update

Ma elhangzott az a kérdés is, hogy de anyukád nem tud feljönni vidékről*? (Olyan cifrákat tudnék válaszolni egy ilyen kérdésre, de tudom/sejtem, hogy senki nem akar bántani, úgyhogy mindig kedves vagyok.)

Normális esetben biztos nem esnének annyira rosszul ezek a kérdések, de most, amikor nagyon fáradt vagyok és ettől érzékeny, folyton sírhatnékom van ha eszembe jutnak a halott szüleim, meg az, hogy tényleg milyen kibaszott egyedül vagyok annyi mindennel a haláluk miatt. 

Most például megint feltámadt bennem valami iszonyatos harag az apukám iránt és folyton az jut eszembe, hogy nem, ilyet nem csinálunk, nem ugrunk ki az ablakon, leszarom hogy depressziós volt, nem érdekel, ehhez nem volt joga, nem, nem és nem. 

Tudom, tudom, hogy mondhatok ilyet, jajdecsúnyadolog, deönzővagyok, blabla, de sajnálom, ez van, a szülők halálát eleve nehéz feldolgozni (és amúgy én egész jó vagyok ebben szerintem), hát még ezt az egészet így egymás után, hogy meghal az anyám és két év múlva ott szenvedek szülés utáni depresszióban Houstonban és akkor jön a telefon, hogy az apukám öngyilkos lett, hát na. 

Különben olyan érdekes ez a szülők halála felett érzett gyász: sokszor akkor támad újra, amikor már azt hiszed, hogy elmúlt, feldolgoztad, higgadtan tudsz róla érezni, beszélni, gondolkodni. 

Ma amúgy is borzalmasan indult a nap: Léna rettentő érzékeny, mikor az apukája nincs itthon, nagyon sokat sír utána és a szokásosnál is sokkal jobban ragaszkodik hozzám is (pedig amúgy is nagyon ragaszkodó), úgyhogy ma reggel, mikor eleve nagyon korán indultunk, mert nyolckor kezdődött az órám, Léna kiscsoportosokat megszégyenítő zokogásban tört ki, mikor el akartam köszönni, kábé le kellett fejteni rólam (mondjuk az óvó néni nem nagyon akart segíteni a dologban, erre inkább nem is mondanék most semmit, mert egy ideje már nem beszélek csúnyán), nagyon rossz volt, az utcán kicsit sírtam (mostanában nyilvános helyeken sírok, úgy tűnik), aztán persze egész nap ezen szomorkodom, meg félek a holnapi drámától már előre, jaj, nehéz ügyek ezek, szegény Lénike, olyan hatalmas könnyekkel sírt és teljesen betúrázta magát, rémes volt, nekem meg ment a buszom, rohannom kellett, jaj, el kell kezdenem lottózni, nem lehet dolgozni és gyereket nevelni, főleg ha az ember körül nem ugrálnak gyerekfelügyelésre kapható valakik. 

Amúgy meg egyszerűen közöltem, hogy nem jövök szülőire, mert nem tudom kire hagyni a gyerekeket, bocs. Ma persze parancsba kaptam, hogy az összes szülői és fogadóóra idejére én ezt jó előre intézzem el, de hát könnyű azt mondani esetleg a kurva anyátokat.

* itt megjegyezném, hogy lassan egy éve dolgozom itt, de valahogy az még nem derült ki senki számára, hogy én azért nem tudom a gyerekeimet csak úgy ripsz-ropsz valakire hagyni, mert az én szüleim (akik budapestiek voltak) meghaltak. Persze tudom, az én hibám, világgá kéne kürtölni ezeket a dolgokat, aztán hátha megszánnának néha és a kötelező 32 óra helyett nem 34-et kéne ott rohadnom. (Ez jelenleg a legnagyobb sérelmem, akarok is balhézni, csak nem érek rá.)


PS.: Utólag rádöbbentem, hogy akkor is csúnyán beszélek, amikor azt hiszem, hogy nem, hát bocs.

PPS.: Az összes vacakság és belepusztulósan sok munka meg szívfájdalom ellenére tanítani jó. Viszont azt figyeltem meg, hogy az Amerikában (meg az előző munkahelyemen, tegyük hozzá. Szar volt ott dolgozni, de a nyelvtudásomnak iszonyú jót tett) csúcsra járatott nyelvtudásom valahogy hátráltat a tanításban: sokkal szarabbul magyarázok dolgokat, sokkal intuitívabban használom a nyelvet és egy csomó dolgot ösztönösen mondok, de megmagyarázni nem tudom.
Mondjuk fel nem foghatom, hogy Amerikában ezt mivel értem el, mikor a gyerekeknek olvastam egész nap a Cini-Cini Muzsikát. (Most ezen azért felröhögtem.)
Tény, hogy amikor aludtak, akkor nagyon sokat tévéztem és olvastam (egyébként azóta is szinte csak angolul olvasok) és tény, hogy boldog-boldogtalannal beszélgettem a boltban, a házban, a játszótéren (ez olyan bolond nagyságásan hangzik), na meg a gyerekorvos volt a legjobb barátom és a végére már sokszor angolul álmodtam. Úgy látszik ez is elég volt a fejlődéshez és oké, addigra én azért már elvégeztem egy főiskolát-egyetemet angolul, de hát azért az más tészta.
Egyébként egy csomó kollégám most hallott először angolul beszélni és az egyikük azt mondta nekem elkerekedett szemmel, hogy hú, te beszélsz a legjobban angolul az egész iskolában*. 
Na ezek azért jól esnek; és csak halkan merem mondani, hogy én ezt pontosan tudom, bármilyen nagyképűen hangzik is. (Az igen jól fejlett öniróniám szerencsére nem hagyja hogy túlságosan elszálljak magamtól: mióta leírtam ezt az utolsó mondatot, az a mondás jár a fejemben, hogy vakok között félszemű a király...)


* jó, hát nyilván az anyanyelviek beszélnek a legjobban, de azért nekik ezt megengedem, hehe