kedd, január 26, 2016

"Megtanulni élni nem más, mint megtanulni elengedni"

Úgy érzem, családunknak problémája van az elengedéssel: én akciós ledes fényfüzéreket vásárolok és aggatok fel a lakásban szerteszét (annyira isteni hangulata van ezeknek, mosmicsináljak), a gyerekek meg a Csendes éjt ordíttatják naphosszat. 

ahogy a dolgok vannak

Péntek óta a család életét Marcus kruppos ugató-hörgései tematizálják: aludni nem nagyon tudunk, szegény borzasztó csúnyán köhög, iszonyú rekedt, vasárnap este már azon gondolkodtunk, hogy melyik ügyeletre menjünk; annyira rég volt ilyen, mostanában el vagyunk kényeztetve (bocsásson meg a világ, de ha nem betegek, jól alszanak a gyerekeink. Szerintem ennyi jár az Univerzumtól azoknak, akiknek ikrei vannak nulla segítséggel, na. Persze igazából mindenkinek járna nyilván, de rohadt mázlisták vagyunk, hát mit tegyek.). 
Apropó ikrek: tegnap este nyöszörögve hevertünk egymás mellett tizenegy körül (alszom kicsit, hogy el tudjak menni zuhanyozni) és Marci félholtan arról monologizált, hogy a legjobb dolog, ami történhetett velünk, hogy ikreink lettek, mert legalább egységként működnek. Most gondolj bele, ha két különböző korú gyerekünk volna, abba belehalnánk: mikor az egyik alszik, a másik eszik, amíg az egyiket altatod, a másik ordít, játszani akar, bekattan, egy perc nyugalom sincs; különböző intézményekbe kell hurcolni őket különböző időpontokban, minden össze-vissza működik, úristen. 

Amúgy meg egész hétvégén ostoroztam magam, hogy milyen szar háziasszony vagyok: kampányszerűen takarítok, hét közben alig főzök és amúgy is, mindent olyan kamaszosan, tűzoltó jelleggel csinálok, ha lehet, inkább alszom, mint hogy a piacon bóklásszak hajnalok hajnalán; na, aztán  e panaszáradat betetőzéseként sütöttem horror mézeskalácsot tegnap: gondoltam milyen jó lett a karácsonyi, meg kell ismételni, fürödni fogok a sikerben és én barom, lisztből ugyan fél adagot számoltam, de a többi hozzávalóból nem, úgyhogy sikerült összehoznom egy szétfolyós, brutál édes izét. Csak halkan merem mondani, hogy rajtam kívül mindenki lelkesen tömte magába. Jaj. 
Bevallom, hogy titkos példaképem az ötkor kelő, vidáman főző-takarító tip-top háziasszony, aki percenként mindenféle cuki sütikékkel varázsolja el a családot. Ironizálok, de esküszöm, csak az irigység vezérel. 

csütörtök, január 21, 2016

nyaff és furious anger

Tegnap rondán összevesztünk Marcival, szegény Marcika teljesen kiborult, zokogott, rémes volt. Csak a szokásos kibékíthetetlen ellentéten balhéztunk: a ki mit/mikor csinál/nem csinál a gyerekekkel/háztartással kérdéskörön. Máson robbant ki ugyan a balhé, de hamar eljutottunk ide. Annyira nem szoktunk sose veszekedni, hogy mindketten kikészültünk, most is pocsék a kedvem, pedig általában hamar kibékülünk, csak a ronda veszekedések tudnak maradandó károsodást okozni. 
Egy csomószor egyébként pont olyankor balhézunk össze ezen a témán, amikor mondjuk Marci megy este a gyerekekért, minden szökőévben egyszer (tegnap is ez volt és amúgy hozzáteszem, hogy igazságtalan vagyok, mert reggel mindig ő viszi őket) és valahogy mindig azt érzem, hogy nekem ezekért az alkalmakért rettentő hálásnak kell lennem - már Ákos is megmondta pedig, hogy ez az én feladatom - és ezt utálom, aztán könnyen balhé lesz a dologból. 

