"eliramlik az élet"

A gyerekek ma megkapták életük első bizonyítványát: olvasásból külön dicséretet kaptak, jaj, nagyon büszke vagyok.

Amúgy mindketten hozták a szokott formájukat: Léna Miss Tökély, minden értekelése szuperkiváló, Marcuska meg a szórakozott professzor, aki ugyan hátrafelé dumál órán, de bármiről megkérdezik, mindenre tudja a választ.

Feljegyzések az elkeseredett tanárok házából vol.millió

Nem értem minek nekem tanári diploma. Ahogy elnézem a gyerekeket, tök elég lenne egy állatidomár OKJ gyógypedagógiai asszisztens továbbképzéssel.

Kedves blogolvasók, kérlek, ti neveljétek a gyerekeiteket: tanítsátok meg őket várni, (meg)köszönni, (játék)szabályokat betartani, hibázni és bocsánatot kérni, tanítsátok őket a megfelelő viselkedésre és kommunikációra különböző helyzetekben, beszélgessetek velük emberi hangon és követeljétek meg a hasonló válaszadást, fejlesszétek az empátiájukat, játsszatok velük, nevessetek együtt, teremtsetek egyértelmű határokat és értelmes szabályokat.

Nagy baj lesz a világgal, ha a szülők nem próbálkoznak a fentiekkel.

PS.: A gyerekeim azt mesélték, hogy ma reggel két másodikos (= nyolc éves kis tündibündi) úgy összebalhézott reggeli közben, hogy padokat kezdtek dobálni egymásra.

Valaki mondja meg, hogy mi történt az emberekkel, mert én már nem értek semmit.

slave to the wage vol.34522789126

Az élet tényleg elég vicces: már épp lezsíroztam, hogy elmegyek a mostani sulimból és a gyerekeimmel egy iskolában (de nem azonos intézményben) fogok tanítani februártól (van egy gimi része a sulinak, na ott), amikor egyrészt ugye nem bírtam ellenállni az egyetemi nyelvtanárság csábításának (hétfőn megyek interjúzni, nem is tudom mit kívánok magamnak), illetve éppen pénteken, amikor felmondtam a mostani sulimban (elég higgadtan fogadták, úgy tűnt, mintha hozzá lennének szokva ehhez, mondjuk nem csodálkozom, azért ez egy kemény iskola, nagyon jó idegek kellenek hozzá), hívtak egy nagy multitól, ahová még nyáron jelentkeztem és fel is vettek volna (vagy öt helyre akartak felvenni nyáron, ez így önmagában is említésre érdemes, azt hiszem), de az amerikai anyacég hirtelen befagyasztotta a felvételeket bizonytalan időre. 

Aztán most meg aszongyák menjek, mert most már szeretnék az amerikaiak. Megvannak persze a szokásos fenntartásaim (a bejárás például - nincs tőlünk messze, de nehézkes odajutni -, meg az aggasztó gyerekelhelyezős probléma a nyári és egyéb szünetekben), ugyanakkor elég szimpik voltak, azonnal igent mondtak a hat órára, van céges busz ami elvileg nálunk is megáll, heti egy nap home office, cafetéria, állításuk szerint családbarátság (nagyon reklámozták, hogy milyen sok kisgyerekes nő dolgozik náluk, egyébként másoktól is szépeket hallottam erről a cégről ilyen tekintetben), hát izé. 

Szerződést persze még nem láttam, de állítólag hétfőn hívnak és ajánlatot tesznek, őőő. 

Jaj. 

Feljegyzések az elkeseredett tanárok házából vol.43897234

Valamelyik nap elsősökkel volt órám és amikor azt mondtam nekik, hogy most megtanulunk egy verset, csak néztek rám nagy szemekkel, hogy de mi az a vers?
Ó, anyám. És igen, ez van a gyerekekkel úgy általában. Rémisztően nem tudnak semmit a világon.
Hazafelé aztán kicsit vizsgáztattam a gyerekeimet, hogy ugyan mondják már meg, hogy mi az a vers. Erre Léna szeme felcsillant: hát az, amit írtunk! És szavalni kezdte a kis cuki versüket a süniről, aki málnaszörpöt iszik a réten, huh, megkönnyebbültem, valamit talán már jól csináltam.
Ma azt mondta az egyik tanárnő, hogy őt az lepi meg nagyon a mai gyerekekben, hogy ők olyanokat is megcsinálnak, amik a régieknek eszébe se jutottak. 
Ma egyébként a kedvenc osztályom azt mondta nekem az órán, hogy téged szeretünk, mert te kedves is vagy, meg szigorú is. Ó, nagyon meghatódtam, nagy szükségem van ezekre a sok szörnyűséges óra közepette.

slave to the wage vol.4562389127

Mivel nem férek a bőrömbe és alapvetően non-stop szenvedek az állásaimtól, kínomban jelentkeztem az egyik egyetemre angol nyelvtanárnak kábé az év utolsó napján - nagyon komoly lépéseket kellett tennem: minden dokumentációt postai úton kértek, elképesztő, hogy még ilyen is van -, hátha az új évben megtalálom azt, amit keresek, na és persze az esélytelenek nyugalmával malmoztam itthon (bár nyár végén fel akartak venni egy másik egyetemre egyébként - ezek szerint nem is vagyok esélytelen -, sajnálom, hogy akkor nem mentem, igazából a nagyon kevés pénz tántorított el, meg az, hogy ott sokszor késő este vannak az órák), aztán ma felhívtak, hogy hétfőn menjek interjúra, én meg persze megyek. Egyetemistákat nyilván egyszerűbb volna tanítani, mindig szoktam Marcit irigyelni, mikor elmeséli, hogy az óráin totál kussban figyel mindenki, ó, milyen csodás lehet!

Eh, nem tudom, olyan nehéz ez az egész, annyira nem tudom rendbe tenni az életem karrier-szinten. 

ahogy a dolgok vannak

Olyan jó nap volt ez a mai: csak négy órám volt, ezért elmentem korán a gyerekekért (elvileg négy előtt nem lehetne, de gond nélkül odaadják őket, nyilván örülnek, hogy ennyivel is kevesebb a zajongó, rosszalkodó kölök; én meg egyébként, ha jobban meggondolom, tulajdonképpen csak azért tanítok, hogy el tudjak menni korán a gyerekekért és tölthessünk együtt némi időt), itthon együtt leckét írtunk (Marcuskám zokog, mert sosem kap csillagot a kis böte betűire, pedig még a Dáháhávihihíd* is azt szokott kapni, szegény macikám, sokat duruzsoltam neki arról, hogy később ez már nem lesz annyira fontos, persze nehéz ezt úgy előadni, hogy most azért motivált legyen, hogy a kurva vonal fölé, megfelelő gömbölyűséggel és méretben kerekítse azokat a nyamvadt betűket**), sokat beszélgettünk a szörnyűséges agresszív osztálytársakról (erről majd írok egyszer, de erőt kell gyűjtenem), elolvastuk a Narnia ötödik részét (tök jó volt, le vagyok nyűgözve, pedig nem vagyok egyáltalán meserajongó), puszilkodtunk, hevertünk az ágyban, simogattuk a macskát, olvasta kicsit mindenki a maga könyvét***, jaj, nagyon kellenek ezek a délutánok, annyira jót tesznek mindenkinek. 

Titokban azt az álmot dédelgetem, hogy a gyerekeimet egyszer csak itthon kezdem tanítani - iszonyú kártékonynak látom a gyerekközösséget, most már bevallom nektek fél év iskola után****.

*egy nagyon problémás gyerek

** az egész persze oltári marhaság, ha engem kérdeztek, az én írásom pl totál olvashatatlan, pedig engem is bizonyára sokat csesztettek mindenféle tanító nénik annak idején

*** a kép még egy gondtalan nyári napon készült, de jók voltak azok, istenem!

**** nem kell rögtön hívnotok a gyermekvédelmet, mert az a gyanúm, hogy ez örökre álom marad csupán

muszáj beszélnem róla aka "explain this to me like I'm a two year old"

Ma a következő kérdést szegezte nekem egy negyedikes (=10 éves), szegény, szerencsétlen, túlterhelt, jogfosztott, a szörnyű magyar iskolarendszer és a rossz és gonosz tanárok áldozatává vált gyermek, hogyaszongya milyen jogcímen adott ...-nak szaktanári figyelmeztetőt? 

Értitek: magyarázzam meg, hogy miért adok intőt a viselkedni nem tudó, ostoba, szemtelen kis barátnőjének, aki az órán bármit benyög/megtesz, tekintet nélkül a következményekre. Hátbazmeg.

