Mindkét gyerek beteg (Léna utoljàra kb hat éve volt làzas), úgyhogy ha minden igaz, lemaradnak a lazàbb napokról, karàcsonyi buliról, Léna a karàcsonyi kórus koncertekrôl és az osztàlykorizàsról, tök szomorú.
Mindketten fociztak a suli Mikulàs kupàján, ahonnan hörögve, göthösen tértek haza, hàt nagyszerû, éljen a hideg sàtorban tartott focikupa, hell yeah.
Marcus idônként annyira jól helyrerak, mikor valamitôl félek, vagy nyavalygok a munka miatt: ilyen letaglózóan okos összegzései vannak néha, mindig el is hallgatok, mikor elereszt egy-egy ilyen mondatot. (Vajon ha az 1950-es években lennénk, akkor ilyenkor lekevernék neki egyet, hogy mit szemtelenkedik? À, nem hiszem, hogy eljutnànk oda, nem merne frappàns mondatokkal kizökkenteni eleve).
Tavaly jàrt pszichológushoz egy darabig, mert elég depressziósnak tûnt télen (amivel a csaladi hàtterem miatt én nem viccelek) és a pszichológus is le volt nyûgözve, hogy mennyire eszes, udvarias, empatikus, bölcs, érzékeny, szuper.
Na jó, hàt amúgy mindent elkövet, hogy ezeket titkolja - be kell illeszkedni és az empàtia/bölcsesség/ érzékenység nyolcadikos fiúk közt nem menô.
Tegnap megnéztük a sújtó Lear királyt (Hegedűs D. Gézáért rajongunk azóta is kollektíven), Marcus nem jött velünk, de Léna igen (folyamatosan rágja a fülem, hogy 'komoly' és 'brutális' darabokat nézzünk, amiken lehet sokat gondolkozni, na meg Tasnádi Bence-rajongó) és arra értünk haza úgy 11 felé, hogy Marcus lefeküdt, a kulcs pedig belülről a zárban, hát egy csoda volt. Léna volt a legjobban kiborulva (normális esetben önként és dalolva lefekszik 8-kor), úgyhogy egy olyan tíz perc hiábavaló telefonálás és kopogás és kiabálás és ablakba faág dobálás után egyszerűen rugdosni kezdte a bejárati ajtót ez a kedves kislány.
Végül nekem támadt a mentőötletem: a family linken van egy olyan, hogy 'find my phone' és az akkor is elkezd nagyon hangosan kb szirénázni, ha le van halkítva a telefon, na, erre szegény Marcus már felébredt és felvette Lénának a telefont, aki közben hívta és ordítva követelte, hogy engedjen be. Csodálom, hogy nem hívták ki a rendőröket a szomszédok, baromi zajosak voltunk, a szomszéd kertekben a kutyák kivoltak teljesen.
A színházban találkoztunk D-vel, aki kb nyolc éve látta utoljára Lénát, akkor a kertben fociztak együtt, most meg a szünetben az előadást elemezték, nem győzök megdöbbenni a rohanó időn.
És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számított, hogy félbeszakítják – lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát akkor miért nem szól a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni kezd.
Mindig a 'Rossz tanuló felel' jut eszembe, mikor dolgozom: lassan két hónapja vagyok itt, de még mindig nagyon keveset tudok és hát nyilván az imposztor szindrómám sem segít a dolgokon.
Tegnap volt céges karácsony: szerencsére megegyeztünk a kollégáimmal, hogy közösen szökünk, amikor elkezdődnek a játékok, szóval kb. két órán át ettünk a Trófeában, dumáltunk, egész jó volt, bár kicsit vérszegény: mindenki nagyon zárkózottnak és zavartnak tűnt, úgyhogy jó tanárként átvettem az irányítást, haha.
Abban reménykedtem, hogy ha tízkor érek haza, nem kell màr kenyereket kenegetnem az egész csalàdnak, hanem megvacsoràztok nélkülem!