Aztán még azon is rettentően felhúztam magam tegnap este, hogy a Saul fiából már megint ez a masszív zsidózás-bunkózás alakult ki, meg ezek a hetyke cikkek és kommentek, hogy ez azért fölösleges film, mert Holocaust-filmből már annyi van..., meg én azért nem fogom megnézni, mert unom a témát, már mindent tudok róla..*, hát baszki, szerelmes filmből meg százszor annyi van, oszt mégis mindenki azokon tátja a száját. Komolyan mondom. 
Magyar film díjat nyer valahol és mit csinál a magyar ember? Utálkozni, fújolni és zsidózni kezd (ja, plusz pár összeesküvés-elmélet is bejátszik). Mondjuk nem tudom mit csodálkozom: elég csak visszagondolni Kertész Imrére, meg az irodalmi Nobel-díjra, akkor is ugye az volt a baj, hogy a büdös zsidó nyert a szar témájával, nagy cucc, nagyobb baja is vót má' a emberiségnek.

Szégyen, komolyan. 



PS.: Csak büdöszsidózós kommenteket ne, nagyon kérek mindenkit.




* félreértés ne essék, lehet nem szeretni ezt a filmet miután valaki megnézte. De elvből, látatlanban utálni/fanyalogni szerintem több mint kínos.

szerda, január 20, 2016

"Kirajzolódom végleg a világból" aka anyuka blues

Múlt hét kedden Marcusnak ment a hasa, csütörtökön Léni hányt, nekem hétfő óta konstans hányingerem van, valami vírus kerülget minket biztosan (Fú, most épp nagyon rosszul vagyok, rémes. Utoljára terhesen éreztem ezt, nem hiányzott.)

Nem, sajnos nem vagyok terhes, btw tegnap szembejött az egyik háromgyerekes nő a házból, nagyon lelkesen mosolyogva terelgette a három pulyát, nekem meg esküszöm az volt az első gondolatom mikor megláttam, hogy biztos azért örül, mert nemsokára kap húsz milliót. Háromgyerekesek, ne haragudjatok, csak viccelek (bár valóban ez ugrott be a vidámságáról, igaz, vicces volt), de tényleg. 

Volt tegnap szülői az oviban, megfigyeltem magamon, hogy rettenetesen szorongok ezeken az eseményeken, egyrészt, mert a régi-új óvó néni a hideg kék szemével mindig nagyon szigorúan néz rám és olyankor azt is megbánom, hogy megszülettem és valahogy a közelében  konstans bűntudatot érzek, mert valamit mindig elrontunk, otthon hagyunk, elfelejtünk, nem fizetünk be, nem adunk le, nem mosunk, nem vasalunk ki, nem akarunk, nem tudunk, elhagyunk, nem olvasunk el, nem írunk alá, nem mondunk le, bűnösök vagyunk

Meg hát nem tudom, ez az anyuka biznisz is...megfigyeltem, hogy csak azzal és kizárólag azzal szabad és lehet (sőt, kifejezetten KELL) beszélgetni, akivel gyermekeink jóban vannak, a többieket ajánlatos levegőnek nézni (ha már ők is ugyanezt teszik). 
Tegnap extra nehézségem is támadt bűnösségileg: egy pengeszájú, mosolytalan anyuka valami rettentő sok csoportpénzt gombolt le rólam, mondván mi sose fizetünk (na tessék, bűn, bűn), tőle külön megijedtem, eh, nem tudok beilleszkedni ebbe a szubkultúrába, érzem is az outsiderek fájdalmát. 
Amúgy meg elszorul a torkom folyamatosan ezeken az eseményeken, mert valaki folyton iskolaérett lesz és mindig erről beszélgetünk és nem, nem, nem, nem akarom, hogy Marcust majd leírja valami agyonhajszolt tanító néni már az első napon, rettegek ettől az egész beiskolázósditól, legyenek az én gyerekeim ovisok mindig  - akár a bűnösséget is elviselem örökké cserébe. 

