"Hold your breath and count to ten, And fall apart and start again, Hold your breath and count to ten, Start again, start again"

Már mondtam, hogy elkezdtem megint futni és mivel sok hónapot kihagytam, ezért gondoltam majd óvatosan, fokozatosan nyomom megint az öt kilométerig, meg hat perc futás, egy perc gyaloglás, ezt ismétlem hatszor, ilyenek, aztán ma a hatodik percben bedühödtem, hogy a fenébe is, tavaly tíz kilométereket lefutottam és most meg itt hat percekkel parádézom, aztán idegből végignyomtam háromnegyed órát. 

Nagyon büszke vagyok. 

Friday Night Fever

Merészen ünneplem a péntek estét: nem mosogatok el.

a lelkünknek a feneke

Mo: Jaj, nem tudom, néha annyi bajom van mindennel, szerintem tuti midlife crisisom van, az ilyenkor szokott lenni, nem? Nagyon rosszul viselem például, hogy soha semmi nem változik, hogy mindig minden ugyanolyan, félek, hogy csak belerohadok ebbe a munkakörbe is és itt dolgozom majd, míg le nem fordulok a székemről. Kéne valami változás, hogy egy kicsit frissnek érezzem az életet...
Ma: Hát, lehet például minden nap más pózban dugni, az változást hoz...

ahogy a dolgok vannak

Aztán még az is van, hogy Londonból Marci hozott nekem Gone Girlt, mármint a könyvet, ami egészen addig nem volt rossz, amíg a csaj hirtelen ki nem mutatta foga fehérjét - na pontosan így kezd minden thriller paródiába fordulni: szerintem nagyon kevesen tehetségesek annyira, hogy megmutassák - vagy legalább megfelelően érzékeltessék - egy szereplő eleinte csak lappangó, majd  egyre elhatalmasodó, végül teljesen a felszínre törő tébolyát. 

Később, valami rejtélyes okból kifolyólag megnéztük a filmet is - azt hiszem kíváncsi voltam rá, hogy Fincher mit csinál ebből a könyvből -, hát szépen kérek mindenkit, hogy semmiképp ne nézze meg, de ha már nagyon muszáj neki, akkor ne olvassa el előtte a könyvet, mert a könyv még csak-csak, de a film egyszerűen egy kalap szar. 

És aztán végignéztem az Affairt és nekem tetszik és tetszenek a szeretők is és fel vagyok háborodva, hogy csak októbertől lesz második évad és nem is tudtam, hogy Maura Tierney ilyen jó színésznő, bár bocsásson meg a világ, én pontosan értem, hogy miért kell pont őt megcsalni. 

Aztán az is van még, hogy a pálpusztai körtével is elviselhetetlenül finom...Jóvanna, csak úgy eszembe jutott. 

gasztro

A pálpusztai almával, az egy gyönyörű dolog.

"Mindent tudnak"

Mese a csökönyös kecskéről...Gyerekek, tudjátok mi az a csökönyös?
(kórusban) Hát makacs!
És mi az a makacs?
(kórusban) Konok!

"mikor a gyermek gyermek volt karját lóbálva ment. patak helyett bőgő nagy folyót akart, s e tócsa helyett a tengert."

Mikor elmeséljük a gyerekeknek, hogy nem is olyan régen még nem tudtak járni és cumisüvegből etettük őket, akkor rendszerint hangosan, hitetlenkedve kacagnak. 

Mondjuk tény, hogy nekem is nehéz elhinni, hogy mindez valaha megtörtént és hogy a most már szorzásokat tanuló - bizony, Marci szorgosan matekozik velük - gyerekeim valaha egymás mellett gőgicsélve bámultak egy csilingelő-forgó cuccot a közös kiságyukban. 

Btw kisbabák: tegnap nagyon meglepő módon, valami gyerekre mutatva a tévében Marci sóhajtozni kezdett, hogyaszongya jaj, milyen aranyosak az ilyen pici kisbabák és rám sandítva megkérdezte, hogy még mindig akarok-e harmadik gyereket. Mondtam, hogy hát persze, majd kis hallgatás után megkérdeztem, hogy akkor mikor lesz végre? Erre azt mondta, hogy ha majd lesz egy nagyobb lakásunk. Hát...na jó. 

Aztán végül felsorakoztattuk az összes ellenérvet: megegyeztünk, hogy három gyerekkel tényleg egy perc időnk se volna egymásra és nem, nem volna okos dolog most újrakezdeni mindent, végre dolgozom (ez de nagy kár), meg amúgy is öreg vagyok már, a lakás kicsi, a gyerekek féltékenykednének...hát, asszem nem lesz itt sose harmadik gyerek. 

"Maybe it's better you teach Laura - what do the kids say? To suck it up."

Ma kaptam a főnökömtől egy doboz csokit, elismerése jeléül. Hát, izé. Bevallom, az volt az első gondolatom, hogy inkább a túlórákat fizetnétek ki, bazmeg. 

Persze papírkutya vagyok, úgyhogy megköszöntem és megettem a csokit (ez rossz ötlet volt, azóta is fáj a gyomrom - időnként egyébként az az érzésem, hogy infarktusom lesz, a stressztől folyton fáj mindenem, meg egy csomószor érzem, hogy felmegy a vérnyomásom, soha azelőtt ilyen nem volt, kicsit be is vagyok szarva), persze tudom, értékelnem kéne a gesztust, dehát ez annyira kevés a befektetett energiáimhoz képest.

De ez van ám velünk, magyarokkal: egyszerűen mindenki annyira félti a seggét, hogy bármit le lehet nyomni a torkán. Hogy persze, az anyanyelvi tanárok a túlóráért pénzt kapnak (ott, mellettem, a szemembe belenézve beszélik ezt meg velük, de az fel sem merül, hogy én is kapjak valamit a túlóráért, hát szívjuk a vérét annak a buta magyarnak, akivel mindent meg lehet csinálni), mi meg csak úgy csokiérpusziéra cégért meg hogy legyen munkánk bent maradunk, mert ha nem tetszik, akkor el lehet menni - úgyis ezer rabszolgajelölt tülekedik a helyünkért. Soha ki nem nyitnánk a szánkat, úgyhogy nem is történik az égvilágon semmi változás. Eh, utálom ezt. És bocsánatot kérek mindenkitől, aki megsértődik, de ezért keresnek olyan szarul a rabszolga magyar orvosok, ezért dolgoznak éjt-nappallá téve a tanárok - mert velünk mindent, de mindent meg lehet csinálni. Mikor Londonban voltam, azt hallottam mindenkitől, hogy a magyar bébiszittereket szeretik a legjobban, mert gondolkodás nélkül bármit megcsinálnak, amit kérnek tőlük. 

Marci persze mindig azt mondja, hogy ne vegyem az egészet komolyan és kész; de neki annyira könnyű a kutatói elefántcsonttoronyban, neki fogalma sincs mi az az állásinterjú. milyen időre bejárni, milyen kurva idegesítő, ésszerűtlen parancsokat végrehajtani - és milyen idegesítő, hogy a te tapasztalaton alapuló, ésszerű javaslataidat ellenben teljesen leszarják -, milyen undorító marketingbábként funkcionálni és egyáltalán: nem túl sok pénzért bohóckodni valami nem is különösebben jó ügy érdekében. 

El kéne engednem valahogy ezt az egészet, meg kéne szeretnem a főnökömet, meg a hülye ötleteit, mert máshogy nem tudom majd elviselni hosszú távon. Ezen dolgozom jelenleg - eddig elég vacakul megy. 

Voltam egyébként hajnalban futni - mert ezzel gondoltam alapvetően elűzni a stresszt, bár a nagymamám már a nyugtatót javasolta, na azt már nem -, az volt a nap fénypontja meg mikor a gyerekekért mentem. 

Jó, hát valójában a gyerekek a menedékeim: ha rájuk gondolok, akkor minden más veszít a jelentőségéből és  olyankor mindig nevetségesnek tűnik a sok fölösleges aggódás - van nekem sokkal fontosabb dolgom is itt a világban.   

Marcus különkiadás

Marcus hisztérikus Beatles-rajongó lett: éjjel-nappal Beatlest kell hallgatnunk (elég őrjítő) és ha Marci előveszi a gitárját és énekelget vele számokat, akkor Marcus mindig mondja, hogy mikor melyik versszak jön ha Marci nem emlékszik, ráadásul tök menő angol kiejtése van, nagyon vicces kis figura. 