Hàt, igen, kellett volna, de alieneztünk*...
Hû de füstölt a fejem, mikor tegnap este hazajöttem a fodràsztól és még itt kellett pattognom aztàn! Ilyenkor jön mindig a 'Mi lesz, ha meghalok'-kérdés...
A fodràsznak mondtam, hogy legyünk bàtrak, tegyen csak abból a pirosból! Hàtôô elég piros lett.
Talàltam pàr éve egy tök jó fodràszt, aki nagyon megérti a hajfestékes kínjaimat (a bôröm nem bírja a festéket, a mindenféle kímélô, ammóniamenteset se) és egy ideje csak melírozza a hajamat, hogy minél kevesebb ideig érjen hozzà festék a fejbôrömhöz. Így sajnos nem tökéletes, mert a tövénél làtszik, hogy ôszül, de muszàj festetnem valamilyen formàban, mert egyelôre nem àllok készen az anyóka-frizuràra (nehéz elképzelnem, hogy valaha fogok, de a környezetemben azért úgy latom, hogy egy idô utàn elengedik ezt a kérdést a nôk).
* bazi ijesztô jàték, amit nagy ordítàsok közepette együtt jàtszik a csalàd (kivéve engem) az x-boxon
Marcinak tegnap volt a szülinapja és bevallom, azért megnyugtat, hogy hiába öt évvel fiatalabb, ő is öregszik.
Léna azzal jött haza tegnap, hogy az egyik osztálytársa (egy lány ráadásul) úgy kér tőle tollat (nem rendszeresen, de nem is csak egyszer történt ilyen), hogy csak tartja a markát, aztán mikor már nem kell neki, visszadobja a tolltartójába egy mukk nélkül.
Hát kábé füstölni kezdett az agyam ettől a sztoritól, mert persze tudom jól - mióta tanítottam, de nem is kell ehhez tanítani, simán elég, ha az ember szétnéz egy buszon délután háromkor -, hogy a gyerekek (úgy általában) olyan súlyos intellektuális, morális, spirituális és mindenféle hanyatlásban vannak, hogy nem kéne az ilyesmin csodálkozni, de bassza meg, én a saját lányomat életrevalónak akarom nevelni, olyannak, aki felveszi a kesztyűt a parasztokkal szemben, de ő aztán sose áll ki magáért, ő egy kis people pleaser emberjogi ügyvéd (aki mindezeket tudja is magáról, mert eszméletlen önreflexiója van, de ezt biztos mondtam már), aki összebalhézik a magyartanárral, hogy megvédje egy idióta osztálytársát (az meg az első adandó alkalommal ki is gúnyolta emiatt - én komolyan beszarok, hát mi történik az emberekkel, de elsősorban, mi történik ezeknek a gyerekeknek a családjában?!), mindenkinek ad mindent, amit kér (vagy nem kér, lásd fent), felteszi a leckét az osztálycsoportba, mindenkinek segít ha kell ötvenedjére is és aztán hagyja, hogy belerúgjanak: a helyére üljenek kérés nélkül, beleegyenek a kajájába, elvegyék a körzőjét,a tollát, a könyveit, firkáljanak a füzetébe, stb. Persze itthon néha mérgelődik, hogy mindenki milyen bunkó és egy köszönömre se képes, ha segít nekik, de aztán újra meg újra meg újra mégis eltűri ezt a viselkedést (régebben beszólt az osztálycsoportban, mikor semmilyen feltett leckét nem köszönt meg senki, de most már leszokott róla, mondván, hogy úgyis mindegy).
