Ma egy nagyon izgalmas állásért interjúztam.
Nagyon rég nem éreztem ennyire testhezállónak és érdekesnek bármilyen munkalehetőséget, ráadásul jobban is fizetne mint a tanári állásom (jó, hát a tanároknál kábé mindenkit jobban megfizetnek, sőt, szerintem a 'fizetés' szót a tanári állások esetében az 'alamizsna' szóval kéne helyettesíteni.); na nem nagyon jól, de sajnos sosem fizetnek jól azok az állások, amik engem felvillanyoznak.
Nagyon izgi, elvileg jövő héten lesz második kör (már ha visszahívnak). Semmilyen érzésem sincs, ja, de. Rettentően szorongok, hogy mi lesz, ha felvesznek, hogyan viszem reggel a gyerekeket, ki és mikor megy értük, mi van, ha Marci nincs itthon, blablabla. Az örökös szenvedéseim körbe-körbe, de unom már őket.
Viszont ha nem lépek, 1.0-s vidéki angoltanárként halok meg és az egy kicsit snassz. Mármint nem feltétlen - van olyan kollégám, akit láthatóan maximálisan kielégít, hogy ő osztályfőnök, meg a tesi tanárral harcol nap mint nap és x munkaközösség vezetője -, csak én nem vagyok ettől boldog.
Ja, a legjobbat azért csak elmesélem erről a csodás tanári karról: a szalagavatón az egyik tizenkettedikes osztály köszönő beszédéből - a diákok állítása szerint - az osztályfőnökük kérésére két nyelvtanárt (én vagyok az egyik) rejtélyes okból kihúztak. Persze az ofő ezt nem vallja be, sőt, azt állítja, hogy az osztály hazudik és ők csinálták (ezen sem csodálkoznék egyébként).
Egy darabig nyomozgattunk, hogy mi lehet az igazság, ki húzta ki a nevünket, persze mindenki egymásra mutogat: diákok az osztályfőnökre, osztályfőnök a diákokra, de egy idő után aztán leállítottuk magunkat: megette a fene az olyan ügyet, amiben azt kell nyomozni, hogy ki hazudik.
Tök szomorú sztori ez egyébként - az én lelkiismeretem teljesen tiszta, semmi rosszat nem tettem sem az osztállyal, sem az osztályfőnökkel, fel nem foghatom ezt a dolgot, nem is haragszom különösebben, mert nem értem az egészet - és annyira hűen tükrözi a tantestületek nyomorát.
Ó, bárcsak vége lenne ennek az egész iskolásdinak végre!
PS.: Egy csomót gondolkodtam rajta, hogy ezt biztos nem lenne szabad megírni egy nyitott blogban, de egyrészt biztos vagyok benne, hogy egyetlen kollégám sem olvas blogokat, másrészt halálra idegesít, hogy folyton sunnyogni kell az igazságról, mert jaj, mi lesz. Leszarom mi lesz. Ez az én életem és ha ide akarom hányni, akkor ide fogom, oszt jónapot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése