Megyünk Magyarországra aludni! (Léna, a rossz alvó)
Megyünk Magyarországra és eszünk Túró Rudit! (Marcus, a falánk)
Megyünk Magyarországra és eszünk Túró Rudit! (Marcus, a falánk)
Egy hónap múlva ilyenkor már otthon leszünk, teljesen hihetetlen.
Szorongásom az utazás miatt kezd a tetőfokára hágni, mivel a repülőn a következők lesznek velem: két gyerek, két autósülés (amit fel kell adni csomagként, nem használhatjuk, de leszállás után valahogy ki kell cűgölnünk a reptérről), egy kézipoggyász nekem, esetleg egy (két) kézipoggyász a gyerekeknek, plusz feladunk egy bőröndöt valószínűleg, plusz lesz velünk egy ikerbabkocsi, plusz nem vár senki a reptéren. Most őszintén: ezt így hogy?
Aztán meg Ottlik Géza olyan szépen elmondja az én problémámat a beszéddel (írással), hogy megmutatom nektek:
Mi hát a baja? Arra gondolt, amit az anyja mondott az
első látogatásakor, amikor faggatta őt, hogy mi a baja, és ő nem bírt
válaszolni. "Néma gyereknek az anyja sem érti szavát." Ez volt a baja.
Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban
szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is.
Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat
gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb
megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a
cselekedetek.
Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet,
feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak,
hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva. A világ
nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A
látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell
kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint
húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes
rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet
kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani:
elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a
valóságot.