merry shitstorm aka "receive with simplicity everything that happens to you"

Soha nyomorultabb karácsonyt: Marci végighányta, végigfosta a 24-e estét és éjszakát, majd másnap kiscsaládom nélkül mehettem a nagymamámat fürdetni (! vessetek meg, de ez iszonyú elfoglaltság); a nagymamám fürdetés előtt, alatt és után válogatott gonoszságokat és butaságokat vágott a fejemhez, le is vontam tanulságként, hogy semmi nem fontosabb, mint megőrizni nyitottságunkat, ép eszünket, meg valami pozitív szellemet ezek mellé, ha már muszáj megöregednünk. 

Amúgy elgondolkodtató, hogy a nagymamám iszonyú keserű és negatív asszony: minden rossz, mindenki gonosz, neki mindenki rosszat akar, soha semmi nem sikerül, az élet egy konstans szívás. stbstb, ugyanakkor arról beszél, hogy ő soha nem akar meghalni, mert imád élni. Számomra őszintén hihetetlen, hogy valaki annyira nincs tisztában magával, hogy keveri a halálfélelmet az élet szeretetével. 

Persze borzasztóan igyekszem folyamatosan együttérzést és részvétet kicsikarni magamból: a nagymamámnak mellrákja van és 87 éves, a fia és az apja a múltban öngyilkos lett, a nagynéném, akivel a nagymamám egész életében együtt élt (ezáltal kiérdemelve a világ egyik legegészségtelenebb kapcsolata címet), vagy 25 éve sclerosisos, meg amúgy is egy kiállhatatlan teremtés volt mindig , már szinte egyáltalán nem tud mozogni (ja és el ne felejtsem, hogy a volt férje, a testvére és a nagyapja is öngyilkos lett), az életük konkrétan borzalmas. 

Szerintem meglepően normális vagyok ilyen családi háttérrel; és ez még csak az apai ág...

Ja, boldog karácsonyt, hát persze. 

kieg. az előzőhöz

Amúgy szeretek ajándékozni, de ez a hisztérikus tömegben rohangálás ez borzasztó, főleg, hogy halálosan fáradt vagyok alapvetően. 

Meg mittomén, nagyon visszás nekem, hogy kijövök az akármilyen plázából, ahol szemérmetlenül sok pénzt elköltök és akkor hajléktalanok fekszenek tömött sorokban a bejáratnál. 

Tudom, tudom, az élet igazságtalan, satöbbi, de nekem ez már kicsit sok az igazságtalanságból. Persze ötletem nem sok van arra nézve, hogy mi kéne tenni, de az elmúlt napokban sokszor éreztem pocsékul magam ez ügyben. 

Egyébként bármilyen fárasztó is, a legjobban a karácsonyi főzőcskézést élvezem - meg persze ahogy a gyerekek örülnek szinte bárminek a karácsony kapcsán -, ma már két sütit le is gyártottam, holnap meg fürgén felpattanok hajnalok hajnalán (mondjuk ezen azért kacagnom kell, bár bevallom, ma hatkor felébredtem, mert azt álmodtam, hogy szól az ébresztő) és panírozok, főzök, sütök, habarok, rántok, blansírozok, buggyantok, dresszírozok, glasszírozok, marinírozok, trancsírozok. 

"Silent night, holy night all is calm, all is bright"

A szemem jojózik, szédülök, émelygek, a derekam fáj, a szám kiszáradt, elájulok, meghalok, végem. Újra és újra lepereg előttem, ahogy hátamon csorgó verejtékkel állok a Libriben a három kilométeres sorban, ráz a hideg, álmos vagyok, poszttraumás stressz szindrómám van, valaki segítsen.

Mivel jólnevelt gyerek vagyok, ezért csak halkan merem javasolni a karácsonyi ajándékozás mihamarabbi beszüntetését. 

(s)iker vol.4563278912

Valamelyik nap elmentünk enni valahová, ahol játszóház is van, gondoltuk nagyszerű, esetleg még egymáshoz is szólhatunk az este folyamán. 

