Ez ilyen hálaadós, pedig eredetileg nem annak készült

Van a gyerekeknek egy nagyon problémás osztálytársa, aki állítólag otthon folyton csak videójátékozik, az iskolában elég agresszív, sokszor bántja a többieket, ezért sokan utálják. 

Marcikát már több balhéba belevitte (igen, némileg elfogult vagyok, de szerencsére ismerem is a saját gyerekeimet: Marcikát könnyű hülyeségbe belevinni, de magától sosem csinálna ilyeneket, kedves, barátságos, egyáltalán nem verekedős gyerek), ráadásul az iskolai teljesítménye is nagyon gyengécske a gyerekek elmondása szerint. 

Nyilván eddig is sejtettem, hogy ebben azért jócskán benne vannak a szülei is, de tegnap nagyon megsajnáltam szegényt, mikor Léna elmesélte, hogy sohasem hegyezi ki senki a ceruzáit, pedig több fórumon nyomatékosan megkérték erre a szülőket.

És olyan szomorú vagyok, ahogy sokszor látom a tanítványaimon is ezt az ostoba szülői befolyást (vagy éppen annak teljes hiányát). Mióta gyerekeim vannak, azóta általában nagyon vigyázok az ítélkezéssel, ami a szülőket illeti, mert igen, vannak félresiklott, rémes, szörnyű gyerekek gondoskodó családokban is és tudom azt is, hogy mennyire nehéz jól terelgetni egy gyereket. Ugyanakkor mióta közelről látom a tanítványaimat, pontosan tudom, hogy mennyire borzasztó károkat okoz a szülői ostobaság, szemellenzősség vagy éppen nemtörődömség és persze azt is tudom, hogy soha senki nem hibás csak úgy önmagában: ő is így nőtt fel, vele sem törődtek, vagy éppen őt is bután nevelték, illetve az egész nyilván kultúra- és intelligenciafüggő is: fontos például, hogy megvédd a gyerekedet, de nem agyatlanul, hisztérikusan, az ő felelősségét teljesen hárítva.

Tény, hogy ez az egész nagyon vékony jég, mert jól szereti egy gyereket nagyon nehéz és rettenetesen fárasztó is: nagyon nehéz a megfelelő pillanatokban elengedni és megfogni a kezét, nagyon nehéz mindig jó példát mutatni és jó formában lenni, nagyon nehéz mindig a megfelelő viselkedésre tanítani, nagyon nehéz folyamatosan vele kapcsolatban kis és nagy döntéseket hozni. 

Sok-sok szomorú gyereksorsot látok mostanában és ezeknek a sorsoknak a kapcsán gondolkodtam rajta valamelyik nap, hogy mennyire nagyon-nagy mázlisták vagyunk mi, akiknek viszonylag normális szülő és család adatott, vagy akik valamiért, valahogyan, nem feltétlen "normális" (az egyébként milyen?) háttérrel is képesek elég jól* funkcionálni. 

És biztosan viccesen hangzik az én számból normalitást emlegetni, hiszen olyan családban nőttem fel, ahol apai ágon több öngyilkos is volt (meg mindenféle egyéb őrületek), de mégis, én úgy gondolom, hogy valahogyan, a zűrzavarossággal, furcsaságokkal és őrültségekkel együtt is viszonylag stabil személyiséggé váltam (ez engem is meglep egyébként).

Szóval igen, hálás vagyok ezért az életért, ami adatott, örülök, hogy olyan ember lett belőlem, aki minden nap kihegyezi a gyerekei ceruzáit. 

* szerintem ez az "elég jó" remekül lefedi a nem tökéletes, de összességében jól működő embert/szülőt

Stop the world, I want to get off

Fúj, ez a nap. 

Fél hatkor keltem, mert ma dolgoztunk, illetve iskolai családi napon kellett mórikálni magunkat (cserébe 20-a körül már nem lesz tanítás, vagy mi, nem értem pontosan) és az iskolába menet ellopták/elhagytam a telefonom. 

