"túlélni kell, vigyél innen, a hegyekbe fel"

A családom nehezményezi, hogy aggodalmaskodom a babák miatt, pedig csak annyit írtam nekik egy félmondatban, hogy most többet foglalkozom velük a nyelvi fejlődésük miatt...de most komolyan, ez, amiben vagyok, ez egy tök átlagos élethelyzet, hogy ennyire kell csodálkozni azon, hogy időnként itt állok beparázva, idegbetegen, elkeseredve?

Néha elgondolkodom rajta, hogy hát persze, nyilván én vagyok túlérzékeny, meg hisztis, hát hiszen ez tök mindennapos, mások ezt dalolva nyomnák, nem ilyen féldepressziósan, aggódva...aztán lázadok ez ellen, merhát nehogymár baszki, kijövünk egy tök idegen országba, nulla ismerősünk van (na jó, van néhány huszonéves amerikai egyetemista, ki vagyok velük segítve), én nagy hirtelen szülök két gyereket, gyakorlatilag soha nem találkozom senki mással, csak a babákkal, ráadásul még a büdös életben nem volt gyerekem, tanácsot se nagyon tudok kérni senkitől és akkor még aggódni se lehet? Hát na már...ezt írtam nekik:

az aggodalmakkal az a helyzet, hogy nem könnyű ám teljesen egyedül, első két gyerekkel (még csak nem is egy jött először) nem aggodalmaskodni. Ráadásul az ikrekről olyan keveset tudnak, a gyerekorvosnak sincs fogalma egy csomó dologról és annyi mindent kell magamnak kitalálnom, nagyon kreatívnak kell lenni, meg ügyesnek, meg leleményesnek és ez sokszor elég kimerítő - viszont hiába vagyok nagyon kimerült (hajnalonként mostanában futni járok, ami nagyon jót tesz a lelkemnek is, de még fáradtabb vagyok, mint egyébként), sajnos még így is sokat aggódom - nem tudok mit csinálni, ez nyilván alkati kérdés is.

A nyelvi dolgokkal pedig az van, hogy azért is gondolom, hogy sokat kell velük foglalkozni (relatíve sokat, mert így is csak keveset tudok - úgyhogy szerintem elhanyagolom őket, amennyire kell, hiszen rengeteg a házimunka és különben is ketten vannak, folyamatosan megoszlik a figyelmem közöttük), mert azért ez itt nagyon más, mint otthon, hiszen otthon elég csak kimenni az utcára, elmenni a boltba vagy rokonokhoz látogatóba és máris hallanak magyar szót, itt viszont nagyjából én vagyok az egyetlen, akitől a nyelvet megtanulhatják, hiszen Marci keveset van itthon, más meg nem beszél magyarul.. szóval ez egy nagyon speciális helyzet, valószínűleg még az "átlagos" ikrezésnél is jóval nehezebb.

Szerencsére azért annyit nem aggódom, hogy ne tudjak örülni, vannak nagyon jó napjaink (vannak persze nagyon rosszak is, ez attól is függ, hogy mennyit tudok aludni), képzeld, Léna tegnap elkezdett tapsolni mikor egy könyvet nézegettünk, nagyon aranyos, azóta tapsoltatjuk folyton. Holnap megyünk a gyerekorvoshoz, ez lesz az egy éves kori ellenőrzés, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit mondanak például arról, hogy le lehet-e már szoktatni őket a tápszerről. (Nagyon jó lenne, mert borzasztó drága).

Ja, csak még egy dolog az aggódással kapcsolatban: itt a csapból is az autizmus folyik (pedig alig nézek tévét), ami eleinte ugye nem látszik (tehát oké, hogy most egészségesnek látszanak, de nem árt odafigyelni rájuk - egyébként mért baj az?), csak 2-3 éves korban és éppen az a lényege, hogy a gyerekek nem kezdenek el beszélni (meg sok egyéb bajuk van). Ráadásul annyira divatba jött az autizmus címke, hogy állítólag minden 70. fiú autista, ami, lássuk be, rengeteg, szóval emiatt is érdemes a beszédfejlődésre figyelni, mert pont az autista gyerekek nagyon jól fejleszthetők, ha időben észreveszik, hogy valami gond van. Igazából nem hiszem persze, hogy ők autisták lennének, ezt inkább csak azért mondtam, mert az embert ijesztgetik is sokat mindenféle szörnyűséggel és így aztán végképp nehéz nem aggodalmaskodni egy amúgy sem könnyű helyzetben.

PS.: eh, nemtom mi baja a szövegnek, hogy vannak ezek a ronda fehér részek, próbáljátok elolvasni, bár úgyis csak nyivákolok...