egy két végén kihegyezett karó

tudjátok, van az a filmek által elcsépelt jelenet: hős sokkoló hírt kap, megölik a szerelmét/anyját/lovát satöbbi, mire fetrengve röhögni kezd és igen, hát tudom én, hogy van a sokkolásban valami euforikus, vagy nem is, mer ez komplexebb, ejnye; van a halál fenyegetésében valami olyan, mint amit egy-egy vizsga után a körúton bolyongva érez az ember: egyszerre üres, nevetséges, vidám, végességes, szívfacsaró, hihetetlen és könnyes (ne sikíts! hazakerülsz!), heroikus és szánalmas, fájdalmas és röhejes és én, aki mindig túl sokat vártam az élettől - aki btw egy kibaszott kurva és vannak neki nővérei is ugye -, most csak állok és röhögök naphosszat, tétován, tehetetlenül, fájdalmasan, sírdogálva, hitetlenül és azt mantrázom folyton, hogy minden jó, az is ami nem.

(lehet, hogy a tűz lármájában is meghallja a szívdobogásomat? el ne sikítsam magam! készenlét!)