már megint anyaságos

És ha már annyit faggattam a lombikosokat, akkor ideje, hogy elmeséljem, hogy én úgy képzelem, hogy nekem nem lenne gyerekem, ha lombikoznom kéne. 

Tudom, nem tudom elképzelni milyen, ha az embernek nem lehet gyereke (mondjuk ilyen alapon a lombikosok se tudják elképzelni, hogy milyen ha van, mégis akarják, ugye), de én most ezen az állásponton vagyok, persze az egész annyira teoretikus, hogy igazából tök mindegy. 

Én nem fogadnék örökbe sem, én élnék, ahogy dobta a gép (most is ezt teszem - hát ki gondolta, hogy éppen nekem születnek ikreim? Nekem, aki mindig hosszan magyaráztam arról, hogy én ugyan nem szülök gyereket soha. Most már nagyon örülök, hogy vannak és remekül szórakozom, meg állati szerelmes vagyok mindkettőbe, de őszintén szólva a biológiai órám azért elég mélyen hallgatott világ életemben. Pedig nem véletlen lettem terhes, szépen megbeszéltük, hogy akkor most csinálunk gyereket, de azt hiszem én racionális és nem érzelmi alapon estem teherbe, ha értitek mire gondolok...)

Nem azért nem lombikoznék, mert elveim vannak - az elvek olyan bénák -, hanem mert nem akarnék mindent felrúgni és alárendelni a gyerekgyártásnak. És ez nem a lombikozók kritikája, meg semmi ilyesmi, én egyszerűen úgy látom, hogy ez történik ha nem sikerül természetes úton gyereket csinálni és sokszor a házasságok, párkapcsolatok csúnyán rámennek erre az egészre. (Sokszor nyilván nem, persze, hogyne, világos.)

Igen, biztosan nehéz ügy ez, például ha az egyik fél bármi áron gyereket akar, a másik meg nem, de én láttam egy közeli jó példát gyerektelenségből: a nagybátyáméknak nem lehetett gyereke, örökbefogadni nem akartak és boldogan, kényelmesen (no meg gazdagon) éltek egészen a nagybátyám haláláig. Persze, alapvetően nyilván nem akartak rettenetesen, nagyon gyereket, azért fogadták el ilyen könnyen a sorsukat.

nem fontos egy kicsit se

Egyik sablon rondább, mint a másik, de a kéket egyelőre nem tudom visszacsinálni, úgyhogy most maradnak a kísérletező színek. Igen, ezt állati fontos volt bejelentenem, majdnem annyira, mint mikor valaki a blog statisztikáit elemzi külön postokban.


PS: Ez a bordó még tetszene is, de ezek az ilyen bordűrizék a szélén rémesek. Nehéz az én életem.

fáradt

De ugye a Marie Curie miatt nem kell januárban hazaköltöznünk? Mert én esküszöm öngyilkos leszek, ha hirtelen megint költöznünk kell, aztán költheted egyedül a pénzt.

breaking

Marci megnyerte a nagy lóvét, megyünk haza burzsujkodni jövőre.

"óriás magányban egy pacsirta száll"

Lénának már megint a szörnyűséges Anna, Peti és Gergő a kedvence, Marcus viszont Weöres Sándor mániás lett, úgyhogy kiegyenlítik egymást, na meg persze Weöres Sándor enyhíti kínjaimat, mikor Léna az Annapetivel terrorizál*. Weöres Sándor zseniális.

*szó szerint terrorizál: kezembe nyomja a könyvet - vagy ha épp nincs időm olvasni, akkor zokogva követ vele mindenhová - és egy csomószor nem is figyel, hanem elmegy kockát rakosgatni, de én nem hagyhatom abba az olvasást, mert ha elhallgatok, azonnal jön visítva, hogy mondjam tovább. És igen, ezt hosszú napokon át szoktuk játszani. Jó lesz az a bölcsi mégis...







PS.: http://www.origo.hu/kotvefuzve/blog/20110321-a-bartos-erika-virus-miert-utaljak-a-szulok-az.html
Én Vekerdyvel értek egyet, nem kell azért ezt ennyire túlhisztizni, a kisgyerekek szeretik, az a lényeg, bár én is megőrülök a nyelvtani hibáktól (a sztoritól meg végképp). A paródia viszont borzalmas, akkor már inkább az eredeti.


PPS: Ja és mostanában vetítünk, amit én bűnösen imádok (kedvenceim a magyar népmesék). A gyerekek is szeretik, bár nem sokáig tudnak figyelni, úgyhogy mindig azon kapjuk magunkat, hogy ketten izgulunk a mesén, míg ők kockákat pakolnak egy vödörbe...

na még egy helyzetjelentés

Két napja zuhog az eső, szerintem ezt most azért rendezték így, hogy könnyebb szívvel engedjem őket jövő héten bölcsibe - teljességgel őrjítő bezárva lenni, ők is becsavarodnak tőle nemcsak én, Léna tegnap este ököllel verte az ajtót, hogy menjünk ki... 

Eddig mindig nyafogtam, hogy több szabadidő kéne, most meg persze majd megszakad a szívem, hogy Marcus majd a bölcsis nénikre néz szerelmes tekintettel és Léni meg nekik mondja majd a cuki cérnahangján a mesekönyvekben lévő kutyák láttán, hogy vauvau.

ahogy a dolgok vannak

Hát komolyan szívesebben olvasok ágyi poloskákról meg sorozatgyilkosokról, mint Orbán Viktorról. Az előbb megláttam az Index főoldalán és sikoltva becsuktam gyorsan. 

Nekem komolyan hányingerem van tőle, mondjuk már vagy tizenöt éve. 

Otthon azt hiszem teljesen apolitikussá válok majd - szerintem csak így lehet elviselni a magyar valóságot.

Egyébként meg Marci baromi jó eredményt ért el a nagyon sok pénzt ígérő pályázatán, viszont egyelőre nem lehet tudni, hogy kap-e pénzt, most kell nagyon izgulni. Jót tenne már neki a sikerélmény, Amerika eléggé lenullázta fizikusságilag, valahogy csak egy helyben toporogtak a fura főnökével.

Ez tulajdonképpen bezzegelés?

Egyébként, csak, hogy szentségtörő legyek, én attól voltam teljesen kiborulva, hogy túl gyorsan lettem terhes. 

Úgy éreztem, hogy nem vagyok felkészülve, hogy nekem több idő kellett volna, meg egyáltalán...teljesen arra voltam berendezkedve, hogy én majd marha nehezen esek teherbe, mert öreg vagyok, erre bumm, kiderült, hogy ketten vannak. És aztán az az egész ocsmány hányás, az Amerikába költözés, mind-mind annyira felemássá tették a terhességemet, meg a lelki ráhangolódást.