Persze amint beléptünk, kiderült, hogy Marcus inkább a tévén közvetített meccset szeretné nézni (imádja a focit még mindig), Léna viszont a játszóházba vágyik. 

Léna persze sírt, mondván, ő csak Marcussal megy, Marcus meg kedvesen csitítgatta, simogatta az arcát és mondta neki, hogy most nem megyek játszani, de megpuszillak (elképesztően helyesek voltak, nem bírom az ilyet idegekkel), mire Léna felzokogott: de az semmit nem segít!

"és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem"

Az van minden reggel, hogy felébredek és hosszú percekig örülök, hogy te fekszel mellettem és hogy te vagy a férjem és végül nem szúrtam el.

"For fear of growing old"

Ó, istenem. Koromhoz méltó módon, reggel hétkor kippattant a szemem. Szombaton. NEKEM.

slave to the wage vol.5647823489

És mivel én egy egyszemélyes szappanopera vagyok, ezért el kell mesélnem, hogy bizony, bizony, húszezer forintunkba fáj az a két nap bébiszittelés, amit sehogy máshogy nem tudtunk megoldani - ráadásul mindkét gyereknek szemgyulladása is volt, tehát be se engedték volna őket az oviba - itthon ezt meglepően komolyan veszik, az olaszoknál senkit sem érdekelt -, ha úgy döntök, hogy a fülgyulladás már el is múlt; sokkal jobban megérné, ha végre megkapnám a rabszolgámat karácsonyra, háddenem?

Kemény lesz azért, ha Marci sokat utazik, a gyerekek meg betegek lesznek: na tessék, ezért nem veszik fel a kisgyerekes anyákat sehova. Persze senkinek egy szava sem lehet, kicsengettük a pénzt, aztán mentem a belemet is kidolgozni - az utóbbi pár napom tömény horror volt -, hát micsoda megbízható munkaerő az ilyen anya, he.






PS.: Délután bementem a központi irodába és ott az irodavezető érdeklődött, hogy hogy vannak a gyerekek, majd nézett rám döbbenten, mikor elmeséltem neki, hogy mennyibe került végül ez a betegség, aztán azt mondta - némi szemrehányással a hangjában -, hogy amíg élt az anyukája, addig ő vigyázott a kisgyerekeire. Én - szintén némi szemrehányással a hangomban -, elmeséltem neki, hogy az anyukám már több  mint egy éve meghalt, mikor a gyerekek megszülettek.
Óvatosan kell beszélni és ítélkezni, feleim. 

(s)iker vol.465723489112

Elég vicces, amikor a gyerekek közös kakilás közben azon vitatkoznak, hogy van-e olyan, hogy kettő meg három meg három, aztán mikor kiszámoltatom velük, akkor ujjongva újabb matek feladványokért rimánkodnak. 

Marcika különkiadás

Marcika ma egy nagyon hosszú monológban arról értekezett, hogy ő nem szeretne arról beszélni, hogy ő beszél, mert beszélni nem jó és ő most már nem is fog egyáltalán soha többé beszélni, mert nem szeretne arról beszélni, hogy ő beszél, mert beszélni nem jó és blablabla. 

Mikor már tíz perce csak nyomta, nyomta ezt a hosszú beszédet a nembeszélésről, eszembe jutott, hogy annak idején mennyire rettegtem, hogy Marcika majd esetleg nem kezd el beszélni soha. 

Őszintén szólva elég jókat mulatok ma már a régi félelmeimen. 

"Life begins at 40 - but so do fallen arches, rheumatism, faulty eyesight, and the tendency to tell a story to the same person, three or four times."