Rettentően aggódom, hogy egyszer - remélem van még jó tíz évem addig - majd mondjuk ezt kell hallgatnom naphosszat.




PS.: Ja és persze Marcika simán kezeli egyedül a CD-lejátszót: megtalálja a kedvenc számait, átugorja a nemkedvenceket, bekapcsolja, kikapcsolja, cserélgeti.
Mindent tud, én mindig mondom. 

"I wrote this novel just for Mom For all the mommy things she's done For all the times she showed me wrong For all the time she sang god's song And I say thank you Mom Hello Mom Thank you Mom Hi Mom"

Már több blogban is olvastam az Affairről, gondoltam belenézek én is, ha már - hát, engem egész más dolgok zavarnak benne, mint a bloggereket, akiknél olvastam róla: meglepő módon kicsit sem érdekel ugyanis, hogy mennyire passzol a két friss szerelmes, én folyamatosan azon vagyok kikészülve, hogy a főszereplőnek meghalt a négy éves gyereke; úgyhogy már eleve torokszorulva nézem a sorozatot, de a problémámnak köze nincs a rendező feltételezhető szándékához, aka hogy megrendüljünk a csalással járó nehézségeken, meg az új szerelem drámáján. Jó, hát nyilván azért fontos része a főszereplő csaj személyiségének egy ilyen tragédia, dehát.

Tényleg így megy ez, miután az ember gyereket szült, vagy nálam legalábbis: bármikor, bárhol elsírom magam ha gyerekek is a képben vannak: hülye reklámokon, jelentéktelen filmeken, lényegtelen sorozatokon, jeleneteken; és ez persze nekem, a hipercinikusnak nagyon meglepő. 

Senki meg nem mondaná, hogy négy és fél éve születtek a gyerekek, nem tegnap. 

(s)iker vol.45632789012

Szerencsére azért nagyjából mindenért kárpótolnak a Szépek.

kieg. az előzőhöz

Meg az alázatos engedelmességgel is súlyos problémáim vannak. Akármikor jön egy parancs (a főnököm kérésnek hívja), hogy hívd fel, fordítsd le, írj neki, keresd meg, beszélj vele, másold le, nyomtasd ki, az első gondolatom mindig az, hogy lófaszt, csináld meg te...na most ezzel a mentalitással vagy egyedül kell dolgoznom, vagy nekem kell igazgatni a céget.

slave to the wage vol.456372389567

Itthon vagyok betegnek (csodálatos), úgyhogy elmesélem, hogy voltam egy kiábrándító állásinterjún egy nyelviskolában és azóta sem győzök csodálkozni, hogy miért van az, hogy a nyelvtanároknak újra meg újra a nulláról, éhbérért kell kezdeni minden egyes iskolában - kábé olyan ez, mintha egy menedzsert hirtelen portásnak tennél meg, amikor másik állás után néz. Én ezt komolyan nem értem, hát ne vicceljünk már, akkor minek egyáltalán a szakmai tapasztalat. 

Szóval nem, nem megyek tanítani - oda legalábbis -, nem kezdem el a nulláról bizonygatni tizensok áttanított év után, hogy hú de jó vagyok, menjenek a francba. 

Jaj, olyan nehéz ez a munkaizé, annyira elegem van belőle. Ez csak nekem ilyen nehéz, vagy más se találja a helyét egyáltalán? Jó, nekem tényleg van ez a komolyanvevős problémám: hogy egyszerűen szinte semmibe nem tudom megfelelően beleélni magam, nem tudok ilyeneket mondani, hogy mi tanáraink, meg nekünk erre szükségünk van, meg a cégnek ez nagyon előnyös, meg a mi programunk erőssége, stbstb, szóval azt hiszem nagyjából mindennemű lojalitás hiányzik belőlem, mert mindig arra gondolok, hogy egy, már nagyon gazdag ember lesz attól még gazdagabb, hogy én nem túl sok pénzért pattogok egyfolytában mint egy hülye - és ez olyan lelombozó. 

Egyedül a szabadúszó tanítást tudtam eddig elhinni - de az meg egyáltalán nem éri meg, eh, ezzel az erővel lehetnék festő vagy költő vagy iró is, az mégiscsak sokkal izgalmasabb...






