"Jó a világ végéig, egy erdőben elbújni"

Az a mániám, hogy kialakítok valami örök tradíciót a családban: zabálás helyett biciklitúrát húsvét hétfőn (ez még nem jött össze, de dolgozom rajta) meg újabban a kirándulva szülinapozást, na ez a projekt már úgy tűnik, sikeresebb. 

Októberben a gyerekek születésnapját is minikirándulás-gigaszalonnasütés keretei között ünnepeltük és most vasárnap meg Marci szülinapján fagytunk halálra küzdöttünk az új hagyomány kialakításáért; szuper volt egyébként, csak hát az aktív hétvége dögletes: mivel már szombaton is kirándultunk, plusz a szokásos hétvégi munkatáborom elemei (ezer kör mosás, teregetés, főzés, mosogatás, takarítás), na meg a spéci szülinapi pluszok (vendégség, torta, születésnapi vacsora) is befigyeltek, ezért már ma reggel négykézláb másztam ki az ágyból, csak az éltet, hogy tizennégy tanítási nap múlva itt a téli szünet (jézusom, ez nagyon sok!); persze ezzel is van egy kis bibi, de leszarom beletörődő vagyok: 29-én berendeltek dolgozni, nincs mese, mi vagyunk az ügyeletes iskola, valakinek ezért ott kell lenni legeltetni a szegény napközis gyerekeket.

Szinte biztos voltam benne, hogy nekem be kell majd mennem, mert sokat voltam beteg - mondjuk ez elvileg egy olyan dolog amiről nem tehetek, de tekintsünk most el ettől - és megmondták előre, hogy azt hívják be, aki sokat volt szabadságon (nem, a betegség nem szabadság, csak hát úgy tűnik annak tekintik, bár tényleg nem tudtam beszélni heteken keresztül,  de ki nem szarja le). 

Na, van is ebből nagy hajcihő, mindenki fel van háborodva, egymásra mutogat, ez annyit volt beteg, amaz ennyit szabadságon,  neki mér kell,  neki mér nem, fú, megy a kicsinyeskedés ezerrel, jézusom, mennyire utálom ezt. 

Persze ezt az állandó kicsinyeskedést, meg egymás figyelgetését is azzal érték el, hogy semmiért nem jár külön pénz és mindenhez jó pofát kell vágni. Én mindig mindenkinek viszek ajándékot, aki helyettesít: ugyan szabadkoznak és nem akarják elfogadni, de szerintem mindenkinek jól esik. Jó, hát nem pénzt kapnak, hanem mondjuk csokit, de szerintem ínséges időkben a gesztust is értékelik a szegény tanárok.

Kéne venni egy rakás karácsonyi ajándékot - tavaly nagyrészt online vettem a dolgokat, isteni volt -, meg lassan el kéne kezdeni szelektálni a cuccokat, mert kettőt pislogunk és már költözhetünk is. Tudom, hogy ez ilyen, ha felnőtt az ember, csak úgy repül az idő.