"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben!"

 Léna egyik osztálytársának két hete hirtelen meghalt az apukája, ami azért is sokkolt minket, mert egyrészt kb negyven éves volt, másrészt pont találkoztunk vele, mikor jött a lányáért a szülinapi buliba. Ma reggel egy anyukával beszélgetve elég egyértelművé vált, hogy öngyilkos lett, úgyhogy újra, még súlyosabban sokkolódtam. Az ismerős anyuka ugyan nem mondta ki, hogy öngyilkosság történt, sőt, elkezdte balesetként emlegetni, de szerintem tök egyértelmű. 

Engem az ilyen dolgok érthető okokból mélyen megérintenek és annyira átérzem amikor valaki képtelen kimondani, hogy öngyilkosság történt, mert az első, amit ilyen esetben érzel, az a szégyen, még akkor is, ha csak egy ismerős lesz öngyilkos, biztos ez valami ősi, ösztönös, kollektív érzés, nem tudom. 

Amikor az apukám meghalt, a két legerősebb érzés bennem a szégyen és a harag volt; pont gondoltam is az osztálytárs anyukájára, hogy mennyire borzasztóan érezheti most magát (úgy értem az alapvető nagy bánaton túl), hiszen minél erősebb ilyenkor a haragod az öngyilkos iránt, annál jobban szégyelled magad és ez a szégyen csak arra a nagyon összetett alapszégyenre pakolódik, amit azért érzel, mert valakid öngyilkos lett és mert emiatt azt gondolod, hogy bűnös vagy. 

Ez az eset megint felhozta bennem - pedig már olyan ügyesen elnyomtam! - azt a szorongást, amit azért érzek, mert egyszer muszáj lesz az apukám öngyilkosságáról beszélni a gyerekeknek; szerintem ez fontos, nem akarom, hogy egy ilyen titokkal nőjenek fel, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy hogy lehet erről "jól" beszélni velük. Ráadásul szerintem már most érzik, hogy van ezzel a halállal valami nem oké, mert sosem kérdezték meg, hogy miért halt meg az apukám, holott az összes más családi halottról tudják és mindig kérdezősködtek is róluk. Ej, borzasztó nehéz ez. 

. 

A negyvenhat évesek abszurd élete

 A kardiológus nem hajlandó megvizsgálni negatív PCR nélkül, mondván frissen lezajlott covid fertőzéssel a magamfajta leprás csak ne ugráljon nagyon itt mindenféle vizsgálatokon. A háziorvos nem hajlandó elküldeni PCR-re, mondván, oltva vagyok, mit képzel a kolléga. A szívem fáj (vagy mit tudom én mi fáj, a mellkasom bal oldala, időnként nagyon.). 

A nagyon szimpi tüdőgyógyász (tök jó volt egy ilyen orvossal találkozni végre) azt mondta, hogy látszik a tüdőmön, hogy valami nem teljesen oké, de nem tűnik kórosnak, nem kell gyógyszer, viszont szedjek tüdő vitamint, egy hónapig ne sportoljak, csináltassak labort - amit a kardiológus is kért, de a háziorvos felháborodott, hogy ő ilyen labort nem kér, hagyjuk is -, nézessem meg a szívem. És akkor a kör bezárul. 

Oké, hát nyilván most költsek erre hirtelen negyvenezer forintot, ha érdekel, hogy mi a búbánat van; egy volt kolléganőmmel beszéltem a háziorvosról, mert ő is hozzá jár és azzal nyugtatott, hogy ha nagy bajod lenne, akkor úgyis bevittek volna a kórházba. De basszus, nemár, ez milyen gondolkodásmód: a megelőzés tehát nem fontos, ne is nyomozzunk, ha fáj a mellkasunk, nyilván kiderült volna már, ha nagyon betegek lennénk. Hogy klasszikust idézzek: ezt most így hogy? 

Igen, az ember nagyon sokszor mázlista, meg úgy gondolkodik, hogy biztos nem lesz baja (és sokszor tényleg nincs), de a tüdőgyógyász néni azt mondta, hogy a háziorvos nagyon rosszul gondolja, hogy nekem nem is kellett volna elmennem hozzá - elmeséltem neki, hogy úgy kellett kitaposnom belőle a beutalót -, mert a covidos betegek kb. 30 százalékának maradandó károsodása lesz vagy a tüdejében vagy a szívében. Egyébként mind a kardiológusnak, mind a tüdőgyógyásznak volt egy-két keresetlen szava a háziorvosom elmeállapotára vonatkozóan, titokban heherésztem is rajtuk, na meg örültem, hogy nem feltétlen én vagyok a hülye a sztoriban, hanem ezt valahogy tényleg máshogy kéne intézni. Persze a háziorvosom meg kapásból lehülyézte a kardiológust, szóval na. Az ilyesmit már ismerem a tanáriból. 