Nagyon nehéz ilyenkor segíteni, mert szegény attól csak mérges és szomorú lesz, ha én itthon füstölgök, meg arról magyarázok, hogy beszélni fogok a kiscsaj szüleivel - nyilván nem, de szerintem sokat segítenének a saját gyereküknek is, ha megtanítanák néhány alapvető illemszabályra az emberi viselkedés alapjaira, mert például képzeljük el, hogy ő majd szabit is így kér a főnökétől (remélem abban a pillanatban rúgják majd ki páros lábbal)...tudom, hogy ilyenkor azt szokás mondani, hogy kicsik még (nem annyira) és majd megtanulják, de basszus, nem az iskola a gyakorlóterep a későbbiekre? Csak akkor fogja megtanulni, ha tényleg kirúgják, mert sötét gyökérként viselkedik mindenkivel? Vagy majd fel se tűnik a többieknek a parasztság, mert ez lesz a norma?
Régen a gyerekeknek babafürdetôt és pelenkàt vettem folyton, manapsàg forte pattanàs elleni krémet és agyagot (szintén pattanàsok ellen) rendelek ipari mennyiségben, sôt, mindkettôt jàratom kozmetikushoz is.
Tegnap az egyik kolléganômrôl kiderült, hogy nagyon nagy könyvmoly: könyvekrôl cseteltünk, mikor épp nem volt munkànk.
Teljesen àtéreztem, mikor mesélte, hogy milyen fàjó szàmàra, hogy az Írók boltja mellett lakik és mégsem vehet naponta új könyvet.
Tegnap Lénának kiszedték a szàjàból a varratokat, újabb foghúzàs februàrban, jaj. Szegénynek jól feldagadt az arca hàrom napra, de lóghatott két napot, az tetszett neki.
Szeretem a gyerekekkel ezeket a kis külön programokat, olyan nehéz lehet ikernek lenni és örökké a figyelemért küzdeni! (Amúgy nekem nagyon tetszik az ikerség, fôleg, hogy az én gyerekeim hatalmas véd-és dacszövetségben vannak).
Lénàval ettünk, ittunk, beszélgettünk, nagyon jó volt. Ôszintén szólva nem bànom, hogy nem a hóban kellett elmenni, bàr nagyon tetszik. Bentrôl.
 |
Vettem egy ilyet, hogy majd idült mosollyal zuhanyozgatok itten a zord idôben, de valami ilyen jellegtelen mosogatólé szaga van, teljesen elplattyantam, pedig olyan szép az üvege, brühühû
Mondjuk azért én sem vagyok normàlis: a hülye nyughatatlan természetem miatt vagy àllàst vagy pozíciót vàltok kb évente, aztán nyiszorgok, hogy jaj, fàradt vagyok, jaj, megint újat kell tanulnom, jaj, tuti, hogy kirúgnak, hàt nem tudom megtanulni öt percen belül.
Szegény Marcus meg még mindig nem tud jàrni, fél làbon ugràl mindenhovà (a hàzban a lépcsôn idônként fenéken csúszik), valószínûleg részleges szalagszakadàsa van, hordania kell egy bokamerevítôt és persze megint szàz napot hiányzik.
Ma Marci elkottyintotta, hogy a gyerekeknek holnap megújíttatja az útlevelét: nagyon izgi, ezek szerint a szülinapomon (igazàból utàna, szilveszterkor) olyan helyre utazunk*, ahovà nem elég a személyi, juhú!
* az utazàst màr elàrulta
Mar: Nem csinàltam kàvét, nem tudtam hol van.
Mo: És mi lesz ha meghalok?
Mar: Akkor nagyobb bajom is lesz, mint a kàvé...
Mo: Ja, ja, a lepedôket sehogy se fogod megtalálni.
Jó ég, ez a nap!