PS.: Meg még azon gondolkodtam, hogy ezeknek az üzleti dolgoknak az őszintétlenségétől is hányok, ez a sok marketing szöveg, meg csúsztatás annyira nem illik az én brutális őszinteségvágyamhoz, egyszerűen rosszul vagyok, amikor óvatosan kell közelíteni egyes témákat és nem szabad kimondani az igazságot. Ezért is vagyok segédmunkapárti - ott legalább nem kell kisujjeltartva hazudozni. El is megyek inkább parkettásnak vagy énnemtom. Tudom, az szakmunka, jó, akkor vegyünk valami egyszerűbbet. Kőműves, ez lesz ez.
Jaj, meg ez a sok vihar a biliben a munkahelyeken, megőrülök ezektől, hogyaszongya az ebédnél a levest nem hozzák ki nagy tálban, hanem neked kell bevinni az ebédlőbe és hú, mit képzelnek, ez felháborító és szörnyű, jézusmária. És felnőtt emberek ezeket a problémákat elemzik hosszú perceken át, mikor emberek meghalnak ebolában és rákban meg felrobbantják magukat és egymást, egyesek pedig még meg is eszik felebarátaikat. JESUS. 

Inspirational story

Mióta a kertek alatt járok dolgozni, folyton az a kacsalábon forgó palota jár az eszemben, amit úgy öt méterre a lakóteleptől építettek fel. 

A ház nagyságából ítélve bárhol lett volna rá pénzük, de ők mégis a lakóteleppel szemben lévő telket választották és nekem meggyőződésem, hogy azért, mert egy kétszobás lakótelepi lakásban nyertek a lottón és most minden nap emlékezni akarnak rá, hogy hol kezdték - nem is kell mást tenniük, csak kinézni az ablakon. 

PS.: Hétfőn megyek egy állásinterjúra, őőő...tanári állás. 

Btw az iskola igazgatónője azt mondta, hogy jövőre taníthatok náluk, ha akarok. Csak a bruttó 120 ezret*, csak azt tudnám feledni...


*most azt olvastam, hogy ez az egyetemi végzettségűeknek valójában bruttó 180 ezer, ha tudtok erről valami biztosat, megírhatnátok, de ha ez igaz, akkor a nettó 120 ezret kell felednem, hát. Jaj. 

"Az élet kaland - vállald!"

Ma négy éve halt meg az apukám. Ha jobban meggondolom, tulajdonképpen nincs perc, hogy ne gondolnék rá. 

Ennyit a gyászévről.


(És az milyen furcsa már, hogy annak a napnak minden mozzanatára emlékszem, mindenre, még arra is, hogy ki mibe volt felöltözve: a gyerekek négy hónaposak voltak, otthon voltam egyedül velük, akkor még három óránként ettek és emlékszem, akkor épp Houstonban meglepően hideg volt és a nagynéném felhívott apád ma meghalt és a gyerekek akkor először elaludtak az ágyban délután, együtt, borzasztó cukik voltak, le is fotóztam őket, aztán kimentem az erkélyre sírni. És egész délután hívtam Marcit, de valami szemináriumon volt és nem tudtam elérni és aztán felhívtam M-et, aki sorstárs, egy szintén öngyilkos apával, gondoltam ő mond majd valami okosat, valami megnyugtatót, valamit, amitől majd felfogom.
Hát, ez azóta sem sikerült: én még mindig várom haza. Hogy majd becsönget és azt mondja, csak el akart tűnni egy időre. Hogy a Balatonon lakik. Hogy Ausztráliában lakik. Hogy majd telefonál, levelet ír. Hogy  becsönget és azt mondja, bocs, csak rossz vicc volt.Vagy legalább kiderül, hogy megölték. Hogy nem ő ölte meg magát.)

furious anger vol.4536732789

Pedig olyan nagyon akartam ordibálni például a nemköszönő embertípusról valamelyik nap: hogy bemegyek a kapun, az ember (és ezek sokszor nők egyébként) ott áll, én világosan, érthetően, megfelelő hangerővel köszönök, ő rám néz, mit rám! bele a szemembe!, majd motoz tovább a táskájával, de szó, hát az nem hagyja el a száját. 