kedd, január 19, 2016

Marcus különkiadás

Akkor ki a szerelmed?
Flóra.
De múltkor még Kata volt.
Hát ő is. Meg Blanka. 
Igazából csak egy szerelmed lehet...
Dehogyis!

szolgálati

Na tessék. Már egy ideje tervezem, hogy visszaállítom a kommentelési lehetőséget (aztán meglátjuk meddig bírom) és hát az van, hogy a blogger valahogy ezt nem szeretné (legutóbb egyszerűen semmit sem csinált, mikor próbálkoztam), de úgy látom, most mégis sikerült annyit csinálnom, hogy ha külön kinyitja valaki az egyes posztokat, akkor mintha lehetne kommentelni.  

"You can't buy happiness but you can buy books and that's kind of the same thing"

Egyre gyakrabban gondolom, hogy nem vagyok megfelelően nőies: én könyveket és nem cipőket meg ruhákat impulzus vásárolok. 
Ha jobban belegondolok, a ruhák meg a cipők kicsit sem érdekelnek, viszont könyvből ijesztően sokat felhalmoztam az utóbbi időben, lassan hoarder szintre jutok, aggasztó, már csak azért is, mert mostanában el sem merem mondani Marcinak, ha újabb könyveket vettem - ez az addikció jele, nem?

hétfő, január 18, 2016

ahogy a dolgok vannak

Szombat reggel hármasban mentünk bábszínházba és hát elég kemény élmény kisgyerekekkel békávézni, muszáj beszélnem róla: nem feltétlen azért, mert olyan nehéz (egyébként az, a mozgólépcsős helyeket például nagyon tudatosan igyekeztem elkerülni), hanem mert az emberek óriás bunkók: a kilences busz teljes közönségének be is szóltam - igazán köszönöm a sok segítséget -, miután a gyerekek jobbra-balra gurultak minden kanyarban, mert egyetlenegy kibaszott felnőtt se volt képes átadni a helyét (vagy mondjuk megfogni valamelyik guruló gyereket). A beszólás után rezzenéstelen arccal ültek tovább; megérdemelt volna mindegyik pár pisztolylövést botütést, komolyan. Ja, tudom, én csináltam össze a gyerekeket, oldjam meg magam. (Egyszer egy blogban azt olvastam, hogy a blogíró azért nem adja át a terheseknek a helyét a buszon, mert ők tehetnek az állapotukról. Ezen a gondolaton még mindig annyira felidegesítem magam, hogy szeretném habzó szájjal, sikoltozva tépkedni a ruhám.)
Hazafelé, szintén a csodálatos kilences buszon pedig, mikor kétségtelenül elég lassan szálltunk lefelé (két öt évessel - egy normális társadalomban - ez tán megbocsátható lenne), akkor a buszvezető egyszerűen rám csukta az ajtót úgy, hogy Marcus lent volt már a megállóban, én meg fogtam a kezét. Hát b_a_z_m_e_g és akkor még finom voltam. 
Végül szerencsésen, élve hazaértünk mindhárman, hihetetlen eufóriát éreztem, miközben vettük le a kabátokat. 
Mondjuk  legalább a bábszínház jó volt, pedig általában szenvedek ezektől, aztán meg hazajött Marci is, úgyhogy kezdetét vette az öröm, boldogság, hejehuja.


