"csak ülök és mesélek"

Kérdezte a múltkor a gyerekorvos, hogy hány gyereket szeretnénk még. Én mondtam, hogy hát izé, mondjuk még kettőt, erre aszonta, hogy ó, hát úgyis van esélyem ikrekre megint, szóval simán. Marci meg vigyorgott és elmesélte neki, hogy közvetlenül szülés után azt mondtam, hogy soha többet terhesség, ő meg mondogatta, hogy na majd pár hónap múlva biztos elkezdek nyafogni egy csecsemőért. Azt is kérdezte a doki, hogy milyen volt a terhességem, mondtam neki, hogy életem legborzalmasabb nyolc hónapját éltem át, erre mondta, hogy Amerikában nem hagyták volna, hogy annyit okádjak, úgyhogy ha itt leszek megint terhes, akkor számíthatók rá, hogy kapok gyógyszert ha megint vészes hányásom lesz...Persze Marci mindig nagyon meregeti a szemét, hogy én még egy rakás gyereket akarok és én is tudom, hogy azért nem vagyunk mi ilyen gazdagok, a gyerekeket fel is kell nevelni, kamaszkorukban nem árt, ha külön szobájuk van már, egyetemre kell őket járatni, jó, ha tudnak világot látni, nyelvet tanulni, ilyenek. Szóval nem hiszem, hogy négy gyerekünk lenne, de azért nekem tetszene. Jó, hát nyavalyognék nyilván, de élvezném nagyon, én ilyen nyivákolós fajta vagyok, de nem kell azzal törődni.
Reggel gondolkodtam, hogy miket kell ma csinálnom és rutinszerűen bekúszott az agyamba, hogy apukámat kell felhívnom. Aztán hirtelen rájöttem, hogy már nem tudom felhívni.Tegnap meg akkor sírdogáltam kicsit, mikor megnéztem az önkéntes nyugdíjpénztári egyenlegemet és a február be volt fizetve és azonnal elképzeltem az apukámat, ahogy áll a postán a csekkel, aztán másnap öngyilkos lesz. A tesóm meg pár napig nem válaszolt az e-mailjeimre és rögtön arra gondoltam, hogy lehet, hogy ő is meghalt, na ettől nagyon kiborultam. Ma válaszolt, nem halt meg természetesen, jaj.
Az élet egy kurva.