Hát igen, az élet az egy furcsa dolog. És mondom - illetve valamikor mondtam -, én valahogy mostanra szoktam meg ezt az egészet. Illetve nem, most már élvezem. Élveztem eddig is sokszor, de az elején borzasztó sokat szenvedtem az elvesztett szabadságom miatt, a teljesen megváltozott életem miatt, sokszor átkoztam a világot, hogy miért nekem van ilyen nehéz feladatom és közben meg persze állatira szégyelltem magam. Nagyon nehéz volt megszokni, na. 

Most viszont már teljesen természetes minden, összehangolódtunk, szeretjük egymást, igazi család lettünk, Marci isteni jó apa (egyetlen problémája a ruhák kiválasztása, ezen mindig jókat vigyorgok), megy velük játszótérre, pelenkázik (a kaki takarítást például az első naptól kezdve kihívásnak tekintette), fürdet, hajat mos, felkel a rikoltó Lénához hajnalban és megpuszilja a gömbarcát, etet, itat, esések után vigasztal, fegyelmez, tényleg pont ugyanúgy csinál mindent, ahogy én - már amikor itthon van (khm).

FB

Mindig elszomorodom, mikor egyes lányok egyértelműen férfiaknak szánt, az erőfeszítéstől valóban kissé izzadságszagú, csábos beállítású fotóit csak és kizárólag a lelkes barátnők lájkolgatják és látják el szép vagy kommentekkel.

Kétségtelen, hogy a Facebook-on sokszor agyvérzésig idegesítem magam dolgokon, de mi mindent megtudhatunk ott az emberi természetről, ihaj.

konklúzió a lombikos kérdések kapcsán

Soha többet nem kérdezek senkitől semmit, becsszó. Szerintem ha én kérdezem, még a Melyik a kedvenc filmed? kérdéssel is megbántok valakit. 

Én ugyan soha nem fogom megérteni a megsértődést - a nagyon nyílt kommunikáció híve vagyok ugyanis és számomra ebbe belefér az összes nagyon rázós kérdés és kijelentés is -, de igyekszem és inkább csöndben maradok.

auguri

Marci ma a krisztusi korba lépett - mindig örülök, mikor öregebb lesz egy évvel, bár a köztünk lévő öt év sehogy se tűnik el mégse, de meglepő.

Egyébként a nagymamám is éppen öt évvel volt idősebb a nagypapámnál, aztán 51 évig éltek együtt, azt hiszem elég szépen. A nagynéném azt mondta, mikor összeházasodtunk, hogy ha baj lesz, akkor nem ezzel. 

Hát, én remélem, mindenesetre éljen Marci, szerintem az egyik legjobb dolog, hogy ő megszületett.

un dente complicatissimo

Tévedtem.  

A mai, közel három órás (!!) gyökérkezelés olyan volt, mintha megerőszakoltak volna. 

Szó szerint: időnként szerintem egyszerűen elfelejtették, hogy a fog végén egy ember van és brutálisan szétfeszítették a számat, meg rám feküdtek (a fogorvos és az asszisztens) és az egész rohadtul fájt, mondtam is, hogy rosszabb volt, mint a vajúdás, mert az legalább olyan egyértelmű brutális fájdalom, de ez a fogfájás ez meg ilyen aljas, nyilallós, fúj. 

Nekem egyébként folyton ilyen bonyolult, görbe gyökerű fogaim kezdenek nagyon fájni és vadul kezelik őket, majd bánatosan közlik, hogy ja, bocs, sajnos mégis ki kell húzni...ezért  a fogért egyelőre még nagyon küzdenek, hát, meglátjuk. 

Mindenesetre, amikor éppen nem fájt és nem akartam szétrúgni a számat feszegető asszisztenst (ez nagyon agresszíven hangzik, de szerintem az emberben tényleg felébred a menekülési ösztön, ha borzalmasan kínozzák és kábé le is fogják hozzá), csak a plafont bámultam, akkor az előző blog postomat gondoltam tovább és az is eszembe jutott, hogy amikor valakinek sikerül mesterséges úton ikrekkel teherbe esni, akkor mindenki lelkesen gratulál, meg örül, engem meg rögtön gyászolni és sajnálni kezdtek, meg tejóég (ezt a saját apám mondta borzadó arccal, mondjuk ő depressziós volt, mindentől kiborult), sőt, az elején még a gyerekorvos (hehehe), szóval a nőgyógyász is "biztatott", hogy nem baj, az egyik még úgyis elmegy(!!! igen, valóban ezt mondta, aztán később meg folyton sóhajtozott a vizsgálatoknál, hogy hát, kettő.)

Mert hát oké, hogy nekem nem kellett küzdeni, hogy összejöjjön, de fel nem foghatom, hogy az emberek miért gondolják kevésbé jónak, ha véletlen lesznek ikreid, mintha segítséggel. 

Simán lehet, hogy titkon ikrekre vágytam, vagy száz gyereket akarok és ez csak a kezdet, vagy mittomén, háddenem? Meg persze egyébként is: milyen bunkóság már sajnálkozni meg buzgón magyarázni, hogy hú, ez borzalmas lesz, ha valaki ilyen hírt közöl?





PS: Bár az emberek parasztsága határtalan, nem is értem mit csodálkozom én bármin. Azt hiszem egy hármasikres blogban olvastam, hogy valaki azt mondta az anyukának az utcán, hogy én felkötném magam, ha hármasikreim születnének. 

ilyen anyaságfilozófia, vagy mi

Mért csak ez a két véglet van az anyák között? Az egyik fajta hisztérikusan misztifikálja az egész gyereknevelést és rózsaszín vattacukrot gyárt egy darab kakiból is akár, a másik fajta pedig a gyerekneveléssel járó szenvedést és gürcölést misztifikálja sokszor a végletekig.

Hogy én milyen vagyok? Hát...eddig elég negatív voltam, de most sokat változott bennem ez az egész, úgyhogy azt hiszem kezdek kialakítani valami egészséges egyensúlyt, de szép is lenne.

Igazából nem erről akartam írni, hanem azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy vajon az, aki rengeteg lombikot meg beültetést meg ilyesmit vállal, az 1, tényleg igazán, rettenetesen, nagyon szeretne gyereket és nemcsak valamiféle versenyszellem hajtja egy idő után, hogy "nem igaz, hogy csak nekem nem sikerül"? 2, aki lombikot és beültetést vállal és ezzel azt a kockázatot is, hogy esetleg hármasikrei lesznek, az törvényszerűen az átlagosnál jobban szereti a gyerekeket (és az átlagosnál strapabíróbb is) és automatikusan boldog ha sok gyereke születik végül?

És mindezekeből következik-e, hogy a sokáig sikertelenül próbálkozó szülők esetleg jobb - vagy agyonkényeztető, agyonféltő, ezért inkább rosszabb -, türelmesebb, megértőbb szülők lesznek éppen azért, mert nehezen jött(ek) össze a gyerek(ek)?

Vagy amint azt tudjuk jól, az ember könnyen felejt és egy rugdosós két éves kori hisztitől pont annyira dühbe jön egy gyerekéért hosszan küzdő, mint egy gyerekét öt perc alatt létrehozó?

