"A sötét szoba sarkában zokog egy tehetetlen, guggoló gyerek. Sír, mint a cipő alatt a homok. Vergődik, mint a nehéz tengerek."

Na, hát ha tegnap akciófilmeztünk, akkor ma romantikus dráma volt reggel a bölcsiben (bár, az akciófilmekben is vannak romantikus jelenetek, hümm): az undok bölcsis néni volt ott, akit nem annyira szeretünk és valahogy többen is bömböltek és a meleg miatt már a kertben gyülekeznek (az rosszabb, mert nem tudunk egyértelműen elbúcsúzni az ajtóban és látják, ahogy elmegyek) és a gyerekeim tök ügyesen bementek volna nélkülem, de az undok bölcsis néni valamit ott magyarázott, hogy írjam alá a nemtommit, ezért muszáj volt bemennem, erre Marcus már könnyes szemmel jött, hogy csak még egy puszit, aztán próbáltam kimenni a kapun, akkor már zokogva jött, hogy még egy, csak még egy puszit, az undok bölcsis néni meg rángatta el (wtf?), erre Léna is odarohant zokogva és nyújtogatták a rácson át a kis karjukat, a bölcsis néni meg undokul beszélt hozzájuk, hogy hagyják abba, dehát én meg csak nem hagyom a zokogó gyerekemet még egy puszi nélkül és akkor a kis kezükre kaptak még egy puszit, de akkor már muszáj volt eljönni, mert így is keménynek kellett tetteni magam, pedig majd megpusztultam a bánattól, hát micsoda egy önző figura vagyok én, nem is dolgozom, oszt a gyerekeim meg bölcsibe járnak és zokognak, jaj, utálom magam ilyenkor, aztán persze mindig jönnek a más hangok, hogy dehát nekem ez az egyetlen gyerekmegőrzési lehetőségem, mert nincs senki, aki segítsen, ki kell használni, nekem is kell élet, idő magamra, mennyivel nyugodtabb vagyok, mióta bölcsiben vannak, stbstb, csak aztán mindig visszajönnek a hangok, amik miatt gyűlölöm magam, eh.

Elmentem futni, a huszontötödik percre azt is megbántam, hogy megszülettem, úgyhogy nem volt erőm ostorozni magam, de mostanra azért visszatért a szomorúság, kis majmok, hogy sírtak, rémes volt, fel fogok bérelni valakit, hogy vigye őket reggel, énnemtom Marci ezt hogy bírja.