PS.: És a tüdőgondozóba csak jöttek és jöttek tömött sorokban a volt covidos betegek (másfél órát vártam a recepció közvetlen közelében, azalatt sajnos egy rakás beteg köpetéről és embóliájáról hallgathattam meg sebtében elordított sztorikat (nesze neked diszkréció és titoktartás). 

A tüdőgyógyász egyébként azt is elmondta, hogy zömmel tényleg oltatlanok vannak a sürgősségin, vagy oltott nagyon kövérek és alapbetegségben szenvedők és hozzátette, hogy akárki akármit mond, az oltás nagyon fontos és a tüdőm nélküle valószínűleg nagyon nem így nézne ki. 

PPS.: Plusz bónusz, hogy fantomszagként nekem cigi jutott: esténként olyan, mintha valaki az orromban dohányozna, hát nem csodás? Szívesen becserélném mondjuk nutellára...

A tizenegy évesek abszurd élete vol.3.

 Tesi órán relaxáltunk és arról beszélgettünk, ki volt covidos.

Szerelem a covid idején

 Valld be, hogy csak azért csináltad, hogy ne neked kelljen főzni és megkeresni a lepedőket, ha meghalok!

Amíg én online okosodtam (mert azt azért derekasan csinálom minden nap), addig Marci nemcsak beutalót szerzett a kardiológiára, de élő kardiológust is, aki szerdán megvizsgál (a szomszédaink orvosok és egyszer csak fogta magát és felhívta őket; én képtelen vagyok segítséget kérni bárkitől, ez valahogy genetikusan hiányzik belőlem azt hiszem). Ezek után csütörtökre pedig leszervezte a randimat egy tüdőgyógyásszal, nagyon menő. 

Érzem én, hogy a szerelem hőfokát kardiológiai és pulmonológiai időpontokban mérni kissé nyugdíjas tempónak tűnik, dehát. 

A tizenegy évesek abszurd élete vol.2.

 Léna karanténja ma éjfélkor lejár, de most Marci ofője írt, hogy várhatóan keddtől karanténba kerülnek, hihetetlen. Vajon az egész évet így nyomják majd végig? 

24. nap

 Őőő...Marci elment a tüdőszűrős papíromért az asszisztenshez (mert még néha köhögök és nem világos, hogy veszélyes vagyok-e másokra vagy sem) és hogy, hogy nem, megjelent az orvos, aki elkezdett valami szív kivizsgálásról hablatyolni (amire nincs értelme állítólag beutalót adnia, mert a Rókus, ahol csinálják, nem fogad a covid miatt). Tegnap ilyesmiről szó sem esett, sőt, könyörögni kellett ezért a tüdő vizsgálatért is; komolyan nem tudom már mit gondoljak, de az biztos, hogy keresnem kéne egy másik haziorvost.

Szeretem az ilyen eseményeket a blogban dokumentálni: ezek a posztok nagyon tanulságos lenyomatai annak, ami ebben a nyomorult orszàgban történik.

(....)

Egyébként ez a cikk és az utolsó mondat nagyon sokszor eszembe jut, ahogy küzdök az egészségüggyel: ha a betegség tüneteit észleli magán, foggal-körömmel kényszerítse ki a rendszerből a tesztelés elvégzését és a további, szükséges orvosi vizsgálatokat!

23. nap

 Nem, tényleg ez a vicc kategória már. Eleve az orvost fél napig hívogatom, akkor se veszi fel. Az asszisztens szerintem időnként kikapcsolja a telefont, aztán nagy ritkán vissza és akkor néha lehet vele beszélni. Végül vele sikerült megvitatnom a helyzetemet, de mindenre csak azt mondta, hogy hívjam a(z elérhetetlen) doktornőt. Aki folyton csak ezt a tünetmentesség plusz három napot és a tüneti kezelést ismételgeti. Hogy mi a tökömet mondhattak neki a covid továbbképzésen, az rejtély...esetleg azt, hogy a betegeknek mantrázd mindig ugyanazt a semmitmondó dolgot és akkor egy idő után már nem hívnak majd.

De azt nem fogom igazából, hogy ha ez valami komplikáció, akkor hogy fog kiderülni, ha a tüneteimmel augusztusig itt ülök és nem mehetek semmilyen orvos közelébe, max ha visznek?

Persze nyilván szarni kéne az egészre és elmenni valami magán kivizsgálásra már holnap, de ez egyrészt kurvára idegesít az elv miatt, másrészt meg ezek szerint túl szabálykövető vagyok ahhoz, hogy csak úgy kisétáljak a karanténból huszonhárom nap elteltével...

Update: Elértem az orvost, aki szerint semmi baj nincs ezekkel a maradványtünetekkel, majd nagy undorodva, hogy nem tágítok, beutalt tüdőszűrésre, hozzátéve, hogy túlterhelem a rendszert és a tüdőszűrőben is minden tiszta covid, minek akarok betegek közé menni.  

Brühühű

 Tegnap estig azt képzeltem, hogy jobban vagyok, aztán szépen újra kezdett fájni a hátam meg a mellkasom. Számításaim szerint most már örökké karanténban leszek, ha a szabadulást a tünetmentesség+3 nap jelenti. Mert mi van, ha ez ilyen poszt-covid gáz, ami nem múlik? Akkor nem mehetek kivizsgáltatni, mert ez tünet? Eh, nem értek semmit. 

A karanténszabályokat pl egyáltalán nem: Marcus karanténja holnap jár le, de itt van a kontaktszemély tesója Léna, aki nem mehet sehová. Akkor vajon Marcus sem? Arról már nem is mondok semmit, hogy Marci tünetmentes oltottként szabadon járhat-kelhet, bármilyen ebola dühöng is itthon.

A tizenegy évesek abszurd élete, sej

 Na, mire meglett a negyedik fertőzött (plusz egy tanár is gyanús), Lénának elrendelték a karantént és kontakt személyként akár ötmilliót is fizetnie kell, ha elhagyja lakhelyét november 21-én éjfélig. 

helyzetjelentés

 Léna osztályàból ma tízen hiànyoztak, ebből hàrman igazoltan covidosok, de az ofő szerint nem lesz online oktatàs, mert...nos, nem tudni miért, biztos szeretnék kipróbàlni, milyen az, amikor huszonheten kapjàk el ezt a csodàs betegséget.

Én talàn javulok lassan, jó lenne màr meggyógyulni, mert muszàj lenne élőben is dolgozni. Ma elkezdtem online betanulni, eddig izginek làtszik, bàr a covid betehet ennek a dolognak is rendesen, ha jól értem, 2020-ban hirtelen megvàltak vagy hat kollégàtól (a tizenkettőből), elég aggasztó.

Ahogy a dolgok vannak

 Persze most is van sok jó dolog a karanténjainkban (ebben a tanévben ez màr a màsodik), mikor kevésbé fàj épp a tüdőm, kàrtyàzom Marcussal, meg jàtszunk az ezeréves Gazdàlkodj okosannal (ez egy nagyon régi verzió, igazi békebeli porszívót lehet venni, meg italboltba és Röltexbe menni), főzünk közösen húslevest, sütünk palacsintàt és nézünk Mandaloriant. Az elkülönítésemet kb az első nap feladtuk, de úgy tűnik, az egyetlen màsik esélyes covidra Marcus volt, aki màr meg is gyógyult (bàr ma olyan aggasztóan nyomi, megbolondulok, ha visszaesik, bàr ez tényleg egy ilyen alattomos betegség, egyik nap sokkal jobb, aztàn megint rossz.)

Megbeszéltük leendő főnökeimmel, hogy hétfőn elkezdek online betanulni, remélem bírni fogom. Beszéltem az orvosom asszisztensével (az orvossal is, aki kb öt màsodperc utàn lepattintott, mondvàn, hogy egy covid tovàbbképzésen van, nincs ideje a covidos betegekre), aki azt mondta, hogy szerinte a jövő hetem még ràmegy a betegségre (ma van a tizennyolcadik nap), de azért reménykedem, hogy talàn hamarabb vége lesz, ma példàul egész virgonc vagyok.

csalàdi kör

 Kivàlóan lehet csalàdi körben pihenni és gyógyulni: amikor a gyerekek épp nem egymàst rugdossàk vagy ordítoznak, akkor nekem óbégatnak, hogy éhesek és mikor kérem Marcit, hogy menjen, etesse meg őket akkor kb két percenként mondogatja, hogy 'mindjàrt' és tovàbb dolgozik, mire én végül megunom és mindenkit megetetek. 

szomorú

 Persze pozitív lett (mondjuk nem szàmítottam màsra), csak hàt what now? Az orvos kb annyit mondott, hogy imàdkozzak szedjek paracetamolt, igyak sokat, viszlàt. Na de a tüdőgyulladàssal így ennyit kezdenek, így jàrtàl, sorry? Ha valakinek van tüdőgyógyàsz ismerőse, akivel szóba is lehet àllni, ne tartsa magàban, mert én most tanàcstalan vagyok.

még mindig covidos

 Holnap megyek tesztre; nagyon remélem, hogy negatív lesz, mert akkor legalább valaki megvizsgálná a tüdőmet, a covidos az ugye kínlódjon otthon egyedül, vagy találja ki, hogy a tüdőgyulladást mivel gyógyítják. Egyébként ki is vagyok akadva az orvosomra (sokadjára), mert a mellkasi meg hátfájásomra basszus tényleg annyit se mondott, hogy bú. A rendszer vajon csak akkor venné észre, hogy létezem, ha lélegeztetőgépre kerülnék? 

Amikor épp nem a tüdőgyulladás miatt aggódom, akkor azon szoktam gondolkodni, hogy már megint mekkora mázlim volt munka-ügyben: volt egy adott pont, amikor azt mondtam, hogy az legyen tanár a továbbiakban, akinek hat anyja van, majd még aznap jelentkeztem egy szimpatikus állásra*, ahová nagyon gyorsan behívtak első (egyébként online, ez is ilyen jó új vívmány) interjúra, eközben én még vívódtam, aztán kb négy nap vívódás után felmondtam, jött a második interjú, aztán meg nagyjából rögtön kiderült, hogy felvettek és elvileg jövő hétfőn kezdek (ha meggyógyulok, ugye). 

* ahol az első interjú után azt éreztem, hogy na, ezt szívesen csinálnám és ez nagyon ritka nálam, az összes állásom csupa kompromisszum volt azelőtt

covidos

 Ez a szaglásvesztés ez egy horror dolog, bár tegnap felcsillant a remény, hirtelen éreztem a kedvenc tusfürdőm illatát - egy olyan tíz percre, most megint semmi, kivéve egy dolog: a kávé, ha nagyon erősen beleszagolok. Az ecetet is halványan érzem néha, ez már valami. Mondjuk ez az egész nyavalya ilyen hullámzó: egyik nap pocsékul vagyok, aztán másnap azt képzelem, hogy elmúlt minden bajom, utána megint szörnyű, eh, alattomos dolog ez. A hátam meg a mellkasom is ugyanígy, időnként nagyon fáj, aztán semmi, aztán megint...a legrosszabb a folyamatos aggodalom, hogy mi jöhet még és lesz-e vége valaha. Ez a tizenharmadik nap, szagokat tíz napja nem érzek. Utálom. 

PS.: Ja és persze ahogy Martine írta: most, hogy minden azzal van tele, hogy baromira nőnek a számok és nekem teljesen egyértelmű tüneteim vannak, mindenki elkezd lebeszélni: á, ez biztos nem covid, azért nem érzel szagokat, mert náthás vagy, de miért lenne tüdőgyulladásod, be vagy oltva, miért lenne covid, annyi más betegség van, nem hiszem, ugyan már, stbstb. És egyébként pont az ilyen hangok miatt nem teszteltettem magam azonnal (na meg azért, mert az őszi szünet miatt úgyis itthon voltunk mind és naivan azt hittem, majd meggyógyulok simán) és persze azért, mert a családban már két szagláselmenős vaklárma is volt. Nem bánnám, ha ez is vaklárma volna, de sajnos kétlem...

ahogy a dolgok vannak

 Új àllàsom van. És arra gyanakszom, hogy covidom is, most épp azon aggódom, hogy talàn  tüdőgyulladàsom alakulgat épp. 

Az ember egy kicsit nem ír, aztàn tessék...egyszer elmesélek mindent esküszöm - màr ha el nem patkolok a tüdőgyulladàstól -, de mostanàban leszoktam teljesen a blogról, illetve dehogy mostanàban, hosszú folyamat volt ez (mint a tanàri pàlya elhagyàsa is, haha), csak màr sose vekengek itt semmiről, néha bűntudatom is van a blog olvasói miatt, tudom, tiszta hülyeség.

Kívànjatok nekem sok szerencsét, remélem minden oké lesz, megyek is, csinàlom a légtornàt*. (A neten talàltam, azt írjàk, a gyulladt tüdőnek is nagyon jót tesz; tény, hogy tegnap sokkal kevésbé fàjt utàna a hàtam meg a mellkasom).

* nem, nem lengek a trapézon, valami légzőszervi torna a becsületes neve