Vajon számít-e hosszútávon, a nevelési stílusunkban az, hogy hogyan született gyerekünk? Biztos kutatják ezeket, szerintem érdekes kérdések.

Remélem nem sértem meg ezekkel azokat az olvasókat, akik éppen gyerekért küzdenek, engem egyszerűen csak érdekel, hogy vajon ez hogy van. Akinek kedve van, az majd úgyis megírja nekem biztos.

(s)iker vol.874031260

Egyébként meg dackorszak ide vagy oda - mellesleg túl sok tragikus dolog nem történik azon kívül, hogy néha visítva akarnak valamit, amit én nem -, valami eszméletlen cukik a gyerekek, kezdenek nagyon okosodni és nagyon szeretik egymást, meg minket, nagyon ragaszkodóak, kedveskednek sokat. 

December elején mennek a bölcsibe, egyelőre csak fél napokra - mint kiderült ez van ingyen -, aztán meglátjuk. Kb. 400 euró lenne kettejüknek egész napra, de azt nem is feltétlen akarom.
Az álmom, hogy gyereküléses biciklivel hordom őket a bölcsibe, persze egyelőre se bicikli, se gyerekülés nincsen, de ábrándozni lehet, nohát.
Szorul azért a torkom rendesen a bölcsi gondolatától: nagyon fognak hiányozni a kis majmok.


PS: Azt hiszem  a szőrös gyerek is jobban van. 

"álmában tiszta kötényt hordott, a postás olyankor köszönt néki"

Az azért egy kicsit vicces, hogy a gyerekeim méregdrága biokenyeret esznek, nekem meg kilóg a lábujjam a cipőmből. Bár...ezt hívják önfeláldozásnak, nem? Vagy esetleg cifra nyomorúságnak...

perverz

Nyilván rosszul lesztek, de el kell mesélnem, hogy kifejezett élvezettel olvasgatom az ágyi poloskás fórumot, amiről már meséltem, ahol szakértők meg biológusok meg sztár rovarirtók (!! bizony, a rovarirtásnak is megvannak a celebjei, mókás) mondják meg a tutit. 

Fasza, beteg angol humoruk van és esküszöm, ez a világ legemberségesebb fóruma: ma az egyik fickó hisztérikusan leteremtett valakit azért, mert az azt pedzegette, hogy a hajléktalanok terjesztik az ágyi poloskákat. Meg amúgy is, az admin egy hihetetlenül emberséges, kedves csaj (azt hiszem nőnemű, bár nem vagyok benne biztos), komolyan visszaadja a hitemet az emberiségben. Volt egyébként egy amerikai hiv fórum is, amit ugyanezekért szerettem olvasni. 

Tudom, tudom, bolond vagyok, de állatira tetszik nekem, hogy ezek a szakértők ingyen és bérmentve segítenek mindenkinek.
Szeretem amikor az emberek kedvesek egymással, csak úgy. 

és megint kieg. az előzőhöz

És bizony, ezt magamon figyeltem meg. Amint van akár egy picike kis segítségem, azonnal vészesen tunyulni kezdek és a legkisebb feladatra is húzom a szám, hogy jaj, ne, már megint...ha meg mindent nekem kell csinálni, akkor pikk-pakk megcsinálom, ez van, kész, egyedül vagyok a világon, senki sincs, aki segítsen. 

Egyébként meg pocsék rossz a kedvem. Egyrészt azt hiszem magányos vagyok - rossz érzés, hogy senkivel nem tudok érdemben szót váltani Marcin kívül -, másrészt meg jön a karácsony, hazamegyünk és már nincsenek otthon a szülők. Ilyen szempontból sokkal jobb volt Amerikában lakni - egyértelmű volt, hogy sosem megyünk haza.

kieg. az előzőhöz

És azt is megfigyeltem, hogy minél több segítsége van valakinek a gyerekekkel, annál többet nyafog. Tiszta gyerek Murphy lettem ma délelőtt.

egy játszótéri beszélgetés margójára

Szerintem egészen addig hiszi valaki, hogy egy gyerekkel nagggyon nehéz, amíg nem lesz neki kettő. Vagy több.

kieg. a dühöngő posthoz

Elmentünk a szűk boltba, mindenki állati kedves volt, pedig félig ledöntöttem a pultot a babakocsival.

Meg vagyok ám sértődve külön azért is, mert pont aznap, mikor a bunkó pénztárossal balhéztam, arról akartam írni, hogy milyen boldog vagyok itt és hogy tök jól érzem magam - leszámítva a macska kopaszsága és a pénz problémáink miatti szorongást: szó szerint leszakadt a cipő a lábamról, de nincs pénzünk újra, kész, ez van, lyukas cipőben járok, mert cipő helyett gyökérkezelést kapok meg a macskát visszük állatorvoshoz, remek. (Ilyenkor bizony vérzik a szívem Houstonért: nagyjából egész évben elég volt az egy dolláros papucs...)

Marci szerint én kihívom magam ellen a sorsot, mert amikor bunkóságot szimatolok, azonnal kiül az undor az arcomra. És hogy ilyenkor legyek kedvesebb és akkor majd a pénztáros is kedvesebb lesz.

Ez egyébként úgy hangzik, mint mikor a nőkre azt mondják, hogy kiprovokálták a megerőszakolást. Hát ugyan már mért kéne nekem felvidítanom a pénztárost, aki éppen a pénzemet akarja? 

Tudom, tudom, legyek empatikus, rossz napja van, stb. Dehát az isten áldja már meg, ez a munkája, ne legyen rossz napja, vagy játssza el, hogy nincs, én se parasztkodom a tanítványaimmal. Na jó, nem akarok ennyit beszélni erről, csak megint felhúztam magam. 

Inkább elmesélem, hogy ma Marcika életében először nem ordítós nyögéssel mutogatott az almára, így tudtomra adva, hogy kér, hanem egyszerűen rámutatott és azt mondta mosolyogva: alba. Rémisztő gondolat, hogy a végén még megtanulnak beszélni, aztán felnőve gazdag bankárok lesznek és a cukrászdában mignont eszünk majd és rajtam kiskosztüm lesz biztos.

Ja, egyébként rájöttem miért néznek gyerekgyilkosnak az olasz szülők, mikor a hisztériázó gyerekeimet a babakocsiba tuszkolom: azért, mert itt nincs hisztériázó gyerek. És tudjátok miért? Hát mert a tizenhét évesek is cumiznak, azért.

"Uniamoci, amiamoci"

Az albán néni nagyon akar velem barátkozni, de olyan büdös szegény...

Ingyenes olasz tanfolyamra járok - ilyenre jártunk Triesztben is, de ott minden bokorban kutatókra leltünk, így ott is, ezért a szünetben mindig angolul beszélgettünk -, mert hát körülbelül másfél kocsi árát költöttük az utazásunkra, így aztán nem tudok pénzért tanulni, de nem is baj, ez igazi hardcore olasz tanfolyam: először én voltam egyedül fehér ember, mostanra lett még egy albán meg két grúz nő is. 

