Ismét némi hányással - újabban hányok idegességemben, érdekes jelenség -, bőgéssel, hosszas beszélgetéssel és kellemetlen igazságokkal való szembesüléssel telt az éjszakám, de valahogy felszabadító volt, jó volt megtudni mindent, jó tisztán látni, igen, jó.
Nem is volt egyáltalán negativ kicsengése az egésznek, maximum a lemondás és árulás, ami bánt némileg, de lassan megszokom a keserű ízt a számban, hogy Őz Zsozsit idézzem.
Azelőtt írtóztam az igazságtól, féltem, hogy nem tudom majd elviselni, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Ma már biztosan tudom, hogy mielőtt végképp elkúrunk valamit, érdemes beszélni róla, érdemes kérdezni, érdemes nem mindig az intuíciónkra hagyatkozni.
Persze még mindig nem tudom mi van vagy mi lesz, még mindig nem tudom, hogy a sors - jobb híján ezt a szót használom, mindenki helyettesítse be a neki tetszőt - most épp mi a francot akar tőlem ezzel a zűrzavarral.
Mindenesetre talán most már kész vagyok elengedni azt a valamit, ami soha nem volt igazán az enyém.
Jellemfejlődés, see?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.