Valamelyik nap még azt is el akartam nyafogni, hogy az is nagyon fájdalmas volt idén nekem, mikor régi ismerősök boldog karácsonyt meg új évet kívántak (tavaly valahogy nem kívántak, akkor ideális távolban voltunk) és üdvözölték a szüleimet is.
Na persze ezek távoli ismerősök, hiszen mit sem tudnak a sok családi szomorúságról és én nem is világosítottam fel senkit, mert hát hogyan is lehetne erről normálisan beszélni? Hogy nahát, képzeld, a szüleim meghaltak? Ugyanakkor olyan furcsa volt megköszönni ezeket, mintha minden rendben volna.
És az is van még, hogy mindenkire irigykedem, akinek még élnek a szülei: most például a régi barátnőmre, akinek a szüleivel is jóban voltam annak idején és akinek a szülei jóval idősebbek, mint az én szüleim voltak. És igen, irigykedem, ilyen kicsinyes érzéseim vannak, kész, ez van, nem küzdök ellene, kimondom, naésakkor.
Eh, nem múlik ez el soha.