Cukik a kis osztálytársaim, rengeteg - sokszor vagyunk huszonöten, durva - az arab meg az afrikai és van egy indiai is, aki az első órán mindig felállt, ha őt szólították. 

Én vagyok a zseni a csoportban, mert körülbelül három perc alatt csinálom meg a két órára szánt feladatot, de ahogy hallom, beszédben kenterbe verne az összes Muhammad és Modou, csak hát a nyelvtani-fordító módszer intenzív használata és a nagyon frontális tanári működés miatt ez nem derül ki. 

Nagyon élvezem az órákat egyébként, de két év gyerekezés boribonozás után szerintem egy katalogizálás szemináriumot is izgatottan ülnék végig. (Tudom mit beszélek, a főiskolán az angol mellett könyvtár volt a másik szakom. A katalogizálás pusztítóan unalmas.)

Próbáltam egyébként átkerülni a kicsit jobb csoportba, de végül állatira örültem, hogy nem sikerült, mert óra végén hallottam, hogy oda kábé olaszok járnak, eszembe is jutott ez a nagyon vicces kis darab.







PS.: És amíg én olaszozom, addig Marci hihetetlenül menő dolgokat művel itthon, például együtt fürdeti a gyerekeket és hajat is mosnak, hát komolyan, nem is értem mivel érdemeltem én ezt ki...

Még egy kis terhességi visszatekintő

Azóta tudom, hogy igazán szeretsz, mióta felmostad a zuhanyfülkét, miután kihánytam vagy öt kiló dinnyét.

Ilyen szülős

Olvasgatom a bezzeganyát, meg rajta  az újszülöttes problémákat és próbálom felidézni, hogy milyen volt a legeleje, de azon kívül, hogy rettenetesen álmos voltam, sokat sírtam és folytom fáztam, na meg alig volt tejem (mondjuk napi két óra alvással nem is értem mért képzeltük, hogy lesz), nem nagyon emlékszem semmire. 

És hát őszintén szólva lehet mondani, hogy kis gyerek kis baj, nagy gyerek nagy baj, de szerintem a kialvatlanságnál nincsen semmi rosszabb, a két éves hiszti sem...

Hisztiről jut eszembe: ma mókásan jöttünk haza a játszótérről, mindkettőt hatalmas ordítás és vonaglás közepette kellett betuszkolni a babakocsiba, én már rendszerint röhögök kínomban; egy nő persze megint úgy nézett rám, mintha gyerekgyilkos lennék, én nem is értem mit kell annyira csodálkozni a hisztin. 

Ja, bezzeganyáról jut eszembe: ott nagyon lelkesen gúnyolódnak a kommentekben a biokaját adó szülőkön, nekem meg mindig az jut eszembe, hogy jó egészséget és szép életet kívánok a kizárólag teszkó kaján felnövő gyerekeknek. Szerintem szükségük lesz a jókívánságaimra...

America the beautiful

Én tényleg nagyon igyekszem kedvesen és nyitottan hozzáállni és tanulom az olaszt és igyekszem gyakorolni is (ha angolul szólnak hozzám, direkt olaszul reagálok) és tetszik a város is és próbálok nem bezzegamerikázni, de egyszerűen rákényszerítenek, mert az olaszok sokszor annyira, hát...bunkók, na. 

Udvariatlanok például rettenetesen, folyton pofákat vágnak, ha egy métert le kell térniük a járdáról az óriás babakocsink miatt (nekem baromi nehéz volna letérni, ezért nem próbálkozom ezzel), már többször majdnem elütöttek biciklivel, folyton ordít az utcán mindenki, vezetni is pofátlanul vezetnek és a kiszolgálás a boltban - na az tök magyar. 

A mai, az csodálatos élmény volt. 

Már annyit dühöngtem rajta, hogy nagyon részletesen nem szeretném felidézni, a lényeg, hogy egy roppant flegma pénztárosnőnél nem működött a kártyám és eszébe se volt többször próbálkozni - ezzel dühített fel először -, csak mondogatta, hogy nem működik. Erre idegesen elrohantam az automatához, hogy jó, akkor veszek ki pénzt, majd visszamegyek (a kártyám furcsa módon mindig mindenhol működik, csak Olaszországban időnként nem). Arról már nem is puffogok, hogy iszonyú tortúra eljutni a boltba (olyan szűk minden járda, hogy hatalmas kerülővel tudok csak oda menni) és nem is oda járok, ahova szeretnék, mert a jobb (és olcsóbb) bolt annyira szűkös.

Jó, oké, mindegy, visszaverekszem magam a flegma picsához (direkt hozzá mentem, hogy elújságoljam, hogy a kártyám tök jól működik) és már éppen fizetnék, mikor kilyukad a macskaalom. Szűkölve állok ott, hogy ezt nem hiszem el, a nő csak néz szenvtelenül és vonogatja a vállát, hogy ő most mit csináljon, miért vagyok dühös, ő semmiről sem tehet. (Amerikában természetesen azonnal és mosolyogva kicserélik, épp csak puszit nem adnak mellé.) 

Ő persze olaszul magyarázott, én meg reszketős dühömben csak angolul tudtam beszélni hozzá és elmondtam neki, hogy az a legnagyobb bajom, hogy nem akar segíteni - de még együtt érezni se - és hogy ezért igenis szégyellje magát. 

Mert persze, ha objektíven nézzük, akkor semmi nem az ő hibája, mi köze neki ahhoz, hogy én mit és hogyan csinálok és hogy működik-e a kártyám. Viszont az emberség - vagy esetleg a kellően magas fizetés, ha máshogy nem megy a minőségi szolgáltatás - , az valahogy ilyenkor megmozdul(hatna) valakiben és ha látja, hogy a nyomorult anyukának - aki a szűkös boltban láthatóan alig tudja manőverezni az óriás babakocsit, amivel járni kényszerül - problémája van, akkor esetleg szól hozzá egy-két kedves szót, vagy felajánlja, hogy jöjjön vissza a cuccért, amit most nem tud megvenni - Amerikában például így történt, mikor egyszer rájöttem, hogy nincs nálam a pénztárcám -, vagy esetleg párszor megpróbálja újra lehúzni a bankkártyát a gépén. Persze, tudom, ne szüljek, ha ilyen nehéz így élni...

Vicces volt egyébként, állt mögöttem egy fekete fickó, aki elkezdett röhögni, amikor valami olyasmit mondtam, hogy a nő bárcsak tudna angolul és értené amit mondok. Aztán valamit utánam szólt, hogy hát igen, ebben az országban így mennek a dolgok - úgy látszik, azért másnak is feltűnik, hogy milyen pofátlanok az eladók -, én meg elviharzottam és azóta is azon puffogok, hogy micsoda gusztustalan nő volt ez és hogy vajon csak Amerikában vannak-e érdekeltté téve (értsd megfizetve) a bolti eladók, vagy ez valami amerikai betegség, ez a hiperkedves szolgáltatás és nincsenek is különösebben megfizetve, egyszerűen csak emberségesek? 