PS.: Ja, tényleg, azt el is felejtettem mesélni, mikor bementünk valami kávézóba és a gyerekek kaptak kakaós csigát, nekem meg muszáj volt vécére mennem, de a vécé kulcsos volt, kértem hát a kulcsot, mire  a nő kárörvendően a gyerekeket méregetve (!! tudom, paranoidnak tűnök, de nem, Magyarországon tapinthatóan utálják a gyerekeket úgy általában) elkezdte magyarázni, hogy csak fizetővendégek használhatják a vécét (az villogott a szemében, hogy csak nem képzelem, hogy felhasználom a gyermekeimet arra, hogy bemehessek egy vécébe csak úgy, ingyen! undorító gondolat.).
Számítottam erre - istenem, milyen okos vagyok - és szintén kárörvendően átnyújtottam neki a szájbakúrt* számlát.


PPS: Mostanában asszem nem nagyon óhajtok egy darabig békávézni a gyerekekkel.



*ritkán beszélek ilyen csúnyán egy ideje, de most a szituáció megkívánja, bocs

péntek, január 15, 2016

TGIF

Léni hajnali fél négykor sugárban hányni kezdett. Itthon maradtunk, persze most kutya baja.



update: Marcus egész nap azt hajtogatja nekem, hogy gyere játszani, ne csak mindig azt a betűs könyvedet olvasd! (Bevallom meglep amúgy, hogy mennyire kellünk még mindig a játékhoz mi is, hiába vannak hatalmas nagy sztoriban egymással egész nap; Marcus például kifejezetten zokog, ha nem játszhat velem.)

csütörtök, január 14, 2016

"The world's mine oyster"

Mielőtt Marci elutazott, felvetődött, hogy költözzünk Szegedre egy reménybeli egyetemi állás miatt. Tegnap írt, hogy Natalban, Brazíliában folyamatosan vesznek fel embereket, akik pillanatokon belül professzorok lesznek és, idézem: az ottani minimálbér hétszeresét fizetik kb, egész évben 26 fok van, a helyi nemzeti sport a szörfölés. Na?

Őőőő és őőő, azaz rémisztő. (és vers, igen)





PS.: Emlékszem, mikor Marci amerikai főnöke meghalt, akkor épp Natalban volt egy konferencián és egy darabig arról volt szó, hogy Coloradóban kap állást, de hamar kiderítettük, hogy felkopna az állunk a fizetéséből és akkor egyszer csak jött egy e-mail, hogy és mit szólnál Pisához? Én meg visszaírtam, hogy mikor indulunk? Ilyen laza figurák voltunk akkoriban, szeretem magunkat ezért. 

szerda, január 13, 2016

life is a bitch

Olyankor, mikor Marci elutazik, a gyerekek mindig rettenetesen hiányoznak napközben, de ezzel a húsba markoló fájdalmas érzéssel, ami a gyászra hasonlít. 
Szerintem ilyenkor hirtelen átérzem a szülői felelősség valódi súlyát, meg hát igen, mit szépítsük, azt, hogy nincs túl sok ember az életemben, akire számíthatnék ha valami baj történne (a tesómék is elutaztak erre az egy hétre). 
Van ugyan pár ember, akivel jóban vagyunk, de nem érzem, hogy segítségre számíthatnék tőlük, meg aztán segítségkérésben extra szar vagyok. Szomorú vagy sem, ez van. Mondjuk én is tehetek erről, ez egyértelmű, jópár embert leépítettem abban a bizonyos évben, mikor takarítottam az életemben, meg hát én amúgy is hűtlen barát vagyok, nekem szerelem kell a hűséghez, amúgy nincs különösebb szükségem senkire.
A szüleim viszont borzasztóan hiányoznak, az az igazság. Nem beszélek mostanában erről, de néha annyira fáj, hogy már nem élnek, hogy legszívesebben tényleg megállítanám a világot - mert így már mi értelme...

slave to the wage vol.345278901

Na tessék. Két előző munkahelyemen két utódom felmondott próbaidő alatt.
Lehet, hogy mégsem (csak) bennem van a hiba?

kedd, január 12, 2016

Marcika különkiadás

Ma egy adott ponton felajánlottam Marcusnak egy bizonyos összeget egy perc csendért cserébe. Sajnos még nem bankár, nem fogadta el. 

