"Ah, that sorrow hurries like the wind"

Holnap lesz a felvételi (lesz egy teszt, meg egy fordítás oda-vissza, meg valami szóbeli, szóval végülis egész komoly a dolog), időközben persze újra elbizonytalanodtam, mert mint a múlt heti tájékoztatón kiderült, a legtöbb jelentkező friss nyelvvizsgás* és hát izé...azért annál egy kicsit már tovább jutottam úgy huszonhat éve, basszus, de rohadt öreg vagyok, akkor nyelvvizsgáztam a Rigóban. és aggaszt kicsit, hogy fogok-e érdemben tanulni valamit...persze valójában csak a papír kell, meg elvileg tanítanak szoftverrel támogatott fordítást is, az nagyon hasznos, meg mittudomén, az egyetem fíling, az mindig jó. Akartam ma tanulni kicsit, de naná, hogy a gyerekeknek oviszünet volt, úgyhogy bánatomban főztem inkább, nem tudok a zajongó gyerekek mellett tanulni, ja, meg amúgy is délelőtt diákigazolványt csináltattunk (a gyerekek is öregek!), illetve végre készen van az új lakcímkártyánk - a CSOK miatt ezer évig tartott a földhivatali tulajdonosi bejegyzés -, hivatalosan is itt lakunk, jaj, nagyon boldog vagyok ettől. 

Szóval felvételi: random jártam mostanában állásinterjúkra, csak olyanra, ahol vagy fordítani kellett, vagy valamilyen angol tesztet kitölteni, vagy mindent együtt. Sehova nem vettek fel (surprise, surprise), de többször sikerült a legjobb tesztet/fordítást produkálnom, szóval munkaerőnek nem vagyok jó, de angolul tudok legalább, milyen szerencse. Gyakorlásnak mind tök jó volt, igazából így is gondolok ezekre, mert hogy dolgozni mit szeretnék, na arról még mindig fogalmam sincsen. 

A karriertanácsadó néni (akivel egyébként szkájpolunk) el volt ájulva tőlem, hogy húha, micsoda intelligencia, kommunikációs készség, határozottság (haha, mondtam neki, hogy általában állati jól előadom magam, csak a körmöm van mindig tövig rágva) szuper, menjek multihoz, legyek igazgató, hát persze, persze. 

Eh, nem tudom, részben igaza van, mármint nem az igazgatóságban, inkább abban, hogy jobban kéne hinnem magamban, mert több van bennem a közoktatásnál, meg a nyelviskolai tanításnál (az is olyan végtelen döcögős, az élettől is elmegy a kedvem mindig mikor a tanítványok elkezdik lemondani az órákat, nem tanulnak, hamukálnak, jaj) - én azt gondolom, hogy amikor lelkesen biztat, akkor talán valami ilyesmit sugall. Beszélni fogok egyébként majd vele még egyszer, azt mondja át kéne alakítani az önéletrajzomat például. meg ráfeküdni az olasz tanulásra, mert a két nyelvvel már a világ királya lehetnék és különben is jobban tudok olaszul, mint ahogy előadom (ez valószínűleg így van, de én minden egyéb nyelvet az angolomhoz hasonlítok, az meg túl jó, annyira nem fogok már más nyelvet megtanulni nyilván)

Marci valami rakás pénzt kap az egyik cikkéért, hát micsoda mázlista emberek vannak, én meg baszki, itt állok negyvenkét évesen és fogalmam sincs mit kezdjek magammal. 

Titokban posztmodern angol irodalomból akarok doktorálni, dehát ez nevetséges, fel kell nőni (jaj, de unalmas), pénzt kell keresni, meg kell élni, nem lehet csak a kertet nézve irodalmi alakokról ábrándozni. Btw irodalmi alakok: önkínzásból újra elolvastam William Styron Feküdj le sötétben című regényét és emlékszem, hogy régen is rettenetesen megrázott, de akkor főleg azért, mert a főhősnőnek az enyémekhez hasonló problémái voltak, most meg azért borultam ki rajta nagyon, mert említett főhősnő a regény végén kiugrik az ablakon. Tudtam persze erről, mikor megtaláltam a könyvet költözéskor, de úgy tűnik, muszáj foglalkoznom az öngyilkossággal; a múltkor is beszéltem erről valakinek és olyan volt, mintha mázsás súlyt raktam volna le (többek között ezért gondolom, hogy kéne nekem egy pszichológus), még azon is elgondolkodtam, hogy eljárok gyászcsoportba, ott legalább nem gyötörnék senkit ezzel és beszélhetnék szabadon ezekről a dolgokról. Fogalmam sincs mit mondanék, de azt tudom, hogy valamit kéne, valahogyan fel kéne oldani ezt az egészet, ami bennem feszül. 

* akik őszintén kifejezték rémületüket, mikor kiderült, hogy angolt tanítok - az aggodalom, úgy tűnik, kölcsönös