morog, háborog, monologizál

Na hát azért mégse vagyok én olyan elmebeteg a rettegéseimmel: Lénát borzadva nézte az orvos, majd antibiotikumot adott neki és közölte, hogy vissza kell mennünk két nap múlva, mert az egyik csípéstől bedagadt a jobb szeme alatti terület és lilás színe van és ez szörnyű dolgokat is okozhat (szerencsére nem fejtette ki, hogy mit) és egyébként is, ő még sose látott egyetlen gyereket sem, akit ennyire durván megcsíptek volna, jézusmária. Aztán borzadva elmesélte, hogy ő maga kesztyűben jár az utcán és mindenét takargatja, mert retteg, hogy ezek a szúnyogok a West Nile vírust terjesztik, amibe mostanában bele szokás halni itt Texasban...a hosszú monológ után bátorítóan rám mosolygott, hát fasza.

Voltunk aztán még autizmus ügyben is dokinál, az ilyenektől én mindig viszketni kezdek, mert nyilván azt is felméri, hogy milyen az én eye contact-em és egyáltalán: ezek nyilván olyanok, mint a tejnénik, akik mindenhol mellet keresnek, amit megfejhetnek; ezek a terapeuták meg biztos mindenhol mindenben autizmust sejtenek, egy-egy lagymatag kézfogás, egy elkapott tekintet, egy dadogva megismételt szó és huhú, kész is a diagnózis...persze kiderült, hogy csak a diagnosztizáló vizsgálat eszméletlen drága (maga a felmérés akár 3000(!!) dollár is lehet) és egy éves(!!) várólistájuk van, de létezik valami ingyenes felmérés és forduljunk azokhoz, aztán várjunk rájuk, ha szükség van terápiára, viszlát...

Marci egyébként megállapította, hogy nekem semmi se jó: az se, ha az aggodalmaimat komolyan veszik és az se, ha nem; tény, hogy ez pontosan így van. Ha komolyan vesznek, akkor rettegni kezdek, hogy tényleg valami baj van és nem csak az én agyszüleményem az egész, ha meg nem vesznek komolyan, akkor azon rettegek, hogy mi van, ha valami baj van, de nem derül ki, mert senkit nem érdekel a nyervogásom...

Mondjuk az is az agyamra megy, hogy iszonyodva néznek rám, mikor mondom, hogy még nem mondanak értelmes szavakat, majd közlik, hogy egy éves korukra már 1-5 szavas szókincsük kéne, hogy legyen. Ezek után hozzáteszik, hogy de nem kell aggódni, mert minden gyerek a maga ritmusában fejlődik. Oké, fasza, de akkor most 1-5 szót tudnia kéne vagy a maga ritmusában megszólalhat akár öt éves korában is vagy hogy van ez? És egyáltalán...arról beszélgettünk hazafelé a kocsiban, hogy ez az egész autizmus tulajdonképpen óriási üzlet és talán azért is bélyegeznek annyi gyereket autistának, mert nagyon sokan igen jól élnek ebből a betegségből. Én mondjuk nem vagyok egy összeesküvés elmélet hívő, de az ember néha óhatatlanul is elgondolkodik furcsaságokon.

Az is eléggé idegesít, hogy mindenhol azt olvasom, hogy az ikrek később kezdenek beszélni, de erről mintha az orvosok nem is tudnának: teljesen azokat a dolgokat alkalmazzák rájuk, amiket az egyke babákra, pedig azért tényleg nyilván van különbség.

Marcika mostanában különben eszméletlen sokat magyaráz, épp csak értelmes dolgokat nem mond, de be nem áll a szája - megnyugtatásomra mondhatna valami okosat és mélyenszántót is, hogyaszongya az egzisztenciálisan kivetült, tulajdonképpeni halálhoz viszonyuló lét jellemzőit a következőképpen foglalhatjuk össze: az előrefutás leleplezi a jelenvalólét számára az akárki-önmagába való beleveszettségét és azzal a lehetőséggel szembesíti, hogy a gondoskodó gondozásra elsődlegesen nem támaszkodva önmaga lehessen, ám az akárki illúzióitól eloldott, szenvedélyes, faktikus, önmagában bizonyos és önmagától szorongó halálhoz viszonyuló szabadságban, vagy valami ilyesmire gondoltam.

Egyébként meg vigyáznom kell mosmár a számra a családi béke miatt, mert Marci szerint rettentő idegesítő, hogy halálra aggódom magam (úgyhogy ezentúl igyekszem a blogban nyivákolni többet, készüljetek), de én még olyanokon is aggódom, hogy mi a tököt csinálnánk, ha tényleg valami gáz lenne? Pénzünk nem lenne terápiára - olyanokat olvastam, hogy emberek eladják a házukat, hogy finanszírozni tudják a gyerek ilyen-olyan foglalkozásait, el is hiszem -, meg aztán nyilván nem tesz jót a nyelvileg amúgy is kihívásokkal küszködő kölöknek, ha angolul terápiázzák, míg otthon magyarul beszélnek hozzá...

Mondjuk annak azért örülök, hogy a nő sokat firtatta a beszédértést, hogy az rendben van-e (és egyértelműen igen), mert valószínűleg az már elég jót jelent. Persze az az egy szó még mindig hiányzik...mondjuk ha egy értelmes szót tudnának, akkor meg nyilván az lenne a baj, hogy nade mért nem többet...eh, boldog tudatlanság. Bezzeg a nagymamám állítólag nem aggódott, hogy a nagybátyám csak két évesen kezdett beszélni, akkor is tök érthetetlenül.* Tököm tele van ezzel a sok információval, meg a mindent betegségként definiálással.

Az amerikaiak amúgy is egy gyáva kontrollfrík népség, ez meggyőződésem: minden betegség és minden elől menekülni kell vagy legalábbis megpróbálni valami gyógyszerrel rendbe hozni - persze simán lehet, hogy ez is csak a pénzről szól, mert valakik, valahol iszonyat jól keresnek a sok betegségen, a terápiákon és a gyógyszereken.

Hol a fenébe volt annak idején ADHD? A gyerek rossz volt, oszt viszlát. Jó, tudom, nem jó ez a hozzáállás sem, valahol már megint az uncsi középúton van a megoldás, nade.

*nem, nem volt nem diagnosztizált autista, épp ellenkezőleg: hatalmas baráti társasága és igen jó beszédkészsége meg humora volt