Valamelyik nap a trénerünk azon viccelődött - sőt, általában szeret ilyen példákat hozni, amikor pl a rendszerben kell gyakorolni -, hogy az ügyfélnek mondjuk nyugodtan azt, hogy go kill yourself, na most én értem (?), hogy ilyen kontextusban elvileg ez vicces (?), csak én nem annyira tudok nevetni az öngyilkosos tréfákon.
Egyébként pont aznap, amikor ezt először elsütötte, el kellett végeznem egy online tréninget (van egy csomó ilyen kötelező szar), ahol arról beszéltek, hogy semmilyen nemre vagy bőrszínre vonatkozó tréfa nem megengedett és persze nem kacarászhatunk senkinek a bármilyen (vallási, etikai, hovatartozási stb) meggyőződésein.
Hát, nem tudom, szerintem a go kill yourself az egy öngyilkos lányánál kimeríti az ízetlen tréfa fogalmát (amit isten tudja píszí nyelven hogy hívhatnak), persze nyilván nem álltam fel szólni, hogy lécci ne viccelődj ezzel, nekem rosszul esik; különben is mindig mimózának érzem magam, mert bármilyen öngyilkossággal kapcsolatos hírre, cikkre, olvasmányra úgy reagálok, hogy borsónyira zsugorodik a gyomrom és rosszullét kerülget.
PS.: Tudom, tudom, aki cinikusabb, meg semmi ilyesmi fájdalom nem érte, az biztos most néz értetlenül, hogy jaj, ugyan már, nem gondolja komolyan, nem kell odafigyelni. És igen, biztosan így van, csak hát mindenkinek megvannak a fájó pontjai, na nekem ez az egyik azt hiszem.
Mi történt az emberekkel?! Komolyan, annyira dühös lettem ma a buszon az úszótáborból* hazafelé, hogy majdnem elsírtam magam.
Persze semmi extra, csak a szokásos szívás: busz tele emberrel, de még pont elég okés, mert van pár hely, ebből jó pár viszont hátrafelé néző ülés, amitől én rosszul vagyok és gyanítom, a gyerekeim is rosszul viselnék a kanyargást egy ilyenen ülve.
Oké, levadászok két előrefelé néző ülést, az egyik az első sorban, a másik a másodikban. Busz elindul, gyerekek csetlenek-botlanak (nekem persze csendben füstöl az agyam, ráadásul mindkét kezemben van valami, tehát nem annyira tudok segíteni), majdnem orra esnek, Marcus végre leült, contained, ahogy Marci mondaná, Léna még botorkál a helyre, amire irányítgatom és basszus, nem fogjátok elhinni, épp odakúszna a szerencsétlen (közben persze a busz rángat mint egy őrült), amikor egy nő se szó, se beszéd, beelőzi, odapattan a székhez (de kábé úgy, hogy Léna fél feneke már rajta van az ülésen), fülhallgató és rágó be és le van szarva mindenki, úgy, jól, essen csak hanyatt az a béna gyerek, hát nem?!
Oké, világos, nem kell körülugrálni a gyerekek miatt senkit (egyszer egy blogban azt olvastam, hogy terhes nőnek nem adom át a helyet, ő tehet az állapotáról - kár, hogy eszembe jutott, mindjárt füstölni kezd a fejem), de ez annyira elemi emberség, hogy ha látok két kicsi gyereket majdnem hanyatt esni, akkor valahogyan próbálok segíteni...vagy én vagyok a hülye, mert igazából az a normális, hogy leszarom, lelököm az ülésről kvázi?! Jézusom. Persze, értem én, hogy egy idealista barom vagyok, de annyira szeretnék némi kedvességet látni a világban, valamit, amitől nem akarok azonnal ergy másik bolygóra menekülni.
Hú, de kurva dühös lettem. Persze a Marcika mellett ülő nénire is, aki vígan végignézte a jelenetet, közben és utána undorral méregetett hol engem, hol a gyerekeket, jézusom, ilyenek a vétkes szemtanúk basszus, de mindegy, nem kezdtem balhézni (de cserébe majdnem agyvérzést kaptam), aztán pár megállóval később lett normálisabb helyünk, dehát tényleg azúristenit, szégyellje magát mindenki, aki így viselkedik.
Annyi, de annyi tanulsága van számomra a terhességnek/gyereknevelésnek, hogy száz óra se lenne elég mindet felsorolni.