Volt egyébként a hétvégén egy másik ilyen tapló eladónős élményem, azt már el sem mesélem, képzeljétek el a legrosszabb bolti élményeteket Magyarországon, na olyan volt. 

És akkor a gyerekorvosról még nem is meséltem: a gyerekorvos azzal nyitott, mikor elmentünk  hozzá, hogy istenesen lebaszott minket - a többi várakozó előtt ráadásul -, hogy mit képzelünk, hogy első vizitre időpont nélkül érkezünk. Próbáltuk neki odavakkantani, hogy mi próbáltunk telefonálni, csak éppen senki nem vette fel (!! és még van pofája balhézni), de nem érdekelte, hogy mit beszélünk, csak handabandázott tovább. És ez egyszerűen annyira nem profi és annyira taszító és annyira nem emberséges. 

Kérem vissza Amerikát, ahol mindig mindenhol mindenki mosolyog rád (tudom, a világ többi részén illik fanyalogni, hogy az csak műmosoly...hát őszintén ki nem szarja le, hogy mű vagy igazi az a mosoly, ha kedvesek és tisztelettudóak vele) és ahol a kilyukadt macskaalom helyett hoznak újat és ahol nem fizettetik ki, ha leejted a bébiételt és ahol a vevő az tényleg fontos ember. Hogy szeretik a pénzt? Igen, nyilván. De cserébe legalább adnak is valamit. 

Rosszul vagyok az udvariatlan tahóságtól, utálom.


PS.: Nem, ne gyertek az olasz válsággal, hogy az okozza a tahóságot, stb, Amerikában is válság van, nohát.

eh

Gyerekek, én a holdra költözöm, elegem van a rovarokból, ott ugye nincsenek?

Volt ugye ez az egész bolhasztori, aminek kapcsán mindenféle ocsmány rovarról kellett tudomást szereznem, meg persze az egész houstoni életünket beárnyékolták a csótányok, most meg, amikor a függönyt szerelték a lakásban, egyszer csak megpillantottam az anyagra tapadva egy szép nagy - szerencsre már kiszáradt - darázsfészket(!!). 

Én már komolyan nem értem mit üzen az univerzum...

Marcika különkiadás

Marcus rendszeresen röhögőgörcsöt kap, mikor azt mondom, hogy buon giorno vagy arrivederci. Szerintem állatira fogja élvezni a bölcsit...

"A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen, guggoló gyerek."

Nem írom le újra, de már megint ez van. Közeledik a karácsony és nekem otthon már nincs otthonom. 

Szeressétek a szüleiteket.

PS.: Mostanában folyton ezt a képet nézegetem. Hiányzik az apukám. 

(s)iker vol.9564721850012

A gyerekeim nagyon jól reagálnak az új nyelvre: az összes olasz szón harsányan kacagnak. Állati édesek mostanában egyébként: Léni egyfolytában ölelgeti meg puszilgatja (a maga speciális módján) Marcust (meg minket).

fogas

A gyökérkezelés az szerintem eléggé olyan, mint egy elcseszett egyéjszakás kaland: egy vadidegen a szádban túr, rád nehezedik és reszel benned (ez annyira hülyén hangzik, hogy hangosan felröhögtem). Nem is értem miért nem fröccsözünk előtte a fogorvossal...

ahogy a dolgok vannak (tényleg unalmas, én szóltam)

De hihetetlen, hogy a telefonban ezeket az undorító kifejezéseket használod, mint ce ne vuole, meg ilyenek...

Nagyon kijut nekünk allergiából mostanában: Marcus ma reggel borzalmasan ronda kiütésekkel ébredt - tényleg, mintha himlős lenne, teljesen elhűltem, mikor megláttam -, gyorsan rohantunk a dokihoz (elsőre nem túl szimpatikus, csalódott vagyok), aki azt mondta, hogy majdnem biztos, hogy valami ételre allergiás. A betegség pocsék dolog ugyan, de legalább egyértelmű, az allergia viszont nagyon utálatos: most aztán találgathatjuk, hogy mire allergiás, nagyszerű.

Egy kicsivel több, mint egy hónapja vagyunk itt és eddig már voltunk az összes létező hivatalban, a gázműveknél, az elektromos műveknél, autószerelőnél, állatorvosnál, orvosnál, fogorvosnál, zippzárt cseréltetni, bölcsiben (Marci épp a beiratkozó "interjún" van egyedül) - persze főképp Marci intézett mindent, ezáltal egy csomót gyakorolta a nyelvet, szóval ő olaszul valami eszméletlen jól csacsog már, csak néztem, mikor az állatorvosnak a bolháról magyarázott...féltékeny vagyok, megyek is olaszt tanulni, hát nem szokott nekem nyelvből konkurenciám lenni, meg is vagyok sértődve kicsit.

PS.: Az olasz tanfolyam nagyon vicces, majd elmesélem egyszer.

"Nem panaszképpen mondom, csak úgy"

Azt hiszem, egy-egy régi - hűtlen - barátnak én mindig az "anyja" leszek (mondjuk egy ilyen pocsék anya-fia kapcsolatra gondolok itt): ha baj van, akkor jó vagyok ideig-óráig, egy-egy tanácsra mondjuk, de aztán sietve eltűnnek megint, vigyázva, hogy az én hogylétemmel még véletlenül se foglalkozzunk. Barátnak nevezem őket, mert barátok ők, csak a speciális fajtából...bár nem, nincs igazam: a speciális fajta inkább az, aki törődik veled. Mondjuk én nem hiszek a barátságban túlságosan, de ezt már mondtam sokszor. 

És mivel alapvetően remete vagyok - és túlságosan nem szeretnék magamról beszélni senkinek ezen a blogon kívül és persze ez azért elég különleges fajtája a beszédnek -, meg elég jól ismerem az emberi természetet, ezért különösebben nem is haragszom.

bolhából elefántot

Oké, szóval a tanulságos történet: mielőtt New Yorkba mentem, sokat olvasgattam a hostelek értékeléseit, mert nyilván nem árt vigyázni, mert oké, oké, hogy az embernek nincs pénze, de azért már mégse egy patkányfészekben szálljon meg. (Mondjuk New Yorkban nehéz találni olyan helyet, ami nem patkányfészek, teszem hozzá undokul.)

Ekkor találkoztam először a bed bug (ágyi poloska) szóösszetétellel, bár, mint Marcitól megtudtam, az egy teljesen általános dolog pl Londonban, hogy a bedbugok jönnek-mennek az ágyadban. Életemben nem volt dolgom ilyesmivel, de kicsit utána olvasgattam és láttam, hogy a bedbug rettenetes teremtmény, nagyon nehezen kiirtható, az irtás nagyon drága, sokszor hatástalan, sokan durván allergiásak a csípésére, komoly lelki problémákat is okozhat, hiszen az ember éjjel, az ágyában a legkiszolgáltatottabb és ha minden rendben van, ott általában elég jól érzi magát, viszont ha bogarak kajálják éjszaka, az elég kellemetlen, stbstb. 

Ráadásul azzal is szembesülnöm kellett olvasgatásom során, hogy Amerikát - és különösen New Yorkot - gyakorlatilag ellepték a bedbugok és nemcsak lakásokban, de áruházakban és pl még Clinton irodájában is hemzsegnek (na jó, Clinton irodájában úgy tudom 2010-ben szenvedtek ezzel, akkor volt egyébként a csúcson ez a probléma, azóta kicsit javult a helyzet) és persze a hotelek a legveszélyeztetettebbek ilyen szempontból: valami olyasmit olvastam, hogy bedbugmentes hotel New Yorkban nem létezik, maximum bizonyos szobák azok...

Egy csomó sztorit lehet olvasni arról, hogy családok gyakorlatilag csődbe mennek a bedbugok elleni küzdelemben, ugyanis a módszer, amit használnak ellenük - nagyon magas hőmérsékletre felmelegítik pár órára a lakást - borzasztó drága: egy ilyen eljárás azt hiszem három ezer dollárba kerül és nem is mindig sikeres. A hőkezelést viszont azért kell általában bevetni, mert a mai bedbugok egy csomó kemikáliára immunisak lettek, még olyat is olvastam, hogy ők az új superbugok, amik mindent túlélnek...(Btw mindent tudok a témáról, kérdezzetek bátran. Bevallom, engem ennek az egésznek nagyon érdekel a pszichológiai és szociológiai része, szerintem érdekes a bedbug harc tükrében megvizsgálni pl az amerikai társadalmat. Meg azt is nagyon érdekes megfigyelni, hogy azonnal egy teljes bedbug iparág alakult ki: elképesztő cuccokat lehet kapni, amik valamilyen módon a bedbugok elpusztítását célozzák, persze mind piszok drága, de feltétlenül szükséges az ocsmány rovarok elleni harcban - a gyártók szerint, persze).

A hostel, amibe mentem elég jónak tűnt, nem volt szó bedbugokról az értékelésekben, egészen az indulásom előtti estéig: akkor megjelent egy írás, miszerint a fickó a hostelből bedbugokat vitt haza. Ettől egy kicsit ideges lettem, de nem vettem igazán komolyan, bár igyekeztem nem nagyon kipakolni az ágyra - mondjuk a bőröndömet persze amatőr módjára a padlón tartottam, ilyet ti ne csináljatok -, meg a hazautazásom előtt mindent egy nagy szemeteszsákba tettem, hogy majd ha megérkezem, akkor egyből a mosógépbe dobom. 

Persze éjszaka nemigen aludtam, mert folyamatosan úgy éreztem, hogy mászik rajtam valami - bizonyára sokkal jobban tetszett volna New York, ha ez nincs - és bizony, bizony, volt is rajtam vagy három csípés, mikor hazaértem. 

Szerintem tényleg bedbugok csíptek meg, csakhogy...amikor hazaértem, azonnal kimostunk mindent, sőt, a bőröndömet egyenesen kidobtam (Marci csak mindenféle perverz szex ígéretéért cserébe volt hajlandó belemenni, hogy megtegyem), takarítottunk, porszívóztunk, felmostunk. Pár hét eltelt, minden okénak tűnt, már kezdtem megnyugodni, aztán hirtelen a lábamon fura csípések jelentkeztek, illetve mindenféle képzeletbeli - tényleg azok voltak, utólag már tudom - szúrásokat, meg viszketéseket éreztem. 

Ekkorra persze már vadul olvasgattam a mindenféle bedbug fórumokat - van egy tök jó fórum, tele egy csomó állati kedves nemzetközi szakértővel meg biológussal -, tanácsot kértem, kósza bogarakat, illetve mindenféle, az ágyban talált izéket fotóztam és azonosíttattam, de bedbugnak szerencsére semmi nem bizonyult. 

Marcinak persze meggyőződése volt, hogy teljesen megőrültem, mert egy darabig az volt a véleményem, hogy oké, ha nem bedbug, akkor rühesek vagyunk (világos, hogy nem voltunk, de a nyomorult gyerekeket elcipeltem az orvoshoz, aki Marcika egy, még nem gyógyult hangyacsípésére azt mondta, hogy igen, ez lehet (!!!) rüh, úgyhogy inkább kezeljük. Ezen azóta is fel vagyok háborodva, mondván, hogy ha lehet, akkor kezeljük, meg amúgy is, mondtuk neki, hogy az hangyacsípés...tényleg legszívesebben üvöltöttem volna vele, hogy hát bassza meg, vizsgáld meg jobban, azért te vagy az orvos és nem én. Annyit én is tudok, hogy lehet. Na mindegy lekentük az egész családot valami rémes krémmel (nyilván teljesen feleslegesen), de addigra már félőrültek voltunk mind, főleg én.). 

Aztán kitaláltam, hogy jó, ha nem rühesek vagyunk, akkor ez tolltetű atka - bocsánat a szakértőktől, fogalmam sincs hogy van magyarul az, hogy bird mite; elvileg a mite atka, de nem tudom, hogy valami egyszerre lehet-e atka és tetű, de nem is ez a lényeg most. Vagy patkánytetű atka - ugyanaz a dilemmám, mint az előbbi mondatnál: létezik ugyanis egy csomóféle mite, pl bird mite, rat mite, bat mite, stb. (Éppen akkor derült ki egyébként, hogy az alattunk lakó srácoknál patkány garázdálkodik a konyhában, csodás...) Vagy valami borzalom, ami most már örökké csípni fog minket. (Ezekről az atkákról így nagyjából tényleg azt írják, hogy kiirthatatlanok és nem is ritkák, csak hát az ember nemigen foglalkozik ilyesmivel, amíg nem lesznek rejtélyes csípései.)

Amikor kiláttam az őrületemből, akkor azért mindig figyeltem, ahogy a macska vakarózik...de a macska volt többször állatorvosnál az utazás miatt, senki nem mondta, hogy bolhás lenne, mindig dicsérték, hogy gyönyörű a szőre, ráadásul kezeltük is bolhairtóval, többször, így azt gondoltam, ez nem lehet a gond, ráadásul röpke kilenc éve alatt soha nem volt bolhás, nem jár ki, nem is értem az egészet.

Jó, oké, az idő telik, a megszállottságom mit sem változik, sőt, bezacskózom az egész lakást (szó szerint), vadul mosok-szárítok egyfolytában, folyton veszekszünk az egész hiszti miatt, mindenki idegbeteg. Egyszer találok a macska mellett halva egy bolhaszerű rovart, akkor gondolok először komolyabban bolhákra. Kínomban veszek bedbug monitort egy rakás pénzért (Marci ordít, hogy mit képzelek), amit Olaszországban felszerelek az ágyakra, az élet szép, a monitor nem jelez semmit, én a bedbug irtás nemzetközi szakértőjével levelezek tovább és vakarózom, mert hirtelen rengeteg csípésem lesz. És pont úgy néznek ki, ahogy a bolhacsípéseket elképzeli az ember...

Aznap, amikor a kis házból átköltözünk ide, találok egy bolhát az asztalon, egyet a csípőmön falatozva. A macska közben mint az őrült vakarózik és kezd a szőre kihullani, ugyanis, mint azt az állatorvos hétfőn megerősítette, allergiás a bolhacsípésre, remek. (Szerintem én is allergiás vagyok, még mindig viszketnek már majdnem gyógyult csípéseim is).

Nekem nagyjából ennyi a sztori: mióta a macskát nem engedjük a szobába és nem az ágyunkban alszik, engem nem csíp semmi (a többieket eleve nem csípte, csak kettőnket szerettek valamiért). Szegény Fanni viszont hétőn kapott injekciót és bolhaírtó cseppeket - állítólag ha nincs több bolha, lassan visszanő a szőre -, meg persze próbálunk nagyon takarítani, bár a bolháktól sem egyszerű megszabadulni (épp most is állatira rágja magát szerencsétlen).  Szép történet, nem? Teljesen belekattantam az egészbe, pedig viszonylag egyszerű volt a megoldás. 

Marci szerint az univerzum azt akarja üzenni nekem, hogy nem tudok uralni minden szituációt és nem kell mindenen pánikba esni. Azt azóta is találgatjuk, hogy vajon mi is hoztunk bolhát Amerikából és a már hozott bolháinkhoz adódott még egy adag a kertben lévő állatokról vagy simán csak itt lett a macska bolhás és Houstonban a szúnyogcsípések voltak olyan furák? 

Szerintem mondjuk simán lehet, hogy nekünk már éppen elmúlt - mert úgy két hétig semmi baja nem volt senkinek -, de valahogy a macska újrabolhásodott a kis házban, ahol laktunk. Végülis tök mindegy, nekem sok tanulsága van a sztorinak. 

És asszem, hogy  New Yorkot sose fogom szeretni...



PS.: Bár a bolhák utálatos jószágok és a macskát is nagyon sajnálom, örülök, hogy tényleg volt valami oka a tébolyomnak és nem Morgellonsom van...

breaking news

A gyerekeket felvették a bölcsibe, akár már holnap mehetünk.

Őőő...Ráadásul egy bürokráciai hézag miatt ingyen fognak járni - vicces: elvileg a pénzösszeget amit a bölcsiért fizetsz az előző évi fizetésed alapján állapítják meg és mivel az olasz hivatalnak nincs megoldása arra, ha valaki Olaszországon kívül dolgozott, ezért ezt automatikusan 0, azaz nulla euró bevételként értékelik, megáll az eszem. Szóval se várólista, se drágaság, se semmi baj nincs, nem is értem.

Az anyám mindig azt mondogatta, hogy sok szerencse kell az élethez és tényleg.

mindenféle ilyen izék

Hú és van ugye az olasz kenyér és van valami spéci papír, amibe azt csomagolják, na az a szag...azt hiszem az a szag az, amitől örökké hánynom kell majd, mert mindig felidézi a terhességi okádást.  Nagyjából a kenyér (meg a sajt, na jó) volt annak idején az egyetlen, amit meg tudtam enni, nade az a papír, amibe csomagolták...blöa.

Gyerekek, most már elmondhatom: a terhességem maga volt a pokol. Istenem, de jó, hogy már megszülettek a gyerekeim. Eddig folyton akartam harmadik gyereket, de asszem most már nem. Érdekes, nyáron volt az, hogy hirtelen belenyugodtam, hogy ikreim vannak, most meg eljutottam az örülős fázisba, főleg, hogy sok helyen olvasom, hogy milyen brutális, mikor megszületik a kistestvér. 

Mi meg már állatira összeszoktunk, éjjel mindenki alszik szépen, megvan a napirendünk, jókat eszünk (jó, hát Marcika kicsit válogat, istenem), szeretjük egymást, van kis féltékenység, néha vannak normális belviszályok, de minden oké, nem kéne ezt bolygatni, háddenem? Fel nem foghatom, mért kell azon megsértődni, mikor azt mondogatják az ikreseknek, hogy letudtátok egybe...hát perszehogy. Mostanában mindig azt gondolom, hogy bizony, bizony és milyen jó nekünk.

Egyébként meg, hogy unalmas blogger legyek: mocskosul fáj a fogam, erre ébredtem. Btw ma el akartam mesélni a hihetetlenül tanulságos bolhamizériát is, de főznöm kell, úgyhogy fájdalom, de majd máskor...

...és csak jönnek, jönnek a kínzó kérdések

Ha létezik olyan, hogy "néplélek", akkor vajon miről árulkodik a döbbenetesen bonyolult és teljesen felesleges (sőt, akár nemlétező) részletekkel vacakoló olasz bürokrácia? Szemben mondjuk az amerikaiak (no meg az angolok) hihetetlenül egyszerű és lényegretörő ügyintézésével? 

A sztori, aminek kapcsán ezen gondolkozom, bár vérlázító, de hihetetlenül unalmas, így nem mesélem el. (Egy ideje már azon gondolkozom, hogy létezik-e bármi egy blogban ami nem hihetetlenül unalmas. Végülis mindig mindenkivel ugyanazok történnek, többé-kevésbé ugyanazon gyötrődünk és gondolkodunk, legfeljebb más-más időben. Jó, persze simán lehet minden ettől érdekesebb.)

Na jó, szóval mindenki volt már magyar hivatalban, na ez is egy olyan ügy. Baromi idegesítő, fölösleges, hosszadalmas és legszívesebben elvágnád az összes ügyintéző torkát miatta.

(Csak halkan merem mondani, de éljenek az angolszászok továbbra is...)

újabb kínzó kérdés

Amikor Marcika eszelős hisztibe kezd a játszótéren, mondván, hogy ő nem és nem és nem jön haza és ezt demonstrálandó ívbe feszíti magát, hogy semmiképp ne lehessen berakni a babkocsiba, közben pedig torkaszakadtából üvölt, akkor a többi jelen lévő kedves szülő miért engem néz dermedten, mintha legalábbis gyerekgyilkos lennék?

Mondjuk tény, hogy itt furcsa szokások vannak (talán dackorszak sem létezik): a gyerekeket kábé tizenhét éves korukig babakocsiban tolják (nagyon elcsodálkoztam például, mikor láttam, hogy a szomszéd - mondjuk úgy másfél éves - kisfiú tud járni - előtte mindig csak az anyja karjában meg babakocsiban láttam) és cumi fityeg a nyakukban (!), amit időnként készségesen a szájukba tömnek a kedves szülők. 

