szerda, július 26, 2017

névnapi aji

Nem bírtam ellenállni a kísértésnek és megrendeltem a 'Hogyan lettem fordításból milliomos?' című, várhatóan korszakalkotó remekművet*. 
A baj csak az, hogy amikor megérkezett az e-mail a fizetéssel kapcsolatos tudnivalókról, akkor megláttam az írónő telephelyének békásmegyeri címét, na meg azt a szócskát, hogy kisadózó és ezek némileg elbizonytalanítottak a milliókat illetően. 






* igen, természetesen még mindig kacérkodom az egyetemmel, nem tudok letenni erről, hát ez van, engedjük ezt most el, belefáradtam az önbizonytalanságba és nem, nem akarok beszélni róla



péntek, július 21, 2017

csütörtök, július 20, 2017

kieg. az előzőhöz

Éjjel egyszer csak felriadtam és azon méláztam, hogy aki nem él párkapcsolatban és nincs még gyereke (vagy nem is akar gyereket, vagy nem lehet gyereke), az bizonyára ilyen pöffeszkedő családos gondolatnak ítéli az előbbieket, pedig ha valaki nem pöffeszkedő családos, na az tuti én vagyok. 
Szóval gondolkodtam kicsit és arra jutottam, hogy politikailag korrektnek kell lennem természetesen nem feltétlen a gyerek az, ami az embert mindenféle felismerések felé löki, hanem nyilván lehet ez valami más, valami egyéb felelősség, veszteség, speciális lelki gyakorlat, hirtelen megvilágosodás, stb.
A gyereket inkább csak azért mondtam, mert attól az élet valóban fenekestül felfordul és egyszerűen szükség is van a másképp gondolkodásra, hiszen máshogy nehéz lenne a szülői szerepet abszolválni, na meg persze az én életemet/személyiségemet a gyerekek változtatták meg elég markánsan.

szerda, július 19, 2017

"Arguing isn't communication, it's noise"

Valamelyik Szex és New York epizódban van az, amikor Charlotte Carrie B. régi pasijával randizik és Charlotte érdeklődésére csak annyit mond róla, hogy szexőrült, de sajna később kiderül, hogy a pasit Prozac-kal olyannyira kikezelték a szexmániájából, hogy mostanra már fel sem áll neki. 
Na így vagyok én kábé a vitatkozással mióta gyerekeim vannak: csak álmélkodva nézem, ahogy emberek egymás torkának ugranak mindenféle baromság (vagy éppen nem baromság) miatt, meg ahogy idejön a troll és rosszindulatúan beleugat az életembe. 
Ha valaki, aki mondjuk a gimiből ismer, vagy akár a főiskoláról, egyetemről, simán kiröhög, ha azt mondom neki, hogy vitatkozni fölösleges, fárasztó, unalmas (ráadásul nagyon időigényes is!) mert régen lételemem volt a vita, az élőfába is belekötöttem, mindenre rákérdeztem, hitetlenkedtem, megkérdőjeleztem (a gimnáziumi matek tanárommal például egyezséget kötöttem, hogy számomra nem léteznek a negatív számok - asszem már egy idő után nem bírta elviselni, hogy vitatom a létezésüket), a párkapcsolataim is a folytonos harcról szóltak és mindig csak győzni akartam, csak úgy, öncélúan, na meg gondolom, hogy szellemi felsőbbrendűségemet bebizonyítsam. Mindig vitatkoztam és ha a vitapartneremnek egyezett a véleménye az enyémmel, hát nosza, azonnal megváltoztattam, hogy beleköthessek. 
A gyerekek születésével aztán minden gyökeresen megváltozott: most már csak nézek nagy álmélkodva ha valaki jön és belém köt, meg bizonygatja az igazát és azt akarja, hogy felvegyem a kesztyűt. Hát basszus, eleve időm sincs erre, nemhogy kedvem és energiám! Bizonygasson bármit a halál - begyűjtöm magam mellé azokat, akiket valamiféle hasonló gondolkodás mentén szeretnék vagy mert valamiért tetszenek nekem, aztán mindenki más meg ordítson amit akar. 
Sokszor persze elmondom én is a véleményem, időnként fel is húzom magam - főleg politikán persze -, de hogy üvöltve vitatkozni kezdjek abban a reményben, hogy bárkit meg fogok győzni (vagy le fogok győzni), hát kizárt dolog. Van bennem még most is jó adag arrogancia, de azt hiszem, már nincs rá igényem, hogy ezt szüntelenül tudassam a világgal. 
Persze, lehet belebokszolni a politikai véleményünket mindenki másba, lehet legyűrni intellektuálisan a gyengébb képességűeket, de ebből sportot űzni szerintem szörnyen egészségtelen és ha az ember képes kicsit kívülről megnézni a Nagy Egészet, akkor mindenképpen látnia kell, hogy a legtöbb dolog egész egyszerűen nem számít; az igazán fontos dolgok miatt meg lehet ugyan rikácsolni, de valószínűleg nem nagyon érdemes. Az a baj, hogy a net nagyon nagy teret enged ennek a fajta kommunikációnak (pedig szerintem tök egészségtelen anyázni és anyázva lenni): logikusan sokkal szélsőségesebb álláspontokat képviselünk ismeretlen/láthatatlan ellenfelekkel vitapartnerekkel szemben.
És hogy hogy jön ide, hogy gyerekeim vannak? Hát, szerintem egyszerűen a gyerekekkel kattan igazán a helyére az emberben, hogy mi az, ami valóban fontos. És persze, ahogy már mondtam: gyerekekkel az embernek egyszerűen nincs ideje baromságokra. 
Most komolyan kezdjek vitatkozni, mikor helyette dughatnék, alhatnék vagy főzhetnék olvashatnék? Hát nincs az az isten. 