És persze ilyenkor mindig vágyódva gondolok Amerikára**, amivel kapcsolatban ugye megy a seggfejezés, meg az amerikaiak alázása, hogy műkedvesek, hazugok, megjátsszák magukat, stb, de azért érdekes, hogy ott mindenki átadta a helyét mikor terhes voltam (pedig elég brutál alakok utaztak a buszokon, ott ugye súlyos autós kultúra van), segítettek cipelni a cuccom, vadidegenek elvittek volna kocsival kéretlenül a lakásunkig, szintén terhesen, mikor még nem volt kocsink (nem fogadtuk el persze, mert elég sok Criminal Minds epizódot láttunk már, de gyanítom, hogy tényleg hazavittek volna), mikor a boltban nem volt nálam bankkártya, akkor szépen megőrizték a cuccom sok-sok órán át (Olaszországban ugyanezért üvöltözni kezdett velem a pénztáros - és mindenki szerint az olaszok a fantasztikusak, haha), a szomszéd felajánlotta, hogy kivisz a reptérre, mikor meghalt az apukám, az ingatlanos lakásról lakásra hurcolt a saját kocsijában mikor Marci nélkül kellett sürgősen lakást néznem, egy pasi megállt segíteni nekünk, mikor lerobbant a kocsink, majd Marcit el is vitte valami szervizhez (mondjuk attól azért utólag beszartunk, mert elég sok Criminal Minds epizódot láttunk már), stbstb., nagyon sok ilyen történt, nekem ez szuper élményem volt akkor.
Jaj, nem jó ez így, azt akarom, hogy mindenki legyen kedves MOST, gecinek lenni amúgy is olyan fárasztó.
* mondjuk maga az úszótábor is megérne egy ingerült posztot, de maradjunk annyiban, hogy jövőre ebbe a táborba biztos nem megyünk
** erre meg már megkaptam, hogy nagyképű bunkó vagyok, bár nem pontosan értem, hogy miért, de jó, ha valakinek ettől jobb lesz a napja, ám legyen. Mostanában tök rezignáltan megengedem bárkinek, hogy utáljon - ettől úgyis csak neki lesz rosszabb, nekem nem esik bántódásom.
PS.: De hogy igazságos legyek, elmesélem azért, hogy valamelyik nap viszont volt egy nagyon segítőkész néni a buszon, aki Marcikát pakolgatta kicsit, amíg én a busz másik részében billegtem Lénával, szóval szerencsére azért léteznek még kedves, mosolygós emberek is, ez nagyon szuper dolog.
Nem bírtam ellenállni a kísértésnek és megrendeltem a 'Hogyan lettem fordításból milliomos?' című, várhatóan korszakalkotó remekművet*.
A baj csak az, hogy amikor megérkezett az e-mail a fizetéssel kapcsolatos tudnivalókról, akkor megláttam az írónő telephelyének békásmegyeri címét, na meg azt a szócskát, hogy kisadózó és ezek némileg elbizonytalanítottak a milliókat illetően.
* igen, természetesen még mindig kacérkodom az egyetemmel, nem tudok letenni erről, hát ez van, engedjük ezt most el, belefáradtam az önbizonytalanságba és nem, nem akarok beszélni róla
Éjjel egyszer csak felriadtam és azon méláztam, hogy aki nem él párkapcsolatban és nincs még gyereke (vagy nem is akar gyereket, vagy nem lehet gyereke), az bizonyára ilyen pöffeszkedő családos gondolatnak ítéli az előbbieket, pedig ha valaki nem pöffeszkedő családos, na az tuti én vagyok.
Szóval gondolkodtam kicsit és arra jutottam, hogy politikailag korrektnek kell lennem természetesen nem feltétlen a gyerek az, ami az embert mindenféle felismerések felé löki, hanem nyilván lehet ez valami más, valami egyéb felelősség, veszteség, speciális lelki gyakorlat, hirtelen megvilágosodás, stb.
A gyereket inkább csak azért mondtam, mert attól az élet valóban fenekestül felfordul és egyszerűen szükség is van a másképp gondolkodásra, hiszen máshogy nehéz lenne a szülői szerepet abszolválni, na meg persze az én életemet/személyiségemet a gyerekek változtatták meg elég markánsan.
Valamelyik Szex és New York epizódban van az, amikor Charlotte Carrie B. régi pasijával randizik és Charlotte érdeklődésére csak annyit mond róla, hogy szexőrült, de sajna később kiderül, hogy a pasit Prozac-kal olyannyira kikezelték a szexmániájából, hogy mostanra már fel sem áll neki.
Na így vagyok én kábé a vitatkozással mióta gyerekeim vannak: csak álmélkodva nézem, ahogy emberek egymás torkának ugranak mindenféle baromság (vagy éppen nem baromság) miatt, meg ahogy idejön a troll és rosszindulatúan beleugat az életembe.
Ha valaki, aki mondjuk a gimiből ismer, vagy akár a főiskoláról, egyetemről, simán kiröhög, ha azt mondom neki, hogy vitatkozni fölösleges, fárasztó, unalmas (ráadásul nagyon időigényes is!) mert régen lételemem volt a vita, az élőfába is belekötöttem, mindenre rákérdeztem, hitetlenkedtem, megkérdőjeleztem (a gimnáziumi matek tanárommal például egyezséget kötöttem, hogy számomra nem léteznek a negatív számok - asszem már egy idő után nem bírta elviselni, hogy vitatom a létezésüket), a párkapcsolataim is a folytonos harcról szóltak és mindig csak győzni akartam, csak úgy, öncélúan, na meg gondolom, hogy szellemi felsőbbrendűségemet bebizonyítsam. Mindig vitatkoztam és ha a vitapartneremnek egyezett a véleménye az enyémmel, hát nosza, azonnal megváltoztattam, hogy beleköthessek.
