Jó, hát tény, hogy én is öregszem, miközben ők is - abban csak reménykedni tudok, hogy vénségemre még pont elég menő vagyok hozzájuk. Annyira jó fej, kedves gyerekek, nem is értem, hogy lehetek ennyire szerencsés.
Lénáról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, ő a mindenes a családban, mindenhol: mindent megold, mindenkinek segít, mindent átérez, ügyes, önálló, tanul, rendes, udvarias, szemetet szed (de tényleg, mindenféle undormány dolgokat az utcán felvesz és kidobál), nem tudom, nem értem, nincs is még egy ilyen gyerek. Persze beszólogat sokat, forgatja a szemét, cringe vagyok, ez is cringe, minden cringe, dehát ez a dolga, legalább ebben nem rendellenes; a jófejségben szerintem nagyon is.
Marci meg? Marci egy enigma, akinek titkos fájdalmai vannak, amiket férfiasan magában tart, miközben magára vállalta a bohócszerepet, de nagy-nagy mélységek vannak benne, pontosan tudom – Lénával is nagyon hasonítunk rengeteg mindenben, de Marcival tök egyformák vagyunk ebben a hisztis, feladom-de-basszus-azért csinálom-nem látod?-hozzáállásban.
Megszenvedtük ezt az évet, de volt benne sok jó is. Marcusnak fel kellett nőnie ehhez a betegséghez - és tényleg, nekem nagyon nagy döbbenet, amilyen éretten, szépen csinálja a diétát; nagyon ritkán nyafog, elfogadta, tudja, hogy muszáj, minden tiszteletem az övé.
Pár napig betegek voltak most, de hétfőn már mindenki ment suliba: hát annyira, de annyira hiányoztak! Meglepett, mert azt hittem jó lesz végre kicsit egyedül lenni...biztos ilyen az is, mikor elköltöznek: az ember várja, hogy majd akkor újra szabadság, fiatalság, hejehuja, de mikor megtörténik, veszettül elárvul.
