kedd, június 30, 2015

same shit different day

Ma az ezredik bőrt is lehúzta rólam a főnököm (nyolc, azaz NYOLC órás mítingünk volt - egész nap vekengtünk a semmiről, elképesztő) és annyira de annyira dühös vagyok rá, hogy nemsokára spontán égek - főleg azért, mert utolsó munkák kapcsán még az irodát is velem akarja kitakaríttatni, hát pusztuljon el, most rögtön, ha kérhetem, 
Életem legjobb döntése ez a felmondás. Na jó, nem is, a legjobb döntések azok voltak, amikor bizonyos pasiknak nem szültem gyereket. Őrület, hogy mennyi energiát pazarol az ember vadidegenek komplexusai következtében kialakuló pöcsfejségekre. 
Lesz pénteken exit interjúm, arra gondoltam, hogy megírok a főnökömnek egy pornó dvd-t - őszintén szólva biztos vagyok benne, hogy valami ilyen problémát kompenzál, amikor azt magyarázza, hogy minden tanár nevét sárga háttérrel, ábécé sorrendben kell írni és fontos, hogy az excel file-ban az iskola az óvoda előtt legyen, mert hát azért az iskola fontosabb, mint az ovi, nemde?

hétfő, június 29, 2015

slave to the wage vol.5647238978999912

És ma történt az is, hogy felmondtam, ó kéj, ó mámor! 
Ráadásul új munkahelyem is van augusztus 1-től, huh, remélem az jobb lesz.
Majd egyszer tényleg elmondom hogy volt, de most megyek elhullani.

A halál és a lányka

Úgy hiányoztál, amíg nem voltál itthon! Ugye sosem válunk el egymástól? Ugye akkor sem, amikor engem eltemetnek? Ugye ha meghalunk, akkor majd egy gödörben leszünk négyen?!


(Borzongató volt és rettentően kellett vigyáznom, hogy ne sírjam el magam, mikor Léni a kis négyéves cincogi hangján ezeket kérdezte. Azt hiszem eléggé megviseli őket a nagypapájuk halála.)

vasárnap, június 28, 2015

"Hey hey bo-diddly-bob I gotta get back to my job With a pizza in my hand I'm gonna be a pizza man, Pizza man I'm gonna be a pizza man Hey hey bo-diddly-bob I gotta get back to my job With my car keys in my hand I'm gonna drive a chevy van Chevy van Pizza man I'm gonna be a pizza man Hey hey bo-diddly-bob I gotta get back to my job With a basketball in my hand I'm gonna be like Michael Jor-dan Michael Jor-dan Chevy van Pizza man I'm gonna be a pizza man Hey hey bo-diddly-bob I gotta get back to my job With nun-chucks in my hand I'm gonna be like Jackie Chan Jackie chan Michael Jor-dan Chevy van Pizza man I'm gonna be a pizza man"

Szóval tábor: a gyerekek szupercukik voltak és meglepően jól kijöttem velük (mióta vannak saját gyerekeim is, ez sokkal jobban megy, azelőtt tartottam a gyerekektől), lett egy csomó harmadikos kisbarátom, de amúgy...nem is tudom utoljára mikor voltam ennyire magányos; mert valahogy az anyanyelvi tanárok udvariasan ugyan, de kábé ignoráltak, ha épp nem volt szó munkáról, mert angoltudás ide vagy oda, egyszerűen nem tartozom közéjük, más vagyok és hát igen, valljuk be, vannak nyelvi és kulturális korlátaim is, olyanok, amik a nagyon jó nyelvtudás ellenére is ott vannak: egyszerűen nem tudok elég jól és elég gyorsan riposztozni, nem vagyok annyira gyors agyú mint magyarul és valahogy a személyiségem sem jön igazán át angolul - ezért nem értem én a vegyes házasságokat: mert az ilyenekben szerintem az egyik mindig kicsit lebutított szinten műveli a nyelvet (bocsánat minden vegyes házastól, ez csak az én véleményem, nyugodtan anyázhattok e-mailben)...oké, simán lehet, hogy valakinek nem összekacsintós, viccelődős, versidézgetős kapcsolatra van szüksége (nekem igen) és akkor ez működik, de nekem biztosan nem működne. Emlékszem az is halálra fárasztott az amerikai pasimmal, hogy már kora reggel angolul kellett beszélni. 
Na mindegy, szóval ez a része olyan szomorkás volt - meg borzasztóan hiányzott a szép családom -, de amúgy a gyerekek kedvessége sok mindenért kárpótolt, hihetetlen jófejek és szófogadóak voltak, meg is állapítottam magamban, hogy a gazdag szülők elkényeztetett gyereke is csak azt akarja, hogy szeressék (és egy csomóan egyébként láthatóan el vannak hanyagolva köztük).
Az egyik - volt több is egyébként -, enyhén (vagy nem enyhén, ki tudja) autisztikus kisfiú volt a kedvencem: imádom a furcsa kisfiúkat, mióta nekem is van egy furcsa kisfiam...vicces volt amúgy, a gyerekek végig nem tudtak hova tenni, mert én ugye nem vagyok tanár, nem vagyok anyanyelvi, de mégis ott vagyok velük a táborban és segítek ha kell. 
A táborban eleinte azzal gyanúsítottak, hogy én vagyok a tábor tulajdonosa (ezen nagyon jól szórakoztam), majd a buszon hazafelé valaki azt tudakolta, hogy én vagyok-e az iskola igazgatója (ez még viccesebb)...na de a slusszpoén az, hogy lehet, hogy holnap felmondok, haha, nekem ez a rész tetszik a legjobban a tábori postban. Most nincs kedvem leírni, de amint kiderül, hogy mi van, mi lesz, ígérem mindent elmesélek. 

vasárnap, június 21, 2015

Léni különkiadás

Nem is meséltem még, hogy volt év végi tornagálája az iskolában a szép lánynak, szóval volt nekünk is családi tipródnivalónk (én az ilyeneken meg is bolondulok a sok mindenkit letaroló, éngyerekemetakaromlátnicsak szülőtől, na mindegy, tudom, ne morogjak annyit) és nagyon-nagyon meghatódtam, ahogy boldogan ugrabugrált a színpadon (a meghajlás után egy darabig egyedül téblábolt a függöny előtt, nem tudta merre menjen és szerintem az tetszett neki a legjobban, imádja mutogatni magát) - valahogy nekem az ilyen bemutatók sokkal megindítóbbak mint a nagyon direktbe könnyes anyák napi műsorok (persze azért azok is jók, bár én ott inkább nevetgéltem idén is): hihetetlen, hogy már ilyen nagylány lett Léni, hát nemrég még azon izgultunk, hogy legyűrjön egy gyűszűnyi tejet, most meg gyertyázik egy színpadon, hát hogy elment az élet, mintha nem is éltem volna... 

"Egyszer volt egy nagy csoda, Neve: birka-iskola"

Engem teljesen meglepett, hogy ekkora hisztéria van az általános iskolai bizonyítványosztásból és ballagásból: papa, mama, nagyszülők klakkban-frakkban tipródnak, hogy lássák a baromi hosszú műsort és közben videóra vehessék, ahogy a gyerekük néz, majd még a bizonyítványosztásra is bevonul az egész család. 
A ballagó lányok mind legalább húsz évesre maszkírozzák magukat, az osztályfőnökkel összeöltöznek valami nagyon csináltatott kiskosztümbe, tűsarkút vesznek és agyon mázolják az arcukat, elképesztő. 
Biztos nagyon öreg vagyok már, azért lep meg a dolog: az én szüleim soha a büdös életbe' nem voltak egy biziosztáson sem ott, a gimnáziumi ballagásomra eljöttek (bár egy egész komoly családi tragédia zajlott akkor btw, szóval mindenki ki volt borulva rendesen), oszt kész. 
Jaj, nem tudom, hogyan lehet épeszűnek maradni, ha az embernek gyereke születik, de én rettentően igyekszem, esküszöm. 
Úgy látom, a legnehezebb a szülők számára egyensúlyt találni a gyerek iránt érzett nagy-nagy szeretetük, a reményeik, az elvárásaik, a félelmeik és a valóság között: mert igen, tényleg fontos, hogy nagyon szeressük a gyerekünket és érezze, hogy ő a legfontosabb és ránk mindig számíthat, ugyanakkor ez rettentő vékony jég, mert sokszor csak egy hajszál választja el a hisztérikus, ártalmas majomszeretettől, az ok nélküli, vég nélküli ajnározástól, "az én gyerekem a legszebb, legjobb, legokosabb"-melldöngetéstől, amik szerintem mind-mind inkább bizonytalanná és olyan...nem is tudom, magányossá tesznek egy gyereket, mert azt gondolom, ezekre a dicséretekre mindig mint elvárásokra tekint és borzalmasan érzi magát végül, ha kiderül, hogy mégsem ő a legszebb, legjobb, legokosabb. 