Regisztráltuk ugyan ebbe a Find my device appba, de igazából csak azt sikerült lekövetni, hogy kb hol kapcsolták ki (ironikus módon éppen a kerületi rendőrség épületénél - a rendőrök persze nem tudtak semmiféle telefonról, de ki tudja melyikük zsebében lapul épp, én nem csodálkoznék, az az igazság...). 

Szóval a családi napon nem tudtam igazán részt venni, mert vagy trolivezetőket interjúvoltam a telefon ügyében, vagy a rendőrségen próbálkoztam, hogy hátha megtalálták, de nyilván egy százalék volt erre az esély...eh. 

Amúgy meg halálomon vagyok, ez a szombati munkanap, ez óriási kibaszás, nem értem minek kell, inkább dolgozom hétköznap többet. 

Jaj, muszáj elmesélnem a tegnapi nap sztoriját, amitől tulajdonképpen nem tudom miért nem kaptam azonnal agyvérzést: az történt, hogy mielőtt az iskolába érkeztem volna, október közepe táján az egyik ének tanár több angol órán, helyettesítésképpen nyüstölte az egyik osztály diákjait egy adott témából, majd a tanultakból röpdolgozatot íratott. Elmondása szerint egész jól sikerültek, de az egyik gyerek úgy döntött, hogy bojkottálja ezt a dolgozat faszságot, őt ugyan egy tanár se utasítgassa, írt is egy egyes (nullás) dolgozatot, ahogy az ilyenkor lenni szokott. A pénteki napon pedig anyuka, erre a nullásra reagálva írt nekem egy üzenetet, amelyben szegény, drága gyermeke személyiségi jogaira hivatkozva (!!!) felszólít, hogy ugyan húzzam már ki azt az egyest a naplóból.

Ah, micsoda hivatás a tanáré, édes istenem!

PS: A családi napon egy csomó dolgot árultak is, így sikerült zsákmányolnom egy kicsi kosarat (imádom a kosarakat), levendula szörpöt, körte és málna lekvárt, meg hargitai fenyőszirupot (bármit jelentsen is ez) - szóval végül történt azért valami jó is ma. Ja, meg Marcuskámnak kiesett két első foga, iszonyú helyes, bár kicsit olyan, mint aki kocsmai bunyóba keveredett.

Feljegyzések a tanárok házából vol.5642789

Szóval sok-sok elemzés után feltaláltam a spanyol viaszt (nem): én bizony úgy gondolom, hogy az iskolák hanyatlását nagyon sok szempontból bizony a szülők idézik elő. 

Nem, nem arra gondolok, hogy ők rendelik meg és teszik kötelezővé a szánalmas kísérleti tankönyveket (bár az én iskolámban azért tanulunk ezekből a fosul megírt, ostoba, hibás darabokból mert a szülők nem hajlandóak valami normális tankönyvre költeni - angolul minek tudni ugye) meg vonják ki az oktatásból a pénzt, hogy az borzasztóan korszerűtlen legyen, hanem inkább arra gondolok, hogy a "nevelésükkel" olyan mentális és érzelmi állapotba hozzák a gyerekeiket, akiket aztán kénytelen-kelletlen iskolába járatnak, hogy az valami elképesztő. 

Veszek mondjuk egy mai példát: ma dolgozatot írattam ötödik osztályban, körülbelül egy hete tudták, hogy ez sajnálatos módon meg fog történni, két órán keresztül ismételtünk, a szájukba rágtam kábé mindent (ezt azért csinálom, hogy ne kapjon mindenki egyest) és baszki, bemegyek az osztályba, ezek nekiállnak pofákat vágni (mi az, hogy dolgozat lesz, hogy képzelem), mi az, hogy nem beszélhetik meg mit kell leírni, mi az, hogy nem pofázhatnak kábé bármiről dolgozatírás közben, mi az, hogy nem segítek, mi az, hogy nem ehetnek, ihatnak, mehetnek pisilni, hányhatnak le engem, miazhogymiazhogy. Végső soron az összes szabály, ami érvényes (lenne) egy iskolai közösségben, az felháborító és mit képzelek. 