"the distance between life as you dream it and life as it is"

Művirág-árus egy néninek elemzi mély gondolatait a portékáját gusztálva: az élőkben nincs semmi érdekes. 

hétfő, január 11, 2016

sajátos meseajánló

Juharfalvi Emiltől mindannyian fetrengtünk - mondjuk ez annyira nem nyerő, amikor esti mesét olvas az ember -, rögtön az első részben levesestálba szorul a feje; tényleg vicces, nekem is röhögnöm kellett. 
Amúgy meg teljesen bele vagyok szerelmesedve a Pettson és Findusba, olyannyira, hogy én akarok lenni Pettson MOST. (fyi: Pettson egy magányos öregember szuper rendetlen házikóban szuper cuki beszélő cicával, akivel palacsintát sütnek, meg ilyenek. A könyvben annyira jók a rajzok, hogy sírnom kell, úgy vágyódom Pettson kertjébe.)
Na jó és persze Janikovszky Évát is imádjuk. Meg Brumit. És Mazsolát. Meg Labdarózsát. És egy rakás népmesét. A Graffalót. A boszit seprűnyélen. Meg egy kicsi Varró Danit és Borit. És naná, hogy Lázár Ervint. Meg a Sárkányt a lépcsőházban. És Pikk-Pokkot a pingvint. És Pom-Pomot, még jó!




Ps.: Istenem, milyen csodálatos az élet Bartos Erika és az ő förmedvényei nélkül! 

péntek, január 08, 2016

Egy fogorvosi kezelés margójára

Olyan koszosnak érzem magam ezekben a csilivili magánrendelőkben.

Marcus különkiadás

Sajnos nem tudtam eléggé felháborodni ezen a szingliadó témán tegnap, mert Marcus szánkózás közben szétcsapta az állát, úgyhogy este megint a sebészet volt a parti helye, Marci szerint ez ideális bondolási lehetőség (mi ketten Lénával hazamentünk színezni), de azért nem szeretnék mindig ilyeneken aggódni. 
Szerencsére minden oké, nem vészes, csak felszíni a seb, de sose fogok ezekhez hozzászokni. 

apolitikus

És ezekről a szarságokról (amikről megint csak hallgatni kell, mert értelmes ember ki nem ejt a száján semmit, ami ezzel összefügg - kezdem azt gondolni, hogy az apolitikus állampolgárok korunk Buddhái) mindig az jut eszembe, hogyaszongya mi választottuk őket, minket képviselnek

"And I say thank you Mom Hello Mom Thank you Mom Hi Mom"

És az automatából tudok kismama bérletet venni?
Igen, úgy tudom valahol a kutya- és a kerékpár bérlet között van.


csütörtök, január 07, 2016

NF

Aki a Facebook-on ismerősöm, az bizonyára tudja már, hogy többé nem dolgozom, ha elindul a Netflix, de elmondom most nektek is. (Mondjuk volt, aki a kinyilatkoztatásomat félreértve rémült üzenetet küldött, hogy jaj, mi bajom, hogy nem megyek többet dolgozni?! Ismerve a munkahelyi előéletemet, ez az aggódás végül is helytálló.)
Szóval Netflix, istenem, mióta várok erre - egész pontosan Amerika vége óta -, bár egy volt gimis osztálytársam szintén a Facebook-on le is lombozott rögtön, hogyaszongya ne képzeljem, hogy a magyar Netflix az olyan lesz, mint az amerikai, merhogy a kínálat az nagyon gyér, ő már látta, ő már tudja (ennek következtében én még nem mertem megnézni, állítólag az oldal még úgyis fejlesztés alatt áll, úgyhogy bizakodni kell, hogy lesz elég választék.)
Szóval semmi nem baj, a Netflix csodás. 

és vers

Idén lesz tíz éves ez a blog.
Rettentően izgulok.

szerda, január 06, 2016

ahogy a dolgok vannak

Teljesen szürreális, hogy a napi kötelező tornaóra miatt a gyerekek egy része az iskolában futkos körbe-körbe és az aulában magasugrik. 

Tegnap itt kellett maradnom tovább és beszélgettem valakivel az itteni elődömről, aki családi okok miatt vidékre költözött. Akivel beszélgettem, az nagyon sajnálta szegényt, hogy hát ekkora változás, tejóég, én meg hiába próbáltam, nem tudtam nagy vonalakban nem elmesélni az én nagy változásaimat (őszintén szólva szerintem tök érdekes ez a sok országról-országra költözés, de mindig rettegek, hogy nagyon nagyképűnek tűnök, ezért igyekszem titkolni a legjobb részleteket, pl lakás a Ferde Toronnyal szemben, meg ilyenek), csak kerekítette a szemét, kérdezgetett Amerikáról (sokan persze rögtön undorral közlik, hogy na, ők Amerikában soha nem laknának - persze általában fogalmuk sincs róla, hogy mi történik Amerikában és mi is az az Amerika, meg aztán Amerika finoman szólva is óriási, nem is tudom értelmezni Amerikát úgy általában), engem meg elfogott a nosztalgia, hát mégiscsak ott születtek a gyerekek és a szülés eleve nagyon jó élmény volt nekem (ezt biztos meséltem már, de tényleg annyira vicces: a gyerekek ovis csoportjába járó gyerekek neve az ajtajukon ki van listázva a születési helyükkel együtt és mindig röhögnöm kell, mikor a sok Budapest és elvétve egy-egy vidéki város között meglátom, hogy Houston.)
Mondjuk ami most, sok év távlatából a legvonzóbbnak tűnik Texasban, az a nagy hely: soha az életben nem lesznek akkora lakásaink, mint ott voltak, az első lakásunk nappalija kábé akkora volt, mint a mostani két szobánk. Imádtam azt a lakást amúgy is, nagyon jó hangulata volt, szerintem részben az óriás nappali miatt, de végül muszáj volt elköltöznünk, mert nem igazán volt játszótér meg sétálóhely a közelben, viszont ezek fontosak voltak nekünk akkoriban (mert ugye nem vezettem - na Amerikában a mostani tudásommal szerintem már simán vezetnék; jó kis automata kocsik, nulla jobbkéz szabály, hm).
Persze a texasi pragmatikus, autós életformát európai fejjel nehéz megszokni (szerintem nem is nagyon lehet), de kétségtelenül nagyon kényelmes ott az élet sok szempontból. 
Ma véletlenül együtt keltünk - általában az van, hogy én egyedül kelek hatkor, a többiek meg fél nyolcig ébredeznek* - és Marcival a külföldi lehetőségekről beszélgettünk egy kicsit (eddig senki se akarta felvenni sajna), főleg arról, hogy megérné-e megint borítani mindent (nekem itt hagyni a határozatlan idejű állásomat) és elmenni mondjuk két évre valahová, hogy a gyerekek nyelvet tanuljanak, hát, nem tudjuk, valószínűleg nem, erre jöttünk rá. 
Tegnap ez a nő, akivel beszélgettem, megkérdezte, hogy miért utaztunk ilyen sokat és akkor elmeséltem Marcit, meg hogy mivel foglalkozik, ő meg kérdezgetett, hogy és milyen területen és mondtam neki, hogy háttőőő, mittudomén, de valami nagyon matematikába hajló statisztikai fizikaizé. Azt már nem mertem megosztani vele, hogy mikor Marcit egyszer kérdeztem, hogy ő miért nem kísérleti fizikus, akkor azt mondta, hogy a kísérlet az for pussies és hogy a számok az izgalmasak, kit érdekel bármi más...Mondjuk látszik is ez az irány a családban, a gyerekek már szorozni is tudnak lassan. 