Szerintem a bunkókat egyszerűen ki kéne lőni a Holdra: kész, viszlát, kaptak lehetőséget, de sajnos rosszul működnek, örültünk. 

ahogy a dolgok vannak

Remélem az, hogy iskolában dolgozom, immunissá tett végre mindenre: mindenki influenzás, tüdőgyulladásos, fosóshányós, nemtommis körülöttem - beleértve Lénát is -, nekem meg kutyabajom, leszámítva a munkahely undoromat - de most két nap szabadságon vagyok, mert Léna beteg és az iskolában szünet van. Bár nincs mit csinálnom bent, a főnököm alig akart elengedni, mondván, hogy mindig nagyon sok dolog van (:lemondóan sóhajt és csúnya pofát vág). 

Sokat tudnék erről írni, de paranoiás lettem, szóval inkább óvatoskodom - legalább megtekinthetitek egy azelőtt valóban őszinte blog hanyatlását. 

Egyébként látszik, hogy keveset blogolok: valamelyik nap hazajöttem a munkahelyemről és bőgtem az idegességtől meg a stressztől, aztán elkezdtem panaszkodni Marcinak, aki azonnal előállt egy remek akciótervvel és marha ideges lett attól, hogy én ideges vagyok (sajnos nálunk ez van, nekem nyugodtnak kell maradnom, különben nagy baj van), pedig én csak nyavalyogni akartam kicsit; hiába, szegény férfiak értetlenül állnak egy jó kis gyógyító nyavalygás előtt. Régen mindig a blogban nyavalyogtam, de mostanában egyszerűen nincs se kedvem, se erőm este leülni a gép elé. 

Aztán az is van, hogy kedden lesz négy éve, hogy meghalt az apukám - milyen ironikus, hogy aznap jár le a próbaidőm és bevallom, nagyon gondolkozom rajta, hogy hagyom a francba ezt a szar helyet * a munkahelyemet -; az évfordulók nem tesznek jót, ilyenkor mindig olyan nyugtalan leszek, pedig pont most gondolkodtam azon, hogy talán már sikerült tisztáznom az ő helyét az én életemben, meg a viszonyunkat, meg az ő egész helyzetét a családban, meg azt, hogy mióta az eszemet tudom, ivott (a legviccesebb, hogy én ezt tulajdonképpen nemrég tudatosítottam magamban - előtte jó játszma tag módjára mindig elkentem, elmismásoltam, magam előtt is kisebbítettem a dolgot, ezzel a szokásos de azért sokszor olyan jófej volt dumával).

Az is halálra nyomaszt, hogy az istennek nem hívom fel az oktatómat - mondjuk halkan hozzátenném, hogy utálom is az egészet -, hát sose lesz nekem jogosítványom, már látom, de az a helyzet, hogy képtelen vagyok a sok túlóra és gyerekezés mellett mást is csinálni: igyekszem most megint futni, de az is nagyon komoly szervezést igényel és arra inkább már nem is gondolok, hogy olaszul el fogok teljesen felejteni, mert egyáltalán nem foglalkozom vele - mikor is foglalkoznék... 

Szomorú vagyok aztán azért is, mert az oviban volt fogadóóra és bár minden szépet és jót mondott a gyerekekről az óvó néni, azt is elmondta, hogy látja, hogy kicsit szét van esve a család amiatt, hogy sokat dolgozom, azt mondja, a gyerekek valahogy mintha csak úgy sodródnának és össze-vissza szabályoknak engedelmeskednének. Mondjuk tény, hogy a bébiszitterek nagyrészt rémesek - az első kapásból itthagyott minket egy hónap után, egyem a szívét -, a gyerekek úgy verik át őket, ahogy akarják, szóval ők biztos, hogy csak szétzilálják az eddig lefektetett szabályokat. Eh, nem jól van ez így, most hat órás állásokat nézegetek, dehát lehetetlen bekerülni munkahelyekre, utálom ezt. 

Jézusom de rossz kedvem lett, fene tudja, hogy jó-e ez a blogolás egyáltalán...






* nem tudok én rébuszokban beszélni, nagy hibám ez nekem - szóval az őszinte blog nem hanyatlik még végképp, ez tetszik; jó, hát majd ha megütöm emiatt a bokám, az meg biztos nem fog