogy tuti, hogy hatig ott kell lennem minden nap és hát nem, ezt nem tehetem, mert akkor tényleg minek szültem gyereket, ha épp csak hazaérek mire lefekszenek? Még akkor is ha csak átmeneti lenne (amire azért nincs garancia)...eh, szegény, szegény (nem)dolgozó anyák...

plattyant

A gyerekek elkezdték énekelgetni a ballagós dalokat itthon és hát abból ítélve, ahogy ezekre  most reagálok, szerintem a ballagáson bőgni fogok mint a záporeső. 
Eddig lekicsinyeltem, hogy hát ovis ballagás, micsoda hülye új divat, majd a gimiben, akkor lesz a ballagásnak jelentősége, de közben azért rájöttem, hogy nem úgy van az, az iskola kezdete egy teljesen új világot jelent majd nekünk (ráadásul nagyjából egybeesik az új munka kezdetével is, ami miatt rettentően szorongok, nyilván főleg a gyerekek miatt, például folyton elképzelem, ahogy egy szitter hazahozza őket és nem vigyáz majd az úton úgy, mint én, mert neki ezek a gyerekek nem a legnagyobb kincsei és a gyerekeimnek majd valami baja esik és akkor én belehalok a bánatba.)

Szoktam olvasgatni a céges honlapon az inspiráló sztorikat, azok kicsit megnyugtatnak: az interjún kérdezték, hogy hogyan képzelem a cégnél a jövőmet és mondtam, hogy később tréner szeretnék lenni, mert a tanár vénához az nagyon passzol és lelkesen bólogattak, na és pont ma olvastam egy tréner dolgozójuk céges életútját: éppen ott kezdte, ahol én fogom és éppen egy év múlva tréner lett belőle, na nekem ez az abszolút vágyam, már csak azért is, mert a tréner iskolák amúgy megfizethetetlenek, viszont a trénerség önmagában is igen piacképes manapság (bár a karriertanácsadó nénim azt mondta, hogy szabadúszóként iszonyú nehéz bejutni cégekhez) és a tanárság ráadásul nagyon jó alap hozzá (na meg angolul is tudok majd tréningezni, ami növeli az értékemet). 
Ilyenekkel vigasztalom magam, mikor nagyon elplattyanok, hogy hátha tényleg igaz, hogy csak egy évet kell kibírni az utálatos munkakörben és később csinálhatok valami igazán testhezállót és reményeim szerint többet lehetek a gyerekekkel. 
Megint olyan igazi gyászreakcióm van amikor arra gondolok, hogy sokkal kevesebbet leszünk együtt, kábé úgy kezelem a helyzetet, mintha legalábbis külföldre mennék dolgozni vagy meghalnék, pedig ez nyilván hülyeség, csak most általában fél napig vannak csak oviban, mert elhozom őket hamar és nyilván ettől én is sokkal ragaszkodóbb vagyok (ők rendszerint bömbölnek szegények, mikor kiderül, hogy valamiért nem tudok korán menni értük), jaj, nehéz ügy ez, szegény, szegény dolgozó anyák. 

Valaki itt feszegette nemrég, hogy ugyan minek nekem normális pénzt keresni, ha van egy jól kereső férjem (aki mellesleg sajnos nem is keres olyan jól - a volt csoporttársai, akik mondjuk programozónak álltak, úgy háromszor annyit keresnek biztosan, na meg neki folyton kapálóznia kell, hogy kapjon ilyen ösztöndíjat, meg amolyan kereset kiegészítést; épp most nyáron várhatóan meg is szűnik egy ilyen plusz bevétele, nem is kevés pénzt húzva ki a zsebünkből), de akkor annyira pofátlannak éreztem ezt a kommentet, hogy nem volt kedvem fejtegetni, de most elmesélem, hogy például azért sem árt nekem jó munkahely, mert Marcinak most éppen max. három évre szóló szerződése van és aztán egyáltalán nem tudja, hogy mi lesz vele, hiszen ő szerződésről szerződésre él a doktori vizsgája óta, mert a kutatói szférában ugye ez a megszokott, hiszen állandó állásból a kutatók mennyiségéhez képest nagyon kevés van, tehát kábé kihalásos alapon megy az állásszerzés, ami ehhez mérten nagyon nehéz is, úgyhogy nagyon is jól jön az, ha én nem fillérekért dolgozom (mondjuk ez az önbecsülésemnek is használ, mint tudjuk), csak hát...lásd fentiek.








PS.: Szerdán elbúcsúztam a tanítványomtól, akit nyelvvizsgára készítettem fel és nagyon cuki volt, hozott nekem virágot meg csokit és azt mondta, hogy nagyon sokat tanult tőlem. Tök jó, hogy ez az utálatos hetedikesek után történt, olyan rossz lett volna, ha az az utolsó élményem a tanítással kapcsolatban (bár nehéz elképzelnem, hogy soha többet nem fogok tanítani, ezt kábé kizártnak tartom, főleg, mert végül mindig a tanítás a menedék két szar állás között, haha.)