A gyerekek születésével aztán minden gyökeresen megváltozott: most már csak nézek nagy álmélkodva ha valaki jön és belém köt, meg bizonygatja az igazát és azt akarja, hogy felvegyem a kesztyűt. Hát basszus, eleve időm sincs erre, nemhogy kedvem és energiám! Bizonygasson bármit a halál - begyűjtöm magam mellé azokat, akiket valamiféle hasonló gondolkodás mentén szeretnék vagy mert valamiért tetszenek nekem, aztán mindenki más meg ordítson amit akar.
Sokszor persze elmondom én is a véleményem, időnként fel is húzom magam - főleg politikán persze -, de hogy üvöltve vitatkozni kezdjek abban a reményben, hogy bárkit meg fogok győzni (vagy le fogok győzni), hát kizárt dolog. Van bennem még most is jó adag arrogancia, de azt hiszem, már nincs rá igényem, hogy ezt szüntelenül tudassam a világgal.
Persze, lehet belebokszolni a politikai véleményünket mindenki másba, lehet legyűrni intellektuálisan a gyengébb képességűeket, de ebből sportot űzni szerintem szörnyen egészségtelen és ha az ember képes kicsit kívülről megnézni a Nagy Egészet, akkor mindenképpen látnia kell, hogy a legtöbb dolog egész egyszerűen nem számít; az igazán fontos dolgok miatt meg lehet ugyan rikácsolni, de valószínűleg nem nagyon érdemes. Az a baj, hogy a net nagyon nagy teret enged ennek a fajta kommunikációnak (pedig szerintem tök egészségtelen anyázni és anyázva lenni): logikusan sokkal szélsőségesebb álláspontokat képviselünk ismeretlen/láthatatlan ellenfelekkel vitapartnerekkel szemben.
És hogy hogy jön ide, hogy gyerekeim vannak? Hát, szerintem egyszerűen a gyerekekkel kattan igazán a helyére az emberben, hogy mi az, ami valóban fontos. És persze, ahogy már mondtam: gyerekekkel az embernek egyszerűen nincs ideje baromságokra.
Most komolyan kezdjek vitatkozni, mikor helyette dughatnék, alhatnék vagy főzhetnék olvashatnék? Hát nincs az az isten.
Huh. Jó fárasztó hét volt egy rakás új információval, rengeteg utazással (az a gyanúm, hogy hosszútávon valószínűleg a hónaljszagú ingázással lesz bajom, mert az egyszerűen rémes), aztán mivel a gyerekek itthon vannak Marcival, munka után hazajövök és főzök másnapra, na az is egy kellemes dolog, szóval azt hiszem blogolni nem nagyon lesz időm (a cégnél amúgy is kábé minden le van tiltva, meg persze időd sincs semmire, mert orrvérzésig telefonálsz).
Számomra meglepő, de nagyon élvezem, hogy kollégáim vannak (még akkor is, ha nagyjából mindenki legalább tíz évvel fiatalabb nálam - na nem mintha öreges lenne a mentalitásom, szóval gyanítom, hogy ez nem feltűnő): az elmúlt négy évben mindenhol egyedül dolgoztam és az sok szempontból nagyon nehéz dolog.
A munka jó stresszes lesz, az látszik (mondjuk mióta nyelviskolát csináltam anno, azóta tudom, hogy az emberek elmebetegek, szóval nincs ebben semmi meglepő), de én személy szerint nagyon fogom élvezni a különböző akcentusokat - jó, hát attól rettegek, hogy glasgowi skótok is telefonálnak majd*-, meg ahogy majd elképzelem a birminghami nénit a horror virágos tapétás kis házában.
Jó, hát rettegek persze, meg azért (egy időre legalábbis) el kell majd hagynom a komfort zónámat (és rájöttem, hogy tulajdonképpen az emiatt való szorongás okozza a munkahelyi problémáimat nagyrészt), de jót tesznek az ilyen erőpróbák, meg hát nagyjából csak szemlélet kérdése az egész azt hiszem: ha pánikolok, akkor tényleg minden szar, de ha nyitott és vidám a hozzáállásom, akkor azért egyszerűbbek a dolgok, hát micsoda bölcsességek ezek, kérem szépen, ki hinné, ugye.
*mikor Londonban laktam, egy rövid ideig volt egy glasgowi skót pasim: kapcsolatunk csúcsát az jelentette, mikor már értettem amit a telefonba mondott. Egyébként egy közös ismerős által találkoztunk és hogy megbeszéljük a találkozót, legelőször felhívott (akkoriban még nem voltak okostelefonok, haha). Emlékszem, nem is az volt, hogy nem értem mit mond, hanem sajnos még csak fel sem lehetett ismerni, hogy angolul beszél...szóval kicsit azért be vagyok szarva, de izgalmas is a dolog.
Ezt meg az egyik céges konyhában lőttem, nagyon tetszik, el kellene lopnom, de nem vagyok lopós fazon sajnos:
