"Az anyák olyanok, hogy maminak szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó szaguk van."

Azért ez az anyaság, ez tiszta szívás.

Jó, van neki ez az oldala, amit elhomályosult szemmel, elszoruló torokkal emlegetünk, hogy a kis meleg, jó szagú, puha lények bennünk bíznak, minket szeretnek és mi is imádjuk őket, mert kedvesek, viccesek, szépek, kicsik, rácsodálkoznak a világra és ezáltal kicsit mi is újjászületünk, stbstb...ugyanakkor az ember - én legalábbis - folyamatosan betegre aggódja magát miattuk, most is majd megőrülök Léna arca miatt, ami iszonyúan néz ki a csípésektől (tudom, hogy hülyének néztek, de tényleg aggasztóan csúnya) és még hány ilyen és ilyenebb lesz, majd betörik a fejüket, eltörik a lábukat, rozsdás szögbe lépnek, kiveszik a mandulájukat, szenvedni fognak, fájni fog nekik, arról nem is beszélve, hogy berúgnak és füveznek majd, elkódorognak mindenfele és nem jönnek haza, szörnyetegekkel járnak, teherbe esnek, gyereket csinálnak, jaj, rémes ez, feleim, gyenge ehhez az én idegrendszerem.

Persze nyilván vannak szerencsések, akik nem ilyen szorongós-aggódók mint én (szerintem ezért is jó fiatalon szülni, az ember a húszas éveiben még könnyebben veszi ezt az egész felelősségesdit), sajnos nálunk ez családi vonás, jó, az anyám szerintem egy percet sem aggódott, vagy legalábbis nagyon jól titkolta, például volt nekünk a kis morbid viccünk, mikor valami vizsga vagy pasi miatt nyavalyogtam és végül kijelentettem, hogy öngyilkos leszek, akkor az anyám válasza mindig az volt erre, hogy jól van kislányom, csak előtte menj el itthonról...persze azért meggyőződésem, hogy az anyám nagyon durván elfojtós volt és minden aggodalmát eltitkolta, csodás táptalaja ez a ráknak, ó, igen - vagy mittomén, ez csak a manapság divatos feltételezés -, mondjuk elfojtásban azért én is jó vagyok, bár én legalább írok a szorongásaimról, sőt, sokat beszélek is róluk, ha már nagyon terhesek; szegény Marci...