péntek, június 19, 2015

slave to the wage vol.4562438900078

Ennek a hétnek tulajdonképpen a mai nap volt a csúcspontja, amikor rácsaptam a főnökömre az ajtót, és felmondtam öt percre, majd végül kibékültünk és én hétkor (amikor a portás bácsi kidobott az iskolából)  szolgaian hazavonszoltam a nyomtatót (normális vagyok én, de tényleg?!) és láss csudát, fél egyre be is fejeztem  Marcival (aki a legcukibb és mindenben segít) a bizonyítványok nyomtatását. Valami olyan erős kötelességtudat dolgozik bennem, amit nem tudok hova tenni - az anyukám mindig csodálkozott, hogy vajon honnan örököltem a szorgalmamat; ez mostanában gyakran eszembe jut. 
Tegnap céges buli volt: amíg a többiek az épület másik felében buliztak, mi a kolléganőmmel az irodában szopódtunk a bizonyítvány szerkesztéssel fél tizenegyig. Időnként feljött valaki, hogy megnézze az irodát (nemrég költöztek egy új épületbe, hallatlanul izgalmas ez, úgy látszik); ilyenkor kicsit sajnáltam, hogy rablánc nincs rajtunk. 
Beszarok ezen a cégen, komolyan. Egy vicc az egész - majd elmesélem részletesebben is (vagy nem, meglátjuk), de most muszáj aludnom, hogy holnap kelhessek hatkor és fitten-frissen megcsinálhassam a kilencszázharminchárom határidős feladatomat. Hétfőn táborozni is megyek, egy csuda lesz. Ja és persze mindezt nulla, azaz nulla plusz forintért csinálom, kötelességtudatból, már mondtam. Elmebeteg vagyok, komolyan. 
Gyerekek, aki karrierre vágyik, az őrült vagy valami más betegsége van? Soha nem fogom megérteni ezt a vágyat, soha.





*újabbban a tizenkét órás munkanap az elvárás, a portás bácsival minden nap egyezkedem, hogy már hatkor bejuthassak az iskolába 

szombat, június 13, 2015

ahogy a dolgok vannak

Durván sok baromi hülye munkám van (bizonyítványok alakítgatása mindenféle dokumentumokban) és egy csomó mindenben tök tanácstalan vagyok, úgyhogy ma Marcival kínlódtunk vagy öt órán át, míg a gyerekek szétkapták a másik szobát, a konyhát, a fürdőszobát és a vécét - huh, kemény időket élünk, gyilkos ez a dolgozó anyaság*.





*bár sokat nyavalygok emiatt, de bevallom, mégis sokkal jobb így minden, hogy van munkám: a gyerekek ugyan nagyon-nagyon hiányoznak és zavar a sok bébiszitterezés is és nagyon sok extra dolgot kell csinálnom, de akkor is. Egyszerűen agyhalott lettem ennyi év után otthon. 

szerda, június 10, 2015

(s)iker vol.4657231789

Mióta meleg van, a gyerekek folyton meztelenül alszanak, mi meg egy ideje már megint beosonunk esténként megnézni, hogy mennyire cukik alvás közben: annyira édesek, hogy én egyszerűen nem is bírom idegekkel, ahogy szanaszét hevernek a csudás kis pucér, girnyó testükkel. 

szombat, június 06, 2015

TGISAT

Én tényleg örülök, hogy a gyerekeim nem sarokba állítható növények, szerintem az eleven gyerek az igazi gyerek, már ha értitek mire gondolok, de azért eléggé bosszantó, hogy nagyjából sehová nem lehet még mindig elmenni velük: ma megkíséreltük a lehetetlent és elmentünk nekem biciklit venni a Decathlonba. (Mondjuk nem tudom, mit képzeltünk.) 
Eszeveszett rohangálás, földön fetrengés és vihogás után a gyerekek egy adott pillanatban kitalálták, hogy bemásznak egy sátorba, ami először remek ötletnek tűnt, mivel akkor először hallottuk meg a gondolatainkat és képesek voltunk körülnézni (na jó, egyikünk őrizte a sátorban matató gyerekeket, a másik körülnézett - ha nem hallották a hangunkat, akkor azonnal visítva kijöttek, meg amúgy se szeretem őket otthagyni sehol őrizetlenül). 
Amikor visszatértem az egyik ilyen körülnézésből, Marcika egyszer csak kinyitotta a sátrat és vidáman mutogatni kezdte a fütyijét, merhát ők puszta mókából levetkőztek a sátorban, amíg mi nézelődtünk - remek. 
Nagyon kellett röhögnöm persze, de szigorúan rájuk parancsoltam a ruhát, aztán elvonszoltuk őket, eh, reménytelen ez a négyesben vásárlás, de amúgy meg reménytelen bármilyen vásárlás, mert hát mikor: vagy dolgozunk, vagy itt vannak a gyerekek is. 
Szülnöm kell magunknak egy nagymamát, sajnos még mindig nincs jobb ötletem. 

szerda, június 03, 2015

"... jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!"

