Ez már ilyen ómájgád

Ah és tényleg, amit el lehetett rontani, azt elrontottam és még jól meg is aláztak (éljen a barátságos tanári kar, ugye), ráadásul két kolléga egymás elleni harcába is belekerültem, eh, elég nehéz volt nem bőgni a matek érettségi meghosszabbított, utolsó másfél órájában - ahová rejtélyes okból engem, a zöldfülűt osztottak be és ahol a lehető legbonyolultabb módon kellett adminisztrálni. Hogy miért nekem kellett akkor ott lenni, fogalmam sincs: mert értem, hogy meg kell tanulnom, de basszus, a diákjaimnak sem rögtön a legnehezebb feladatot adom! Jaj, na mindegy, kicsit kivagyok amúgy is, fáradt vagyok, ötkor felébredtem, szomorú vagyok, sírni akarok, meg egyáltalán...ahogy Marcika mondaná: ez már ilyen ómájgád.
Eszembe is jutott a saját matek érettségim a sírásról és megalázottságról: emlékszem, annak idején ültem ott és tudtam, hogy nem megy, hogy nem tudok a világon semmit; de pocsék, milyen magányos érzés volt az! Ráadásul épp egy családi tragédia kellős közepébe csöppentünk egy nappal az érettségi előtt, ami fenekestül felforgatta az életünket egy időre, én meg világ életemben nagyon gyenge matekos voltam, úgyhogy a várható kudarc eléggé egyértelmű volt.
Végül nem buktam meg, de azt hiszem nagy szerepe volt ebben (az amúgy angoltanár) osztályfőnökömnek.
Csak abban reménykedem, hogy a pénteki német érettségire kiheverem a megalázottságot és minden jó lesz. (Bár ott pl CD-t kell működtetni és a gépek a közelemben el szoktak romlani - halál komolyan -; izgatottan várom, tejóég.)