Az a szokás az oviban, hogy az ilyen-olyan különórák után vágtatni kell a gyerekekért, mert már nem mehetnek vissza a csoportjukba.
Valamelyik nap Lénit vártam a torna után és az egyik kislányért valahogy nem jött senki, mire a foglalkozást tartó nőci hívogatni kezdte a szüleit és közben könnyedén megkérdezte a kislánytól, hogy anya és apa már nem élnek együtt, ugye?
Mire a kislány egészen kifejezéstelen arccal, cuki hatéves hangon azt motyogta maga elé, hogy nem, apa már nem lakik velünk.
Nagyon szívszorító pillanat volt, azóta is sokszor eszembe jut.
Tényleg szívszorító.
VálaszTörlésHa az ember a saját gyereke szájából kénytelen hallani, akkor meg pláne.
Iszonyú romboló hatàsa van a vàlàsoknak, most màr làtom; régen csak a vàllamat vonogattam (mikor még nem volt gyerekem), hogy "elvàltak a szülei, jóvan, és?"
Törlésén mondjuk nem értek ehhez semmit, de az ovónéninek van egyáltalán köze ehhez?
VálaszTörlésNem óvó néni volt, hanem egy fejlesztő pedagógus és hàt valamiből kitalàlta, hogy ez a helyzet, ezek az emberek sok gyereket làtnak, jó szemük van, na meg a gyerekek is elmesélnek sok mindent.
TörlésÉlből ràvàgnà az ember, hogy kinek mi köze hozzà, de szerintem bizony jó, ha tudjàk pl az oviban.
Nekem van vàlàs miatt nagyon problémàs diàkom és örülök, h ismerem a hàtterét, mert egész màshogy àllok hozzà.
Ugyanakkor nagyon rossz volt végignéznem a jelenetet, részben azért, mert NEKEM viszont tényleg nincs ehhez közöm.