Van nálunk a leendő elsősöknek nyelvi előkészítő, amin teljesen fölöslegesen hónapokig ott kellett lennem (mindegy, hagyjuk is) és a legutóbbin az egyik szigorú tanító néni valamelyik rendetlenkedő, a feladatot nem megfelelően végző gyereknek azt mondta, hogy most még nem számít, ha rosszalkodsz vagy csúnyán rajzolsz, de ősztől fontos lesz! és ettől teljesen elszorult a torkom, mert rögtön Marcikára gondoltam, aki egy fura kisfiú, különös érdeklődéssel és furcsa mozdulatokkal meg ötletekkel - már most látszik, hogy a hagyományos oktatás meg fogja gyilkolni a nagyon érzékeny lelkét, jaj, rosszul vagyok én ettől, ahogy elképzelem, hogy Marcikámat, aki soha nem rajzol (és láthatóan egyáltalán nem is érdekli az életnek ez a szférája), azzal cseszegetik majd három év múlva, hogy két, egymástól egy milliméter távolságra lévő vonal közé írjon betűket. 
Bármelyik tanító nénit lekaszabolom Marcikáért. 

Én szóltam. 

munkahelyi sikereim vol.1.

Elsős kislány odajön hozzám, mikor valamit intézkedem az osztályban és éppen magyarul beszélek:

Te magyar vagy? Tényleg? Tök jól beszélsz angolul!

"Harminchat éve utazom, közben eltüntem nyomtalan; aki elindult, elveszett, nem őrzök mást, csak nyugtalan csavargó-kedvét, holtomig viselve zárt, fegyelmezett arcom mögött a gyászt, azért, aki már sohasem leszek."

Az a baj, hogy egy utálatos nagy taposómalom lett az életem. 
Persze tudom, mindig lehet mondani, hogy irigylésreméltó a gyerek, a család, a jó férj, a munka, az egészség (és tényleg, de jó nekem, még ilyet!), meg van mindenem, ami kell, van mit enni, inni, lyuk is van a seggemen, hát akkor meg mi ez a nyomoronckodás, de az az igazság, hogy egész eddigi életemben az elől menekültem, amiről most minden szól: a végtelen háztartási gürcölés, meg a szar meló, meg a nevetséges bolhacirkusz (aka szar melót túl komolyan vevő főnökök és egyes beosztottak) elől és igen, vannak jó dolgok, tulajdonképpen boldog vagyok a magam furcsa módján és mindennél jobban szeretem a szép családomat tényleg, de valahogy nem tudom...nekem abroncsos szoknyában szélben állva kéne az életről merengenem egy hegy tetején (jó, hát betegre unnám magam nyilván), meg könyvet kéne írni és festményeket festeni, meg nem tudom én, lovon ülve szilajkodni és ehhez képest akkora bumfordi szar, amikor reggel hétkor felülök a százhatvanas buszra, háddenem?
Tudom, tudom, fel kell nőni, felelősséget vállalni, mik ezek a buta romantikus álmok, mi ez az elégedetlenkedés kéremszépen, a huszonegyedik századi élet ezzel jár, lakótelep, elidegenedés, üresség, távolság, tél és csend és hó és halál, de én úgy reménykedtem benne nem is olyan régen még, hogy majd nekem sikerül valahogy máshogy csinálnom, sikerül nem beleszürkülnöm-fásulnom a funkcionális életbe, hogy a szükséges tennivalókon és utálatos pénzkeresésen túl majd lesz csak nekem valami kis saját különlegességem, dehát valahogy nem, nincsen semmi se, maximum az, hogy képes vagyok felismerni ha valami nem tetszik - bár asszem tulajdonképpen honfitársaim nagy része egészen kiváló ebben, szóval. 

kedd, június 02, 2015

Ferocious Fours

Marcika egy általa szerzett dalocskát dudorászik fürdés után: édes drága nem.