már megint kieg. az előzőhöz

Azon gondolkodtam, hogy ez micsoda nagyzolásnak tűnhet már, hogy én itt hanyagul előadom, hogy a Heathrow-n vettem egy könyvet, pedig az elmúlt öt év tényleg repterekről, pályaudvarokról, meg utazásokról és nemzetközi költözésekről szólt, a második randink eleve Londonban volt - biztos ez tette le a puskaporos seggű alapokat -, aztán ugye elköltöztünk Triesztbe (a harmadik randin; persze, túlzok, ne aggódjatok), Trieszt környékét teljesen bejártuk és nemcsak Olaszországban voltunk, hanem Szlovéniában és Horvátországban is több helyen, aztán Marci konferenciáira is mentem mindig, például Oxfordba, Cambridge-be, Londonba, Rómába, Párizsba, meg Franciaországba a hegyekbe, aztán terhes lettem és kiderült, hogy Marci állásajánlatot kapott Houstonban (ezek kábé egy időben voltak, azt hiszem), jó, hát akkor menjünk Houstonba (maradhattunk volna még öt évet Triesztben, de a nyughatatlan lelkünk nem engedte); mondjuk Amerikát sajnálom, ott szegények voltunk és a gyerekek még tényleg nagyon kicsik voltak ahhoz, hogy utazzunk, na meg az ország óriási, szóval igazából csak Texasból  láttunk egy kicsit (úgy emlékszem csak maga Texas kétszer akkora mint Németország), meg elmentünk New Orleans-ba, illetve én még külön New Yorkba (Marci persze ott is volt konferenciákon, Dallasban is járt, na nem mintha olyan nagy kaland volna Dallas, csak hát Texasról mindenkinek az ugrik be) és most itt van nekünk Toszkána, itt azért most elég bátrak vagyunk utazás tekintetében, bár a gyerekek délutáni alvása és alapvetően ficergő természete korlátozó tényezők; azt nagyon sajnálom, hogy délre biztosan nem jutunk el most sem, meg persze Olaszország is óriási, tehát csak a töredékét láthatjuk, de mindegy, nekem már ez is csodás.

És hogy ezt miért mondom? Hát, fene tudja, nem akarom, hogy nagyzolónak gondoljatok, egyszerűen csak ezek vannak, ez az igazság: hogy a pillanatok, meg a történések, meg a könyvvásárlások, azok reptereken meg idegen országokban történnek mostanában. 

És hiába, hogy mindez nagyon fárasztó, azért rettentően élvezem, mert valahogy számomra ilyen az, amikor fröccsen az élet; és persze meggyőződésem, hogy nekünk ez a zűrzavaros világjárás a drogunk és fogalmam sincs hogy reagálunk majd a megvonásra októbertől.





PS: Kihagytam a sorsunkat eldöntő brazil konferenciát (nem, én ott sajnos nem voltam, én a köhögő (mi más?) Marcust hurcoltam orvoshoz, míg Marci egzotikus gyümölcsöket evett és raftingolt): éppen akkor volt, amikor meghalt Marci főnöke és gyorsan kellett magának állást találnia. A mostani főnöke - a világ egyik legkedvesebb embere - egyszer csak azt mondta neki beszélgetés közben, hogy Pisába jöhet, ha gondolja...aztán persze kiderült, hogy maradhatnánk is vagy három évig, de sajnos most már muszáj hazamenni, mert a magyar szerződés az előbb jött, fenébe.