Valószínűleg leginkább lányos apák érzik majd át igazán ezt a postot.
Az van ugyanis, hogy Marci egy ideje halálosan szerelmes Lénába (gondolom ez más lányos apákkal is megesik): Lénát nem lehet megszidni, Léna az ő drágasága, édese, gyönyörűsége, Léna tökéletes, Léna csodaszép és persze Léna a legokosabb kislány a világon. (Mielőtt még aggódni kezdenétek, Marcikát is imádja, csak hát az a csodaszép kislány, az ellenállhatatlan az apai szívnek, jajjaj...) Lénával csak egy baj van: hogy az utóbbi időben rettenetesen anyás lett, Marci meg halálosan féltékeny.
Vicces volt, valamelyik nap Léna vad hisztit csapott és Marci próbálta megnyugtatni, de Léna csak kapálózott és üvöltött és felém nyújtogatta a kis karját, aztán amikor elvettem az apjától, azonnal megnyugodott. Marci mérgesen azt sziszegte, hogy jóvan, akkor engem utáljál.
Mivel én alapvetően nagyon féltékeny természetű vagyok (ez egyébként sokat változott, mióta gyerekeim születtek, valahogy sokkal higgadtabb lettem ilyen téren (is)), amíg terhes voltam, azt képzeltem, hogy folyton féltékenykedni fogok mindenkire, akik itt körülöttem szeretik egymást: Marcira, a gyerekekre, a macskára...de meglepő módon nem így van: állati boldog vagyok, mikor a többiek szeretgetik egymást és nagyon örülök, hogy a babák boldogan sikoltoznak meg nevetnek, mikor este hazaér az apjuk.
Sőt, azt is imádom, mikor Marci vadul dögönyözi a macskát és azt mondogatja neki, hogy utállak, te szar - őőő, igen, meglepő módon ezt kedvességből csinálja. Szegény Fanni már nyilván skizofrén, hiszen ez a sok ellentétes üzenet bizonyára megzavarja egy szegény cica agyát...
PS.: Marcika is jár!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése