"és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem"

 Hétfőn volt a hetedik házassági évfordulónk és még mindig azt tartom életem legnagyobb és legfontosabb tettének, hogy azon a bizonyos augusztusi napon, mikor megbeszéltük a "bloggertalálkozót" (akkoriban még Marci is írt blogot és ez volt az apropó), akkor nem mondtam le végül, mert bizony sokat hezitáltam, hogy menjek-e találkozni, minek, úgyis béna lesz, nem akarok senkitől semmit, miről fogunk beszélgetni, jóisten?, a férfiak kapják be, stbstb. 

És hát aztán nem volt béna - azóta is gondolkodunk, hogy hogyan kéne azt a találkozást szalonképessé tenni Léna számára, mert hát nehéz lesz papolni neki, ha megtudja, hogy mi pontosan hogyan ismerkedtünk meg, haha -, sőt, életem legjobb döntése volt az a nemrandi, bizony. 

Elmeséltem a karrier tanácsadó néninek az egész romantikus sztorit és teljesen bezsongott, azt mondta, dolgozik valami szerelmi reménység csoportban is (ezt a nevet csak én adtam neki gonoszul, na) és ott mindenképpen elmeséli majd a történetünket, mert annyira fantasztikus és mennyi erőt meríthet belőle minden reményvesztett szingli! Szerintem is, én mesélgetem is úton-útfélen, kifejezetten inspiráló történet, én úgy gondolom. 

A néni megrökönyödve kérdezte, mikor mondtam neki, hogy a blog kapcsán találkoztunk, hogy "egy fizikus blogot ír?!" 

Olyan vicces, ahogy az emberek a fizikusokat elképzelik, Marci speciel a legnormálisabb ember, akit ismerek, a szó nem unalmas, hanem csodálatos értelmében: kifejezetten empatikus, nyitott, érdeklődő, szereti a szépirodalmat, jó kapcsolatteremtő, felismer az éhségen kívül más érzéseket is, viszonylag extrovertált, szóval semmi nem utal arra, hogy ő egy fizikus, akivel elvileg csak száraz tényekről lehet beszélgetni, lehetőleg minden érzelem mellőzésével, ja és a szemkontaktust is kerüljük. (Vagy mit tudom én, milyennek kell lenni a fizikusoknak). Jó, hát vannak furcsaságai, de én azt gondolom például, hogy nekem furcsaságból több van, pedig én csak kocsmatöltelék bölcsész vagyok (vagy hogy is utalt Orbán a magamfajtára).

Apropó, bölcsészet: voltam felvételizni a fordító szakra múlt héten, le is lomboztak rögtön: azt mondta a főfordító nőci, hogy hát sajnos a bölcsészeket nem szeretik a fordítóirodák...aztán hirtelen rájöhetett, hogy rontja a saját üzletét mert így nem biztos, hogy beiratkozom vaskos pénzekért és elkezdte bizonygatni, hogy de, azért mégis, meg majd szereznek nekem valami munkát. Hát köszi, erre nem biztos, hogy szeretnék építeni. 

Közben meg hétfőn levadásztak egy multitól (jelentkeztem valahová máshová, ahová nem kellettem és eljutott hozzájuk az önéletrajzom, nem rossz) és már huszonötször tesztelték, hogy tudok-e angolul (ez mindig olyan vicces nekem), aztán végül úgy döntöttek, hogy tudok és holnap megyek interjúzni. Még mindig nem tudom mit akarok, de megnézek minden ilyen véletlen lehetőséget, aztán hátha kijön ezekből valami jó. 

Az élet meg olyan szép itt ebben a házban, komolyan, egyszerűen csak kimegyek a kertbe és sírok, olyan isteni itt lakni. A karrier néni arról is kérdezgetett, hogy nem vagyok-e zöld özvegy (ez állítólag egy új kifejezés azokra a nőkre, akik zöldövezetbe kiköltöztek és ilyen-olyan okból kifolyólag otthon vannak és megdöglenek az unalomtól/szenvedéstől, mert magányosak, távol vannak a várostól) és mondtam neki, hogy ne őrüljön már meg (na jó, nem pont így mondtam) hiszen olyan boldog még sose voltam mint itt, ebben a házban.