Egyszerűen megdöbbentő a gyerekek hozzáállása a dolgokhoz és sajnos abban eléggé biztos vagyok, hogy ez a szülőkből következik úgy kilencven százalékban biztosan. 

Nulla tudásvágy és motiváció  van bennük (persze, tudom, az általánosan elfogadott nézet, hogy a tanárnak kell motiválnia/megnevelnie a diákot, hát kacagnom kell és a válaszom, hogy lófaszt, vagy legalábbis az otthonról hozott mintánál semmi nem ér többet) és ennek megfelelően nem is tudnak semmit, egyáltalán semmilyen szinten nem tudnak (és nem is akarnak) viselkedni (engem egyébként az borít ki a legjobban, hogy nem ciki bunkónak lenni, sőt), tanulni hülyeség, az angol szar, érdektelen és teljesen fölösleges. 

Nem tudom, hogy értékválság van-e, nem tudom, hogy a fentiek úgy általában mennyire jellemzőek az iskolákra (tartok tőle, hogy eléggé, ez az iskola eredményeit tekintve állítólag elég átlagos), de azt tudom, hogy ha igazam van, akkor ez bizony remek tükröt tart a társadalomnak és ettől aztán borzasztóan aggasztó. 

Jó, mondjuk az is eléggé sokatmondó, hogy egy magyar gyerekpszichológus azzal csinál karriert ma Magyarországon, hogy a magyar iskolarendszert szidja...én egyébként abszolút megértem, hogy a tanárok egy idő után feladják és angol órán inkább a kutyatenyésztésről beszélgetnek a gyerekekkel magyarul: valahogy sokkal több emberi mozzanatot lehet kicsikarni belőlük, mikor békén hagyod őket, hiszen a tudás manapság valami furcsa módon egyáltalán nem menő. 

Egy közgázos lánytól azt hallottam nemrég, hogy aszongya a szerelem kiment a divatból. Na, hát szerintem így van ez valahogy a tudásszomjjal is.

e_g_é_s_z_s_é_g_e_s

Egy éve ilyenkor nagyjából egy hetes szünetekkel folyamatosan beteg voltam, hónapokon át és most, most láss csudát, egyáltalán soha semmi bajom, köszönhetően a sok tonna vitaminnak, amit március óta szedek (gondolom), jaj, csodás nem fetrengeni folyton takonyba fulladva és hiába a sok ebola az iskolában, nekem _soha_ semmi_bajom.

Plusz bónusz : a gyerekek is kábé egy éve voltak utoljára betegek.

Hétvége, hétvége, hiába mész az erdőbe, jó a világ végéig, egy erdőben elbújni"

Na, hát most még mindig nincs erőm a gyújtó hangú beszédre az oktatás kapcsán, inkább arra biztatlak titeket, hogy egyetek minél több fetás-fokhagymás édeskrumplit, én sírni szoktam, miután ilyet csinálok, csodálatos, fantasztikus, itt a recept. 

A héten tovább munkálkodtam azon, hogy az itteni gimnáziumba bekerüljek (ez egy hosszú és unalmas történet, nem akarjátok tudni, hogy ez miért ilyen bonyolult) és ha minden igaz, akkor talán februártól sikerülhet is. 

Az iskola egészen kemény hely, jól kifejezi az összes tanár érzéseit azt hiszem az egyik kolléganőm, aki valamelyik szünetben halálra vált arccal azt kérdezte, hogy mikor lesz végre nyári szünet. 

Hát igen, nehéz kenyér, de azért sokszor élvezem, érthetetlen. 

