Végre, végre esténként ki lehet ülni a teraszra, beszívni az isteni virágillatot - mindent bevirágoztam, meséltem már? -, nézni szemben a dombon a fényeket és nem győzni hálálkodni az Univerzumnak, amiért a családunknak ez megadatott.
Tegnap annyira megtetszett nekünk ez a teraszozás, hogy fél háromig (!) zenét hallgattunk, söröztünk, sünit lestünk, ma reggel persze úgy éreztem magam, mint akit megrágtak, félig megemésztettek és kiköptek, öreg vagyok én már ehhez, hej, a régi szép idők, mikor úgy mentem tanítani, hogy le se feküdtem! (Most már a gondolattól is rosszul vagyok.)
Amúgy meg naponta szerintem legalább százszor elmondom Marcinak, hogy mennyire szeretek itt lakni. Napjában többször locsolok és mikor kilépek a kertbe, mindig szétárad bennem valami eszelős boldogság.
Reméltem, hogy így lesz :)
VálaszTörlésAkik óva intettek a kerttől szerintem még a szüleik házában nőttek fel a kényszer gyomlálás-kapálás, locsolás, gyümölcsszedés szentháromságában, ami persze hogy nyűgös dolog egy kamasznak, megértem ha emeletre kerülve nem kérnek újra belőle.