Valamit sürgősen kell csinálni a magyar társadalommal, mert nem lesz ez így jó. Persze az is lehet, hogy elég lesz nekem, ha kiszállok a közoktatásnak nevezett ocsmány pöcegödörből.

PS: Az ebédnél az mesélte az egyik kollégám, hogy egy ismerőse, aki kisegítő iskolában dolgozik, álmélkodva hallgatta az ő iskolai sztorijait, mondván, hogy ilyesmik ott azért nem történnek.

Hát, megint sikerült beleválasztanom, soha jobb munkahelyet...

nem akarok beszélni róla

Az a baj, hogy nagyon régóta tart az az állapot, amikor leülök, elkezdek írni valamit, majd á, kit érdekel! felkiáltással gyorsan törlöm is. 

Régen elképesztően termékeny blogger voltam, most meg már sosincs kedvem beszélni semmiről - azt hiszem, velem ezt teszi a családi élet: alig van már szükségem írásterápiára. 

"and your head aches from crying"

Azt hiszem 15 éves lehettem, amikor elmentem a tesómmal megnézni a Zabriskie Point című filmet - főként azért, mert nagyon komoly Pink Floyd rajongók voltunk akkoriban és az utolsó jelenetben van egy fasza kis Pink Floyd szám - és annyira, de annyira fájdalmasan, agyzsibbasztóan unatkoztam, hogy egy adott pillanatban sírni kezdtem. 

Ez az állapot jutott eszembe a tegnapi iskolai értekezleten, ahol csak azért nem sírtam az unalomtól, mert nem volt sötét, de végtelenül fájdalmas volt értekezni az első undormány iskolai napon. És ha az nem lenne elég rémes, hogy elkezdődik az iskola és értekezlet van ennek örömére, akkor tegyük hozzá még azt is, hogy szerintem a januárnál nincs semmi iszonyúbb.

Aztán hazajöttem és végül valóban sokat sírtam bánatomban: kiderült, hogy a macska hasában van egy daganat és valószínűleg nem sok van már hátra neki, mert a daganat nem operálható. Nem tudtuk eltitkolni a gyerekek elől (mondjuk én nem is vagyok híve semmilyen titkolózásnak), mert elkezdtem sírni, amint meghallottam a hírt (Marci vitte orvoshoz) és muszáj volt elmondani, hogy miért zokog a mama. Persze Léna is nagyon elkeseredett, sírdogáltunk egy kicsit együtt, szeretjük mind a cicát. Megbeszéltük aztán kicsit megnyugodva, hogy amíg még itt van velünk a szép macskánk, addig örülünk és szeretgetjük sokat - nem hiszem mondjuk, hogy túl hiteles volt a szövegem, mert folyton rásírtam az ölemben ülő Léna fejére, míg ezeket mondtam. 

Jó, hát az anyák is emberek, mit lehet tenni.

(Drága kiscicám.)

Buon anno!

Marcus szókincse elég irigylésreméltó én azt hiszem: valamelyik nap kérlelt, hogy megnézhessen egy rajzfilmet, hogyaszongya: Kérlek, hadd nézzem meg! Esengek! Jót tesz az a sok olvasás, én mindig mondom.

Az év második napjára Lénóka beteg lett (lázas, hasfájós), most épp hever az ágyban és olvas (anyja lánya, azt hiszem neki is ez a kedvenc időtöltése), én meg a holnapi első tanítási nap fölött érzett gyászomat igyekszem csillapítani (lehetetlen) a gazdasági szakfordítói képzésre való jelentkezéssel. 

Tavaly nagyon sokat hezitáltam ezen, majd végül halasztottam, de a közoktatásban való részvétel egyértelműen valamilyen új szakma felé taszigál: végülis örülök, hogy kikristályosodik lassan, hogy mit akarok; ennyit mindenképpen köszönhetek az iskolának (más most nem jut eszembe, haha). 

Nem oda jelentkeztem, ahová eredetileg, meglátjuk milyen lesz, izgulok. Önmagában ugyan már attól kimerült vagyok, ha arra gondolok, hogy két éven át egy csomó szombatomat tanulással töltöm majd, de sajnos az új dolgoknak ez az ára.






PS.: Sajnos a macska is betegeskedik egy ideje, aggódom érte, mert már kis öreg hölgy ő és bár jól tartja magát (sose mondaná senki, hogy lassan 15 éves), de az a tapasztalatom, hogy a macskák valahogy láthatatlanul öregszenek és hirtelen halnak meg.