Marcus különkiadás

Amint Marci elutazott itthonról (Amszterdamba ment, a mázlista), Marcuska azonnal beteg lett. (Mindig ez van, nem is számítottam másra).
Röpke három órát ültünk az orvosnál - kb az összes tanítványommal összefutottunk -, aki azt jósolta, hogy hamarosan a kislányt (aka Léna) is hoznunk kell majd. (És persze nyilván én is benyaltam valami ebolát, ha már.)
Tudom, nem szép ilyet mondani, de én úgy szeretem, mikor Marcuska beteg (na nem nagyon, csak ha egy kicsit bágyadtka): olyankor elviselhetetlenül aranyos és lehet sokat dajkálgatni, na meg itthon heverészünk együtt.
A nagyfejű kisfiamról jut eszembe, hogy nemrég az iskolában egy jelenet örökre beleégett a lelkembe: Marcuskám kapott kétszáz forintot, hogy vegyen valamit uzsonnára, de mivel sejtettem, hogy az nem sokra lesz elég, így az első szünetben elsétáltam én is a büféhez és mikor odaértem, épp Marcuska állt a néni előtt, szomorúan kétszáznegyven forintos kakaós csigát kérincsèlve. Épp akkor léptem mögé, mikor a büfés néni lekicsinyelte a kétszázasát.
Jaj, olyan megható volt az a kicsi szőke gyerek a megszeppent arcával, a kétszázast morzsolgatva! Nem lehet bírni idegekkel az ilyent. Drága kisfiam!
Azóta napjában háromszor előadom ezt a gyerekeknek, miközben Marcuskát puszilgatom, de persze csak a szemüket forgatják a kis disznók. Néha pont olyan, mintha már tizenhat évesek volnának, én meg a nagymamájuk, rettenet.