Nem is meséltem még, hogy Marcinak hirtelen lett két állandó állásajánlata is, ami fizikuséknál csodával határos, de kicsit bánatos vagyok, mert így valószínűleg már sose megyünk külföldre - jó, hát a házat amúgy sem szívesen hagynánk itt -, hiszen egy ilyen állandó egyetemi állás jó esetben nyugdíjig szól és nagyon kell neki örülni. Marci mondjuk azzal biztat, hogy vendégprofesszornak még el lehet menni ide-oda egy-két évre, azalatt a gyerekek talán tudnának kicsit nyelvet tanulni (ez a fő motiváció, na meg nekem az undorom a magyar közélettel kapcsolatban, mondjuk azon pár év távollét nem segít), vannak kapcsolatai Amerikában és Angliában is, én Amerikára szavazok (bár elég aggasztó, hogy újabban igen kelendőek ott a golyóálló hátizsákok az egyre gyakoribb iskolai lövöldözések miatt), mert egy amerikai iskolában szerintem sokkal befogadóbb a közeg, mint egy angliaiban is és különben is, a gyerekeknek van amerikai útlevele, állampolgárok, legyen már ennek valami látszatja is.

Persze egyelőre csak én álmodozom erről, bár Marci is belemenni látszik, ugyanakkor kivitelezni is nehéz, na meg mi lesz a házzal, jajjaj, aggasztó kérdések. 

Egyébként meg nagyon várom a karácsonyt, elképzelem ahogy majd ég a tűz a kandallóban és feldíszítjük a fát, a házat, a kinti fenyőt, jaj, olyan jó itt lakni minden évszakban!

Van egy macska. Szeret, szeretem.

Ma iszonyatosan felhúzott az egyik osztály - készültem is egy gyújtó hangú beszédre a magyar nyelvoktatás problémáiról, de most ehhez túl fáradt vagyok, talán majd hétvégén - de szerencsére korán végeztem, hazavágtattam és mivel még nem kellett a gyerekekért mennem (na ez a korai hazajövetel, ez valami isteni, ezért megéri az összes Melisszát és Kevint fegyelmezni), bevágtam magam az ágyba oldalamon a doromboló macskával és olvastam egy órácskát. 

Úristen, de jó volt, a világ királyának éreztem magam, mert engem az olvasás kapcsol ki leginkább (az elmúlt fél évben legalább húsz könyvet elolvastam, mindenhol olvasok, állva a megállóban, az ágyban félálomban, a vécén, evés közben, úton bárhová, gyalogosan, járműveken, tömegben, reggel, délben, este), de persze az ágyban  macskasimogatás rekreációs hatásai sem elhanyagolhatóak. 

Drága kis öreg macskám, annyira helyes, olyan jó vele megnyugodni itthon.

(s)iker vol.45361289120

Körülbelül két hete szigetelik a házunkat* (és hátravan még egy hét biztosan) és a gyerekek, mivel nálunk ugye megállás nélkül megy a pszichodráma, egyfolytában szigetelőset játszanak (na jó, időnként felváltják egy kis iskolással), Marcika az előbb felkiáltott: én nem is tudtam, hogy ennyire jó szigetelni!

Az iskola amúgy kifejezetten tetszik nekik (szerintem persze nem a megfelelő gyerekekkel barátkoznak, de én egy mocskos elitista vagyok és mivel tudom magamról, hogy ez nagy problémám, ezért igyekszem toleránsan hozzáállni a kis haverjaikhoz), velük olvastatnak fel mindent, amit csak lehet (és már többször áradoztak, hogy milyen fantasztikusan olvasnak, a tanító néni a múltkor részletesen kikérdezett, hogy de mégis hogy tanultak meg ennyire jól olvasni, meg azt is mondta, hogy olvasó versenyre sajnos csak harmadiktól mehetnek, de szavalni be akarja nevezni őket hamarosan) és úgy látom, hogy nagyon gyorsan észrevették, hogy nekik szükségük van több, nehezebb feladatra. 

