Az életnek értelme nincs, de néha határozottan kellemes (vagy valami ilyesmi)

Csak javul a cinizmusom azért: igaz, hogy folyton be akarok szólni a Facebook falon lázasan drukkolóknak, de aztán végül mindig leállítom magam.
Hát hadd legyen meg mindenkinek a maga játéka. Hát ki vagyok én, hogy megmondjam, ki mit szeressen csinálni és mi mekkora butaság? Az élet az már csak ilyen: hiábavalóságok halmaza. Hiszen mennyivel értelmesebb ezt a blogot írni, mint olimpikonoknak szurkolni? Semmivel.
És mennyivel értelmesebb vajon moziba menni vagy könyveket olvasni, mint sportolókért rajongani? Semmivel, természetesen.
Egyébként én tudom, hogy a gyerekeim szelidítettek meg: már a terhesség alatt sokat változtak az emberiség iránti indulataim, de mostanra teljesen jámbor lélek lett belőlem, sőt, a szívem is inkább a naiv, kedves emberekhez húz, mint a cinikus, vicces rafináltakhoz.
Azt hiszem régen is felülről szemléltem a világot, de mostanra megváltozott az arckifejezésem: a lesajnáló fintort felváltotta a már-már mosolyba hajló higgadt arckifejezés. És ne értsetek félre, nem vagyok szentimentális (mi sem áll távolabb tőlem), nem ölelem keblemre a világot ábrándosan, csak talán egyszerűen...megnyugodtam.
Cinikusok, egy jó tanács: szüljetek.