szombat, július 08, 2017

"All it takes is one decision, a lot of guts, a little vision to wave your worries, and cares goodbye"

Huh. Jó fárasztó hét volt egy rakás új információval, rengeteg utazással (az a gyanúm, hogy hosszútávon valószínűleg a hónaljszagú ingázással lesz bajom, mert az egyszerűen rémes), aztán mivel a gyerekek itthon vannak Marcival, munka után hazajövök és főzök másnapra, na az is egy kellemes dolog, szóval azt hiszem blogolni nem nagyon lesz időm (a cégnél amúgy is kábé minden le van tiltva, meg persze időd sincs semmire, mert orrvérzésig telefonálsz).
Számomra meglepő, de nagyon élvezem, hogy kollégáim vannak (még akkor is, ha nagyjából mindenki legalább tíz évvel fiatalabb nálam - na nem mintha öreges lenne a mentalitásom, szóval gyanítom, hogy ez nem feltűnő): az elmúlt négy évben mindenhol egyedül dolgoztam és az sok szempontból nagyon nehéz dolog. 
A munka jó stresszes lesz, az látszik (mondjuk mióta nyelviskolát csináltam anno, azóta tudom, hogy az emberek elmebetegek, szóval nincs ebben semmi meglepő), de én személy szerint nagyon fogom élvezni a különböző akcentusokat - jó, hát attól rettegek, hogy glasgowi skótok is telefonálnak majd*-, meg ahogy majd elképzelem a birminghami nénit a horror virágos tapétás kis házában. 
Jó, hát rettegek persze, meg azért (egy időre legalábbis) el kell majd hagynom a komfort zónámat (és rájöttem, hogy tulajdonképpen az emiatt való szorongás okozza a munkahelyi problémáimat nagyrészt), de jót tesznek az ilyen erőpróbák, meg hát nagyjából csak szemlélet kérdése az egész azt hiszem: ha pánikolok, akkor tényleg minden szar, de ha nyitott és vidám a hozzáállásom, akkor azért egyszerűbbek a dolgok, hát micsoda bölcsességek ezek, kérem szépen, ki hinné, ugye. 





*mikor Londonban laktam, egy rövid ideig volt egy glasgowi skót pasim: kapcsolatunk csúcsát az jelentette, mikor már értettem amit a telefonba mondott. Egyébként egy közös ismerős által találkoztunk és hogy megbeszéljük a találkozót, legelőször felhívott (akkoriban még nem voltak okostelefonok, haha). Emlékszem, nem is az volt, hogy nem értem mit mond, hanem sajnos még csak fel sem lehetett ismerni, hogy angolul beszél...szóval kicsit azért be vagyok szarva, de izgalmas is a dolog. 
Ezt meg az egyik céges konyhában lőttem, nagyon tetszik, el kellene lopnom, de nem vagyok lopós fazon sajnos:




vasárnap, július 02, 2017

slave to the wage vol.sokezer

Mi? Komolyan egy hónap a betanulási idő? Ne már! Egy hónap alatt felkészítelek a kvantummechanika vizsgára.