A tanító néni egyébként a múltkor odajött hozzám (ritkán találkozunk a főnénivel, mert ő mindig délelőtt van) és azt mondta, hogy ő egyszerűen imádja Marcikát és Marcika így, meg úgy és mennyire okos és fantasztikus és cuki, csak az a fránya írás ne lenne...de én annyira hálás vagyok neki egyébként, hogy nem cseszteti Marcikát sem a szörnyű rajzaival, sem az ügyetlenségével (mármint a keze ügyetlen az íráshoz, amúgy tök menőn focizik például), hanem egyfolytában dicséri inkább, jó fej nagyon. Lénára meg csak annyit mondtak, hogy mindent tökéletesen csinál, szépen rajzol, szépen ír, ügyesen tornázik, gyorsan fut, szorgalmas, figyel órán, okos, kedves, kitartó, érdeklődő, stbstb, szerintem ő tényleg ilyen tanárok álma típus. 

Voltak persze már konfliktusok is - Marcust párszor jól megrúgták, Lénát lénabénázták -, de ezek most épp szunnyadóban vannak, remélem nem lesz sok ilyen (valami gond persze mindig van, nyilván lesz is még), úgy szeretném, ha jól menne nekik az élet. 

* most kicsit sajnálom, hogy nem lehet kommentelni, mert a kedves trolljaim biztos elkezdenék firtatni, hogy ugyan miből telik nekünk erre, hahaha

"We are a branch of the social services"*

Hosszú szünet után mindig akkor kezdek újra blogolni, mikor visszamegyek tanítani, úgy látszik muszáj beszélnem róla.

Most is ez történt: egy több körös tévelygés után úgy döntöttem, hogy rengeteg szempontból (leginkább a gyerekek miatt, de most azt hiszem, talán magam miatt is) jobb nekem a közoktatás (odérek délután a gyerekekért a suliba, szünetekben nincs gyötrelem, hogy mit csinálunk velük), ami ugyanakkor azért elég kemény terep, most épp egy középszar általános iskolában dolgozom (persze aktívan munkálkodom azon, hogy visszakerüljek ide közel hozzánk, a gimibe, van is most némi esély, hát majd meglátjuk), sok problémás gyerekkel (van köztük székdobáló autista kisfiú, meg iskolából kiszökdöső hiperaktív kamasz, na meg egy csomó szociálisan nagyon hátrányos helyzetű, túlkoros, diszes, stb gyerek), állati nehéz, egy-egy keményebb nap után arra szoktam gondolni, hogy a tanároknak sem ártana terápia, mert engem időnként durván sokkol egy-egy gyerek viselkedése, de főként mindaz, ami a balhék mögött van. 

A sok nehézség ellenére egyébként kifejezetten élvezem a dolgot, nem is értem, komolyan. 

Úgy látszik az egyéb, adminisztratív jellegű munkák annyira megundorítottak az irodistaságtól, hogy csodálatosnak érzem, ha ingerült fegyelmezés közepette magyarázom egy folyamatosan pofázó osztálynak, hogy mi az a do (true story).

A gyerekek általában szeretnek (mindig így volt ez egyébként, az az egy kivételes osztály ezért is vágott annyira mellbe tavaly) - van egy osztály, amelyikkel azonnal nagyon megszerettük egymást,  állati helyesek, sokat és lelkesen dolgoznak (tíz évesek egyébként), de van egy csomó gyerek, akit nem is tanítok és mégis boldogan köszönnek a folyosón vagy mikor helyettesítek, akkor szívecskés leveleket adnak át nekem óra végén és hát ezek azok a dolgok, amik aktatologatás közben biztosan nem történnek meg az emberrel, na meg nyilván ezek azok a dolgok, amikért az ember szereti  ezt csinálni - nem hiszem egyébként, hogy a tudás átadása a lényeges (az azt hiszem ritkán történik meg sajnos), inkább az emberi kapcsolat és a figyelem kell ezeknek a gyerekeknek.

* ezt mondja Judi Dench Cate Blanchett-nek a Notes on a Scandal című filmben, amiben mindketten tanárokat játszanak és a kiégett (és kissé talán pszichopata) Judi Dench azt taglalja Cate Blanchett-nek, hogy nem érdemes azért túl nagy reményeket fűzni a tanítás üdvözítő hatásához