Tudjátok mi a legelképesztőbb? Hogy hazajöttünk és iszonyúan elkezdett hiányozni Amerika.
Esküszöm nosztalgiával gondolok az amerikai karácsonyainkra - sokat számít a saját fa meg a saját készülődés bizony -, meg a második számú lakásunkra, meg a második számú játszótérre, a cuki boltos nénikre (röhejes, tényleg) meg a cuki bébiszitterünkre (ő annyit biztatott, talán azért), meg a szép nagy távolságra, ami elválasztott minden kritikától, gyásztól, magyar valóságtól...mondjuk tényleg annyi helyen éltünk rövid idő alatt, hogy nem csoda, hogy emocionális zűrzavar támadt a fejemben (vagy hol támad az ilyen), annyi sok dimenzió, nyelv, kultúra - pár évnyi élet mindenhol és az a baj, hogy nem szeretek itthon lenni, nem jó itt - és persze sosem igazán jó máshol sem, mert az ember idegen, kívülálló, meg nem értett, szomorú.
Nagyon nehéz magyarnak lenni szerintem.