Marcus hajnalban felkelt és átjött hozzám a költözés miatt sírni - Marci elutazott a vidéken lévő bútorokat abajgatni - és azt zokogta, hogy ő nem akar elköltözni, ő itt szeret mindent és mindenkit és ugye visszajövünk a farsangra meg úgy egyáltalán minden napra...majd megszakadt a szívem, úgy sajnáltam, sírtam én is, olyan nehéz dolog ez az elválás, én megértem a gyerekeimet.
Lehet, hogy hülyeség, de még biztatom is őket, hogy sírjanak: szerintem ez is gyászmunka és a sírás annak egy része; Marci mindig könyörög, hogy ne hagyjam, hogy sírjanak, tereljem el a figyelmüket, de én csak az ölembe veszem őket és bömbölésre biztatom, jó, hát ez furcsán hangzik, belátom. Persze mondok azért kedveseket, amik talán segítenek, de alapvetően azt gondolom, hogy ezeket a dolgokat át kell élni úgy igazán, még akkor is, ha nagyon fiatal az ember.
Szerintem rémes hülyeség, hogy nem szabad szomorúnak és rosszkedvűnek lenni - a boldogság fasisztákat szívesen kilőném a Holdra -, mert akkor...nos, nem tudom mi van akkor, ha szomorú vagy. Szerintem annyi van, hogy megtanulsz megküzdeni a szarral is. Kisírod, kiordítod, kipanaszkodod magad. Továbblépsz. Elmulasztod és rájössz, hogy milyen erős vagy, hatsz a rossz dolgokra is. Elviseled, elmulasztod. Meggyógyulsz.
A bánat az élet része, hát hadd sírjon már az a hat éves, ha arra van kedve, nem?
PS.: Most egy darabig nem írok, nem lesz netünk, de gondoljatok rám szeretettel; a kipakolás is kemény dolog...
