Az úgy volt, hogy háromnegyed háromkor arra ébredtem, hogy valahol itt az udvaron egy mély hangú férfi ordítozik elég sokáig, amolyan monológszerűen - nagyon meglepő volt, ez egy kis elit "lakókomplex", mindenki tip-top, meg cuki és nem cuki nyugdíjas -, valahogy úgy képzeltem, hogy egy lakónak ordít befelé az egyik lakásba, ez valószínűleg így is volt, mert egyszer csak egy női hang kezdett neki visszarikácsolni, én meg persze felváltva aggódtam, hogy nehogy felébredjenek a gyerekek, meg hogy nehogy megöljék itt egymást, mert bár Miss Marple akarok lenni, én csak a hulla után szeretnék nyomozni, a gyilkosságot magát ha lehet, kihagynám...szóval ordítottak, aztán csend lett, aztán motorbőgés, újabb ordítás, majd vége, alhatott tovább az elit lakóközösség.
Bevallom, a legnagyobb bajom az volt, hogy a vaffanculo-n kívül egy büdös szót sem értettem (pedig egész tagoltan ordítottak), ami egyrészt azért zavar, mert állati kíváncsi természetű vagyok, másrészt azért, mert novemberben nyelvvizsgázni akartam, dehát izé...talán mégsem olyan jó a szövegértésem, mint képzeltem.
Aztán még olyan is történt, hogy hívtam a bébiszittert, hogy elmehessek futni - ja, micsoda burzsuj vagyok, jó drága futás volt - és futás közben, amikor már nagyon szenvedtem, a tesómra gondoltam, akit augusztus végén megoperálnak (amit, amíg ki nem derült, hogy nem rákos - mi teljes joggal félünk folyton ettől azt hiszem -, nem mondott el nekem; hiába, az anyám vére) és mikor elmesélte, hogy mit és hogy csináltak mikor vizsgálgatták, hát majd elpusztultam, hogy jézus isten, erre meg azt mondta, hogy ne viccelj, te szültél.
Szóval úgy a harmincadik percben arra gondolok, hogy hú, szültem, de mikor már nagyon büszke lennék, akkor leintem magam, hogy egyrészt edás szülés volt (bár azért vajúdni kemény dolog), másrészt Léna kiszánkázott, Marcust meg kihúzták...mondjuk valamit azért biztos csináltam, mert még életemben nem voltam olyan fáradt, mint a szülés után, hümm.
Tegnap a torony tövében ficánkoltunk esti séta címén és a gyerekek egyszer csak közölték, hogy pisilniük kell - mindig együtt kell pisilniük -, nosza, gatya, szoknya letol, gyerekek rákészülnek, erre frankón üldözni kezd minket egy darázs, hú, ez ijesztő - különösen, hogy Marcus mindenre allergiás újabban, nem akarom próbára tenni egy darázscsípéssel -, rohanunk a letolt gatyás, pucér fenekű szép gyerekeimmel körbe-körbe a torony körül, a darázs üldöz minket, körülöttünk mindenki röhög - hát, ilyen kalandjaink vannak, na. A biliprojekt egyébként jól halad, a gyerekek már kint is simán leguggolnak pisilni, még Marcust kell megdolgozni, hogy délután pelenka nélkül aludjon, oszt mindenki mehet oviba, dolgozni, izgi lesz.
Aztán gondolkodtam még a kommentfóbiámon is és arra jutottam, hogy én egész életemben mások történeteit és panaszait és nyafogását hallgattam, segítettem, tanácsoltam, együttérzően bólogattam, jól megmondtam (és nem, ez nem mártíromság, ezek a puszta tények), de tőlem a férjemen kívül évek óta nem kérdezi meg senki hogy vagyok (ezúton üdvözlöm az állítólagos barátaimat; tudom, ez az én hibám is, nyilván), úgyhogy itt, ebben a blogban most végre én akarok történeteket mesélni, panaszkodni és nyafogni és nem akarom, hogy bárki beleszóljon, vitatkozzon, kérdezgessen. Ez biztos bunkóságnak hangzik, hát istenem, így jártunk ezzel a bloggal.
PS: Idén még nem is panaszkodtam a melegre, nahát. Azt hiszem az van a meleggel, hogy Houston után már minden meleg röhejesnek tűnik, igaz, ott a légkondiban ültünk főleg, bár én egész sokat voltam kint a gyerekekkel.
Szóval Houston olyan, mintha az állatkerti Pálmaházban élne az ember, semmilyen meleg nem fogható hozzá (na jó, Jordánia is döbbenetes volt, a sivatag meg aztán végképp), valószínűleg megszoktam. A téli hideg jobban felkavart, attól meg teljesen elszoktam.
PS: Idén még nem is panaszkodtam a melegre, nahát. Azt hiszem az van a meleggel, hogy Houston után már minden meleg röhejesnek tűnik, igaz, ott a légkondiban ültünk főleg, bár én egész sokat voltam kint a gyerekekkel.
Szóval Houston olyan, mintha az állatkerti Pálmaházban élne az ember, semmilyen meleg nem fogható hozzá (na jó, Jordánia is döbbenetes volt, a sivatag meg aztán végképp), valószínűleg megszoktam. A téli hideg jobban felkavart, attól meg teljesen elszoktam.