* mekkora mázli egy kötetlen munkaidejű apa; mondjuk ez a kötetlen munkaidejű apa az elkövetkező két hónapban összesen három hetet lesz távol, jajjaj

hétfő, január 04, 2016

MC

Éjjel, amíg nem tudtam aludni, ismét konstatáltam - amiről egyébként beszéltem már itt többször -, hogy viszonylag enyhe lefolyású midlife crisisom van már vagy egy éve, de valahogy olyan szplínbe hajló, nem eléggé mániás, inkább simán csak lehangolt, filozofikus, tehát világos, hogy nem fogok elszökni egy eszkimóval vagy ilyesmi, pedig hogy fellendítené a blogot egy ilyen, haha. 
Jó, mondjuk bennem alapvetően van valami szplínbe hajló, bár ha megtalálom a közegem, akkor zajos és vicces vagyok, amúgy eléggé magamnak való és tartózkodó (ezeket kedvesen sznobizmusnak meg nagyképűségnek nevezik az ellendrukkereim).
Nyilván ennek a midlife crisisnak köszönhető a rengeteg munkahelyváltás is, mert az önazonosságot, na azt halálomig keresni fogom azt hiszem. Lehet, hogy bele kéne törődni, hogy az életnek ez a szférája nem megy nekem, aztán ettől tán a midlife crisis is megoldódna, fene tudja. 

nyaff aka január blues

De hogy gondolja bárki, hogy ma dolgozni kell?! Borzalom. 
Aludtam vagy három órát mindennek tetejébe, véletlenül kávéztam hatkor, ostoba állat vagyok. 

A januárt nem lehetne valahogy betiltani? 

vasárnap, január 03, 2016

2015/2016

A hidegre és a lakással/új lakással/pénztelenséggel* járó nehézségekre való tekintettel, idei ambícióim a következők: medve/Paris Hilton akarok lenni. 
2015 volt továbbá az az év, amikor közveszélyes munkahelyszédelgővé váltam: egészen pontosan öt munkahelyem volt pár hónap leforgása alatt (és még mondja valaki, hogy nem lehet munkát találni ma Magyarországon!)

BÚÉK akkor.


*na jó. ez túlzás, legyen inkább kispénzűség.

PS.: Most, hogy kicsit jobban végiggondoltam az évet, a legbüszkébb a karácsonyi mézesre (köszi nagyon, Katity, minden mézesnél finomabb lett, amit valaha ettem, pedig én elvileg utálom, haha), a karácsonyi foszlós kalácsra és a szilveszteri túrós pogácsára vagyok. Ez történt velem 2015-ben, mosmitnéztek, ezek fontos dolgok, igenis.
Jó, hát a legeslegbüszkébb nyilván a gyerekekre meg Marcira vagyok, de én önmagamban semmi egetrengetőt nem csinálok, persze vágyom erre-arra, gondolok mindenfélét és lehetne itt még mindig gyújtó hangú beszédeket előadni, családi életről, meg női lehetőségekről (lehetetlenségekről) elmélkedni, elégedetlenkedni, papolni, többet akarni, de az az igazság, hogy egyáltalán nincs kedvem ehhez.
Tudom, tudom, annyival jobb volt, mikor egyedül sajnáltam magam a macskával, jöttek-mentek a fölösleges figurák az életemben és lehetett örülni, hogy mindez nem veletek történik (nem, nem gonoszságból, hanem mert ilyen az ember), dehát így jártatok (és ezt se gonoszul mondom, inkább tárgyilagos vállvonogatással).
Manapság minden reggel hálát adok az Univerzumnak, mikor meglátom magam mellett Marcit az ágyban és azt gondolom, a mi kapcsolatunk az én idei meg mindenkori legnagyobb sikerem...és hát akkor ez bizony még a mézesnél is fontosabb.

PPS: írta és rajzolta az öt éves Léna.