Màr egy ideje tudjuk, hogy Lénànak kihúzzàk az egyik (jövô héten egy màsik) ínyében fekvô bölcsességfogàt (végül öt darabban jött ki), màra volt idôpontja - hamarosan kap fogszabàlyzót és azért kell - és eleve ideges voltam, mert egyedül metrózott az Astoriàig (most elôször, hàt mi vidéken lakunk!), nade nem volt idôm érte izgulni, mert közben hívtak az iskolàból, hogy Marci leesett a lépcsôn, nem tud làbra àllni (ô ugye màr nem hívhat fel, szóval majd' szívrohamot kaptam, mire kibökte a valaki - idegességemben nem figyeltem sem a nevére, sem a titulusàra -, hogy mi a baj és menjek érte rögtön. Csodàs volt, taxiznunk kellett, de nem volt taxi (így konkrétan azt mondta a fôtaxis pasi, hogy nincs elég kocsi és nem is lesz mostanàban), ezért Léna egyik osztàlytàrsànak apukàjàt hívtam fel, aki màsodàllàsban taxizik (és szerencsére kicsit jobban ismerjük az àtlagos apukàknàl az osztàlyban), hogy jaj, itt szívunk, léccilécci - btw mindennél jobban utàlok szívességet kérni...
Szegény Marci, alighogy hazahozta a hôs Lénàt (aki nyilvàn egy mukk nélkül csinàlta végig az egész szívàst injekcióstul, vésésestül, ínyvarràsostul), vihette Marcit a Heim Pàlba, akinek gyanús, hogy részleges szalagszakadàsa van. A fônököm àllati jó fej volt, elengedett, mondta, hogy ne is dolgozzam le a kiesett óràkat - én persze ilyesmire képtelen vagyok, úgyhogy szívtam vagy fél nyolcig, utàna húslevest fôztam a kis betegeknek, jaj, de jó, hogy lassan mehetek aludni, jesus!
Ma bementem az irodàba és fél hatkor agyonvert kutyaként kúsztam haza.
Rejtély, hogy régen hogy bírtam bàrhovà naponta bejàrni. Most a heti egy iroda utàn úgy érzem magam, mint akit megràgtak és kiköptek.
Ez a cég amúgy eszelôs: ma a felsôvezetés jött làtogatóba, úgyhogy nemcsak ebéd volt, de reggeli is (so much about figyelek a kalóriàkra), na meg az ebédhez késôn kiszàllított pizza màr kb vacsoràra.
Lesz karàcsonyi habzsi-dôzsi is, hàt tudtam én mindig, hogy egy gyógyszercéghez kell bekerülni. Összehasonlítàsképpen: az elôzô cégemnél nônapi ajàndékként bazsalikommagot kaptunk, anyàk napjàra pedig egy kartonból hajtogatható 'do not disturb' tàblàt; 'hell nah', ahogy Léna mondanà.
Mikor szombaton éjfélkor hazaértünk a színhàzból (lekéstük a tíz óràs vonatot és egy óra múlva volt a következô, na meg felcaplatni a dombra vagy plusz húsz perc), ugyanazt a boldogsàgot éreztem, mint mikor a gyerekek kicsik voltak és Marci elutazott, néha egészen hosszú idôre.
Az egyik ilyen houstoni kalamajka nagyon emlékezetes volt, a gyerekek olyan màsfél évesek lehettek akkor: Marcus egész éjjel köhögött (akkor kezdôdött a majdnem-asztmàja, ami idôközben szerencsére elmúlt, de sok kialvatlan év kellett hozzà), Marci fogalmam sincs hol volt, talàn Brazíliàban, én ugye nem tudok vezetni (Amerikàban ez ugye priceless), de orvoshoz meg muszàj volt elmenni (nyilvàn dupla gyerekkel, mert Lénàt nem volt kire hagyni, egyedül voltam, mint az ujjam), szóval hívtam taxit, az elsôbe nem fért bele az ikerbabakocsi, újat kellett hívni, az orvosra-gyógyszerekre-taxikra ingem-gatyàm ràment (jó szegények voltunk akkoriban, csak Marci dolgozott elég vacak fizetésért), a gyerekek elaludtak a kocsiban (de elôtte ôrültködtek az orvosnàl, elég halàlos volt kétfelé rohangàlni utànuk), úgy kellett otthon felverni ôket, de sose felejtem el azt az örömöt, amikor végre bezàrtam a lakas ajtajàt, hogy huh, megcsinàltuk, élünk, itthon vagyunk (pedig azt a lakàst még utàltam is). Ez a szombati színhàz is ilyen volt, pedig màr szépen jöttek felfelé a dombon és közben a színdarabot elemezték.
Na tessék, elbuktam két napot is, de meg tudom magyaràzni: szombaton a gyerekekkel színhàzban voltunk, éjfélkor sikerült felcaplatnunk a dombra, vasàrnap kornyadoztunk, plusz kezdôdôtt a hàztartàsi munkatàbor: ezret mostam, pakoltam, mosogattam, fôztem, stb.
Ma reggel aztàn Marci tíz nap Kína utàn hazatért azzal, hogy rakàs pénzzel csaolgatjàk egy vuhani (!!) egyetemre, izgi.
Megegyeztünk, hogyha örökre nem is, de ki kéne menni csaladostul nyàron kicsit hosszabb idôre - a konferencia fôszervezôje azt magyaràzta Marcinak, hogy menjen a csalàdjàval; hàt nekem nem kell kétszer mondani, bàcsi.
.
Léna írja a csalàdi aranyköpéseket (azt hiszem, egy iskolait is vezet), tegnap ezt írta (a kis szemtelenek! Mondjuk én jókat röhögök ezeken mindig).
Marci oltogat minket, hogy öregek vagyunk:
Mama: Azt akartam mondani, hogy Léna ugyanolyan messze van a 80-tól, mint èn, de aztàn hirtelen ràjöttem, hogy azért talán nem...
Marci: Làtszik, hogy nem ment jól a matek, konkrètan Léna 66 èvre van a 80-tól, te meg KETTŐ!
Komolyan nem értem, hogy lehet ennyire jó fej gyerekem: pàr hete történt, hogy a magyartanàra (màr többedszerre) csúnyàn kigúnyolta egy nagyon rosszul olvasó osztàlytàrsàt (akit mellesleg ki nem àllhat), mire Léna ràszólt a tanàrra, hogy hagyja abba, majd óra után elment az osztàlyfônöknek is szólni, hogy ez nem jàrja.
Ez csak arról jutott eszembe, hogy ma ugyanez a gyerek hangosan kifiguràzva elôadta többeknek Léna egyik fiúbaràtjànak egy titkàt és Léna még így is azt mondja, hogy örül, hogy ràszólt a magyartanàrra.
Jó, hàt mondjuk Léna volt az is, aki nyolcévesen azt mondta a tanítónénirôl, hogy "nincs benne szeretet",
Félek, hogy a tengernyi empàtiàjàt mindenféle vàmpírok akarjàk majd lecsapolni késôbb.
Tulajdonképpen megszoktam már, hogy az emberek menetrendszerűen elborzadnak, mikor elmesélem, hogy multinál dolgozom, igazából fogalmam sincs, hogy miért (úgyhogy mindjàrt ki is fejtem, hogy értem àm azért, haha).
Biztos úgy képzelik, hogy egy multi az ilyen hideg-rideg gyár, ahol futószalagon, steril környezetben termeli az ember a valamit - amiben akár lehetne is igazság (és igen, lehet mindig emlegetni a multik rossz gazdasági, környezetvédelmi és egyéb negatív hatásait, de ehhez késő van és nem vagyok elég okos) és maga a munka valóban nem túl felemelő általában (szóval az elszörnyedőknek végülis igaza van), de a multikat eddig nekem mindig a kollégák mentették meg: egy csomó tök jó fej embert ismerek meg minden multinál, ahol dolgozom.
Ezen a legutóbbi helyen nekem a szuper, jól kialakított kapcsolataimat volt a legnehezebb otthagynom, volt rengeteg ilyen-olyan cimbim: volt, akire munka kapcsán számíthattam mindig, de volt olyan is, akivel csak rendszeresen pletykáltunk a cseten. Volt egy indiai srác, akivel folyton a főzésről beszélgettünk és rendszeresen elküldte az ebédje képeit/receptjeit. Ezek az emberek persze ismerőseim lettek általában a mindenféle közösségi médiában is, ma például egy román lánnyal a messengeren latolgattuk Ukrajna helyzetét Trump győzelme után.
És nekem ez állatira tetszik (nem, nem Trump győzelme): ahogy az angol csoportjaimban nagyon imádtam, hogy a földrajztanár és a villamosvezető együtt oldogatják meg a feladatokat és párbeszédet írnak, úgy azt is imádom, hogy egy rakás olyan emberrel ismerkedhetek meg a multik révén, akikkel amúgy nem is tudnánk egymás létezéséről.
Azért viszonylag vicces, mikor Marci Kínàból, viberen asszisztàl a kerticsap elzàràshoz, meg gyorsan elmagyaràzza a fémes kötést, hogy Marcusnak tudjak segíteni a letàlis kémiadolgozat elôtt.
Ma (újfent) rajöttem, hogy mivel jól akarok keresni, ezért végérvényesen öltönyös rabszolgànak kell lennem, ez ugyanakkor súlyos önazonossàgi problémákat okoz (haha, ezek az önazonossàgi problémàk szülték ezt a blogot majd' húsz éve, micsoda izgalmas kört tettünk meg, feleim) és olyan szinten szomjazom az értelmes, mély gondolatokat, interakciókat, tevékenységeket, a segítségnyújtàst màsoknak, hogy màr megint azt kutatom, hogy mit tanuljak meg, amivel valami ezerszer intellektuàlisabbat, spirituàlisabbat, motivàlóbbat, elôremutatóbbat tudok csinàlni, mint a szerzôdések bügyürkélése (tudom, tudom, ez kàbé bàrmi, a Sparos pénztàrossàgtól kezdve a kàntorig).
Fogas kérdés, de rajta vagyok az ügyön és különben is: màsfél(!) hónap múlva ötven (!!!) éves leszek, itt az ideje egy újabb életközepi vàlsàgnak.
Stay tuned...
A Penny-ben vàsàrolva megüti a fülem a negédes hangú bemondónô felsorolàsa, miszerint a folsav nemcsak a terhes nôknek, a vérszegénység ellen, vagy épp a memóriazavarok javítàsàra szolgàl, hanem a DEPI ellen is jó - mondja mindezt kicsit kuncogva, kicsit feddôn, hàt micsoda úri hunchtsàg ez a depi kérem, nem is vesszük komolyan, kicsi rosszkedve mindenkinek van néha, hàt nem?! Szedjen folsavat, oszt jónapot.
Úristen de ideges leszek ettôl! Szerintem szórólapokon és óriàsplakàtokon és ràdiós közleményekben kéne vilaggà kürtölni, hogy a depresszió egy (sokszor súlyos) betegség, amibôl ugyan ki lehet màszni, de segítséget kell hozzà kérni, esetenként gyógyszert szedni és az egész nagyon kemény meló, keressék fel ezt és ezt a rendelôt, hívjàk ezt és ezt a helpline-t, stb.
Sôt, szerintem az egész lakossàgot folyamatos depresszió checknek kéne alávetni (persze az eredmény annyira durva volna, hogy vilàgos, hogy az ellàtàs összeomlana, ha lépni is próbàlnànak, hogy javítsanak mindenki àllapotàn, szóval ez csak fikció, bocsànat).
Persze ki nem szarja le ezeket a mentàlis betegségeket ugye, az ilyesmi csak hisztériàs, menstruàló nôkkel fordul elô! Nem komoly dolog, csak depi, nevessünk rajta együtt!
Jó, hàt tudom én, hogy nem mindenkinek ugrik ki az apja az ablakon, hogy demonstràlja, hogy a depi akàr súlyos is lehet.