Reggel, munkába menet láttam egy nőt a parkolóban. A kocsijában ülve a kezébe temette az arcát -és egy csomó dolog eszembe jutott róla: elgondolkodtam, hogy vajon rossz hírt kapott-e, vagy csak fáradt, vagy elege van, vagy válik, vagy épp most csapott le baltával valakit aztán hosszan gondolkodtam azon, hogy abban a pillanatban, ahogy én megyek a hévhez, egy rakás ember meghal, megszületik, szenved, örül, megbetegszik, alszik, felkel, szóval na, ilyen szentimentálisban nyomtam és akkor persze eszembe jutott, hogy ó, ezt megírom majd a blogban, micsoda születésnapi íromány lesz ez, hát mekkora bölcs lettem én így negyven éves koromra, tejóég. 

Aztán mire leültem a gép elé, semmi máshoz nem volt kedvem, csak arcomat a kezembe temetve ülni és nem gondolni az égvilágon semmire. Végül persze összeszedtem magam és leírtam mindazt, amit nagy szerencsétekre nem fejtek ki bővebben és roppant szentimentálisan, legyen elég annyi, hogy őőőőháthát ma vagyok negyven éves, tejóég. 

"Can't one thing ever be easy with you?”

Milyen egyértelmű: Marcikának fülgyulladása van, Marci elutazik, én meg próbaidőn vagyok, ergo se szabadság, se semmi nem jön szóba, remek. Konkrétan fogalmam sincs mit csináljak, van rá egy napom, hogy kitaláljam. 

És tudom, hogy ez önző szempont és nyilván nem csak ebben a kontextusban jut eszembe (persze aki utál, az most örülhet, mert még ellenszenvesebb leszek neki, ha rosszul akarja érteni), de nem tudom elhessegetni azt a folyton feltörő kérdést, hogy miért, miért, miért nem él már az anyám?





PS.: Ma kiderült, hogy próbaidő alatt nem él a szünetes-szabadság díl: dolgoznom kell, bár az iskola zárva lesz és a főnökömnek úgy kell kieszelnie valami projektet (amit nem tud ellenőrizni, mert ő maga is szabadságon lesz, haha).
Baromira nem értem, hogy ha pont ugyanúgy  - nem, alapvetően jóval többet - vagyok az iskolában mint a tanárok, akkor miért fáj a cégnek ugyanúgy fizetni (és nem dolgoztatni) engem a szünetben mint azokat, akik - velem ellentétben - nem dolgoznak akkor? 

ahogy a dolgok vannak

Milyen jó már fél nyolckor (!! csak halkan merem hozzátenni, hogy reggel fél hétkor mentem el itthonról) arra hazajönni, hogy a kedves Férfi azt kiáltja nahát, egyre szebb vagy!

Amúgy ma megoperálták a nagymamámat, a nagynéném pedig épp azt várja, hogy kiderüljön, vannak-e áttétei. Ramatyul voltam tegnap: nagyon rosszul viselem, hogy ez a nagyon kevés maradék rokonom is mind súlyos beteg. 

Ma Tony azon lamentált, hogy húha, a hatvan éves igazgatónő nyolcvan feletti anyja kórházba került, mondtam neki, húha, az én anyám ötvennyolc évesen meghalt. Tudom, nem verseny, de annyira végtelenül igazságtalannak érzem, hogy éppen ő halt meg ennyire korán, hogy folyton felhúzom magam ilyeneken, pedig hát a halál és a veszteség mindig mindenkinek rossz, de mittudomén, valahogy azt gondolnám, hogy nyolcvan felett azért az elmúlás már a mindennapok része.

Az én munkámban az a díl, hogy amikor iskolai szünet van, akkor vagy mi sem dolgozunk, vagy ha mégis muszáj, akkor mondjuk itthonról tesszük (ezért van a sok túlóra is, azt csúsztatjuk le ilyenkor), szóval már csak a szünetig kell valahogy kibírnom a non-stop szívást, aztán...aztán jön a karácsonyi bevásárlás, főzés, gyerekezés, szóval azt hiszem aludni azt már sosem fogok.







