Este mindig olvasni akarnék, aztán mostanában folyton itt kötök ki, olvasok majd nyugdíjas koromban, ha jó lesz a szemem (nagyon remélem, mert az öregségben egyedül az olvasás lehetősége vonzó).
Egész nap nagyon odavoltam ettől a halálhírtől, ismerőseink halála mindig annyira megrázó, annyira felfoghatatlan és engem meg évek óta annyira kerülget a halál, hogy már csak ezért is nagyon sokat gondolok rá - persze felfogni azért nem tudom.
A halálhírek kapcsán szerintem az ember önző módon rögtön saját magára gondol, a saját életére, meg a szeretteire. Ez a szegény ember például két kicsi gyereket meg egy feleséget hagyott hátra és azt hiszem az egész amerikai létük az ő munkájára épült.
Innen már csak egy ugrás arra gondolnom, hogy velünk ugyanez van, ha valamelyikünk meghalna, hát nagy bajban lenne a másik (nem biztos ám, hogy én lennék nagyobb bajban: szoktam is cukkolni Marcit, hogy iszonyatosan megszívná, ha meghalnék, olvashatna egész nap Boribont, hahaha) és olyan nagyon rémisztő, hogy ennyire függünk egymástól és olyan nagyon rémisztő az is, hogy bárki, bármikor meghalhat, elég arra a szegény pszichológus lányra gondolni, aki egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen és ez hányszor, de hányszor így megy.
És ilyenkor, amikor valaki nagyon fiatalon, ereje teljében meghal, még sokkal jobban haragszom az öngyilkosokra (az apámra egyébként valamiért mindig úgy gondolok, mint akit megöltek - szerintem az öngyilkosságnál erőszakosabb, agresszívabb halál nincsen), persze butaság, tudom én.
És hiába, hogy egy egész élet áll rendelkezésünkre, hogy felkészüljünk a halálra, a halálhoz életünkben nincs közünk, nem értjük, a halálra felkészülni a "világi" lényeknek azt hiszem lehetetlen - tudom, sok-sok-sok év buddhista gyakorlásával talán valamennyire lehetséges -, de valamit muszáj kezdeni vele, mert itt ólálkodik folyamatosan.