Szerintem egy amerikai gyerekorvos holtan esne össze az itteni gyereknevelési szokásoktól. Hú, biztos van a kiságyakban mindenféle vacak is, amitől megfulladhatnak - esküszöm csak a hecc kedvéért szívesen kifizetném az amerikai gyerekorvosunk repülőjegyét...

"kínzó kérdés"

Ha a vallásosságot tiszteletben kell tartani, akkor az ateizmust miért nem?

Kicsit ki is fejteném, mert idegesít, szóval: a jehovista néni ugye simán mondhatja nekem, hogy a hitetlenségem miatt a pokol tüzében fogok elégni (ez nála nyilvánvalóan egyenlő a kurvaanyázással mondjuk), én viszont nem mondhatom cserébe, hogy irtózatos marhaságokat beszél, mer az micsoda tiszteletlenség már, megsértem a hitében.
Hú, most eszembe jutott, hogy egyszer egy ilyen néni valami ilyesmit mondott borzadva (mikor épp nem fogtam vissza magam és elmondtam, hogy mit gondolok arról, amit beszél - nem voltam bunkó, csak nem hiszek istenben), hogyaszongya milyenek lehetnek a maga szülei...Hát nem édes?

eh

De meddig fogjuk mondogatni, hogy az ikrek később kezdenek beszélni? 26 éves korukig?


Nem tehetek róla, de már megint aggódom a beszédügy miatt: az összes gyerekblogon amit olvasok, minden két éves gyerek már a heideggeri fundamentálontológiáról csacsog a szülőkkel, az én gyerekeim pedig még mindig a mamapapakakaalma körben mozognak. 

És az a baj, hogy folyton magamat hibáztatom (biztos nem beszélek hozzájuk eleget, biztos nem olvasok nekik eleget, stbstb), meg az is zavar, hogy meggyőződésem, hogy mások is engem hibáztatnak (pl az orvos is mindig mondogatta, hogy olvassak nekik többet, meg a Facebookon az egyik ismerősöm ajánlkozott, hogy küld nekik könyveket...)



PS.: Tudom, tudom, mindenki ismer valakit, akinek a gyereke 3-4-5 évesen kezdett beszélni és tudom, senki, de tényleg senki nem aggódik/aggódott emiatt rajtam kívül a világon, mert ez oly természetes...

"óriás magányban egy pacsirta száll"

Na tessék, ismét megérkezett az őszi melankóliám - énnemtom, mért kell ennek mindig pusztítani engem. Időnként a semmiből feltűnik bennem ez a rémes szomorúság és csillapíthatatlannak tűnik hetekig, pedig semmi különösebb oka nincs, hacsak a beszorult gyászaim nem okozhatnak ilyet.

gyerekblog

És akkor gyorsan uncsi gyerekblogoskodás (mert bár írni lenne mit és mivel grafomán vagyok, van is ez az idegesítő késztetésem, hogy folyton írnom kell, de valahogy elszoktam a blogolástól és igazából nincs kedvem, pedig alapvetően mindig van, ki érti ezt...)

Na jó, figyeljetek, az én gyerekeim mikor lettek ilyen igazi, komoly emberek? Biztos így van ez, egy pillanat alatt nagy culák lesznek és majd csak a cukrászdában találkozunk péntek délutánonként. 

Jut eszembe, breaking news: nem nekem kell majd a cukrászdában a harminc éves Marcust etetni, egy ideje eszik magától szépen...

jaja, van net sajnos, ne is kérdezzétek (pedig állati izgalmas a könyvem, fenébe)

Azt hiszem végképp agyhalott lettem. Szívesen hallgatok Halász Juditot.

ahogy a dolgok vannak

 Jó ez a puritán berendezés,  ne is nagyon vegyünk tárgyakat, hogy két hónapon belül költözhessünk, ha esetleg meghal a főnököd...

Jó azért ez a nettelenség: mióta itt vagyunk, a harmadik könyvbe kezdtem tegnap, pedig amikor épp nem esik, akkor folyton sétálunk, a lakásban egyszerűen elviselhetetlen az élet, a gyerekek eszelős hisztisek - én meg valamitől állati klausztrofóbiás lettem mostanában - , meg Marcus amúgy is egyfolytában rikoltva rángatja a kabátját, hogy induljunk már (nagyon megszokták a napi hat óra kerttúrást). Jó, persze alapvetően gyorsolvasó vagyok, a bölcsészkaron a bullshitelés mellett még ezt is nagyon jól megtanulja az ember. 

Aztán meg az is van, hogy folyton veszekszünk - a költözés óta idegroncsok vagyunk -, úgyhogy elkerülhetetlen az állandó békülős szex, szóval  nem pontosan tudom megállapítani, hogy a kapcsolatunkra jó vagy rossz hatással volt-e a költözés.

Aztán az olasz gyerekek sokkal kedvesebbek mint a mexikóiak, folyton ölelgetik a gyerekeimet a játszótéren (időnként kicsit aggódom, mikor egyes nagyobb gyerekek felkapják Marcikát és elszalaladnak vele játékból...), meg aztán már sok kedves felnőttel is találkoztunk, szóval összességében jól érezzük magunkat. 

Tegnap elborzadtam a játszótéren, ahol megfigyeltem egy szerelmespárt: két csókolózás közt a telefonjaikat nézegették meg mutogatták egymásnak. Annak idején Istvánnal mi József Attila kötetekben mutogattunk verseket egymásnak...jó, tudom, micsoda gusztustalan kultúrsznob dolog már ez (megjegyzem fel nem foghatom, mitől kultúrsznob az őszinte lelkesedéssel folytatott versolvasás, de mindegy), de valahogy annyival romantikusabb mégis...

Aztán meg még az is eszembe jutott, mikor Amerikát hasonlítgattam Európához, hogy Amerika olyan, mint egy függöny, képek és színek nélküli lakás. Jó, jó, praktikus, könnyen átlátható, lehet benne lakni, csak valami olyan nagyon hiányzik...

Na, nem gyötörlek tovább titeket ezzel a sok okossággal, megyek olvasni.

életjel

Még mindig nincs netünk, de most elszöktem ide egy netkávézóba, hogy elmeséljem, hogy ez egy tök jó város, épp a ferde tornyot bámulva írok az esőben (eső sok van, azt most nem szeretem). 

Meg aztán a bürokrácia ügyetlenkedése miatt lehet, hogy lesz a gyerekeknek ingyen bölcsi (nem merem elkiabálni, de van rá esély) és aztán még az is van, hogy olasz tanfolyamra fogok járni kétszer egy héten, szóval minden szép és jó - már csak Fanni bolháit kell kiírtanunk. 

Ez egyébként egy nagyon tanulságos történet, ez a bolhás, majd egyszer elmesélem, ne türelmetlenkedjetek.

Ma lenne az anyám 62 éves. Annyira hiányzik.