PS.: Ma Tony arról is beszélt nekem, hogy személyesen sértve érzi magát, amiért ki akarják toloncolni az országból az anyanyelvi tanárok nagy részét, hiszen micsoda disznóság az, hogy ő évek óta itt él, magyar felesége van, szépen fizeti az adót és azon munkálkodik, hogy mi magyarok megtanuljunk kicsit jobban angolul és erre ez a hála. Komolyan elszégyelltem magam. 

"Hazám, hazám"

Annyira szeretném, ha végre kiírnák Magyarországra egy táblán, hogy megpróbáltuk, nem sikerült, elnézést, vége. 

"Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap. Szaladgálsz dolgainkban, távol egy éjjel, egy nap. Rendet csinálsz a házban, vesződöl pénzügyekkel; ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel."

Úristen, még soha életemben nem voltam ilyen fáradt...Na jó, de, talán tegnap. 

Ah, nehéz napok jönnek-mennek, szerdán tanári értekezlet, csütörtökön éjszakába nyúló tolmácsolás, fogadó óra, szülői értekezlet, míting, nyílt nap, mittudoménmi, ezek között meg folyamatosan végtelen sok elintézendő adminisztrációs szar, itthon a szintén végtelen házimunka, a rakás gyerekem, huh...mostanra az élet non-stop munkatábor lett (tudom, túlzásnak hangzik, dehát ez van. Még szombaton is hajnalban kelek és megyek vezetni, egy perc nyugtom sincs tényleg). 

A gyerekek általában borzasztóan hiányoznak napközben, úgyhogy kapóra jött, hogy itt volt a hétvégén Marci húga és be kellett költöznöm a kisszobába. Kicsit ijesztő volt ugyan azzal szembesülnöm, hogy a gyerekeim egy csomót suttognak álmukban (most is kirázott a hideg, a suttogó kisgyerek egy csomó horrorfilmben kötelező elem), de amúgy nagyon megnyugtató a drága kis szuszogásukat hallgatni éjszaka. Meg aztán az is van, hogy csodaszépek. 

"mikor a gyermek gyermek volt karját lóbálva ment. patak helyett bőgő nagy folyót akart, s e tócsa helyett a tengert. mikor a gyermek gyermek volt nem tudta, hogy ő gyermek. mindennek lelke volt még, s egy volt minden lélek. mikor a gyermek gyermek volt semmiről nem volt véleménye. nem volt megrögzött szokása, elszaladgált a helyéről, törökülésben ült, forgója volt a feje búbján, és nem grimaszolt ha fényképezték. mikor a gyermek gyermek volt, ilyeneket kérdezett folyton: miért vagyok én én s miért nem te? miért vagyok én itt, és miért nem ott? hogy kezdődött az idő, s hol ér véget a tér? életünk ezen a földön nem csupán egy álom? mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem csak egy világ előtti világ csalóka képe? tényleg létezik a gonosz, és emberek, akikben benn lakik a gonosz? hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok, mielőtt lettem nem voltam. és hogy egyszer én, aki én vagyok nem leszek már az aki vagyok."

'Marcika, segítsek fogat mosni?'
'Nem, nem kell, már egyedül megettem a fogkrémet!'

Marcika: 'Apa, api!'
Léna: 'Mindjárt jövök, én az anyád vagyok!'

'Azok ott a buongiornók?' (Marci az olasz focistákra)

Léna: 'Drága mamácskám, én nagyonnagyonnagyonnagyonnagyonnagyonnagyon szeretlek téged!'.
Marcus: 'Én még nagyobban szeretlek!'

'Mért nézel úgy Marcika?'
'Hát, csak csodálkozom, hogy milyen szép vagy.'

Léna: 'Az első sírásom azért tört ki, mert elestem, a második sírásom azért tört ki, mert nagyon hiányoztál.'

Lénike: 'Én olyan sejtelmes vagyok, mint egy bárány vagy                    egy kecske.' 
             'Őőőő, selymesre gondoltál?' 
             'Igen, igen.' 

Léna: Való igaz, hogy kakilnom kell.