Látod, ha annak idején nem találkozol velem, most nyugodtan bulizhatnál egyedül...
Nem bulizni akarok. Csak egy kis nyugalmat öt percig...
És igen: megint lázasak, megint zuhog az eső, megint egy percünk sincs magunkra és megint eléggé elplattyantam.
Annyira szimbolikusan jöttünk haza a játszótérről az esőben: Léna sapkáját itthon hagytuk, ezért ő megkapta az enyémet, a többiek esőbiztosak voltak. És, hogy Léna semmiképp ne rikoltson hazáig (ha hallanátok a dühödt hangját, ti is bármit odaadnátok, hogy egy kis csönd legyen; Léna ijesztő terrorista, bár igen csinos), megkapta a becsukott esernyőt, amit imád a földön húzni.
Borzasztó hülyén éreztem magam a többi járókelővel szemben: a kislányom egy óriás sapkában boldogan húz egy becsukott esernyőt, míg én bőrig ázom és ömlik a hajamból a víz.
Aztán rájöttem, hogy akárhogy is szépítjük, pontosan ilyen az anyasors. Néha vidámabb, néha kicsit könnyebb és sokszor nagyon szép és megható* - na meg szárazabb -, de azért nagyrészt hatalmas önfeláldozás**.
* képzeljétek, én, a nagy cinikus tegnap elsírtam magam, miközben Marcus huncutul mosolygott rám: annyira megható volt, hogy nem lehetett mást csinálni, elképesztő. Pedig nem egy hete szültem, ki érti ezt...
** és ezt a szót mindenféle pátosz és önsajnálat nélkül, teljesen tárgyilagosan használom, gondoltam szólok, mielőtt bármi mást belelátnátok
PS: na jó, persze az esernyő odaadása valójában nem önfeláldozás, inkább önző önvédelem - úgy látszik, azért működik az életösztönöm...
** és ezt a szót mindenféle pátosz és önsajnálat nélkül, teljesen tárgyilagosan használom, gondoltam szólok, mielőtt bármi mást belelátnátok
PS: na jó, persze az esernyő odaadása valójában nem önfeláldozás, inkább önző önvédelem - úgy látszik, azért működik az életösztönöm...