Ràjöttem, hogy ôsz-rajongó vagyok: egyszerûen minden tetszik ilyenkor. A fények, az illatok, a fàk, a csípôs esti hideg, a borongósabb, nagyobb lélegzetû regények, a sétàk, hogy fûtünk és paplannal alszunk, az elképesztôen puha pizsamàm, a macskàk téli teste, a sok-sok krémleves, a még kicsit viràgos, de színes levelekkel borított kert, az ôszi díszem az asztalon, a meleg maci kàvé.
Plusz bónuszként lett egy olvasószemüvegem (fôleg estére kell, mikor màr keresztbe àll a szemem a fàradtsàgtól) és ràkaptam a tavaly karàcsonyra kapott e-olvasóra.
A tegnapi posztot nem rekonstruàlom, szomorú volt és most nincs kedvem semmilyen bànathoz (tegnap lett volna 74 éves az anyukàm).
A telefonon írtam egy elég hosszú posztot, ami szépen eltűnt a süllyesztőben; jól kezdődik ez az újrablogolás.
Igyekszem majd rekonstruálni ha lesz erőm, de most szétvet az ideg, úgyhogy távozom.
Na jó, gondoltam bemelegítek a novemberi blogviharra, bár nem könnyű, mert teljesen leszoktam, meglepő. Mondok mindenféle random dolgot, aztán meglátjuk, így kell-e blogolni (haha).
Hétvégén nagy mérföldkő volt az életünkben: elutaztunk Visegrádra a gyerekek nélkül, úgyhogy egy éjszakára itthon hagytuk őket (igazából Marcus kampányolt nagyon, hogy menjünk és húhú, próbáljuk ki, de asszem kicsit csalódott, mikor jobban hiányoztunk a kelleténél), persze én azért sokat idegeskedtem, óránként felébredtem, hangosra állítottam a telefonom, úgyhogy a spam-ek miatt folyton csilingelt, szóval na, senkinek nem ment olyan jól a dolog.
Amúgy egy állóhajón szálltunk meg, az elég különleges volt, ettünk-ittunk, beszélgettünk, volt móka, kacagás, összesen 25 kilométer kirándulás, tök jó volt. Kicsit mondjuk beparáztunk a második túranapon, amikor a Spartacus ösvény elejére kiírták, hogy mennyi egy átlagos temetés ára megfelelő kondiban és felszereléssel induljunk neki, mondjuk tény, hogy nagyon keskeny és majdnem végig egy csinos szakadék mellett halad (és milliók jöttek szembe, "mindenki szembe jön", mondogattam a poént ezerszer) és amikor elengeded a szembejövőket, elég aggasztó néhol, szerintem ha sár van, akkor tényleg életveszélyes, na meg patakon kell átugrálni, köveken egyensúlyozni, fa alatt kúszni-mászni kicsit, de pont ez volt a pláne benne, na meg állati szép ilyenkor, nem győztük tátani a szánkat.
Hétfőn persze már dolgoztunk - Marci Kínába utazik holnap, de azért ma hatig tanít, nem kell elsietni a készülődést -, én épp betanulom az új munkámat.
Na, hát máris buktam ezt az újrablogos dolgot, de van magyarázatom: nyaraltunk vagy három hetet, egyet dögrováson a coviddal töltöttem, aztán mindkét macskának lett valami baja, ami miatt bent kellett tartani tölcsérrel a fején, ilyenkor sok munka van velük (kezelés, almozás, siránkozás), elviselhetetlen meleg volt és plusz bónuszként annyit dolgoztam/dolgozom, mint egy barom. Szeptemberben a gyerekek elkezdték az iskolát, akkor is mindig van sok szívás, meg elkezdünk fél hatkor - hatkor kelni, OMG.
Persze most épp ráfordultunk a célegyenesre, mert szeptember 27-ig dolgozom, de eszméletlen sok szar van, plusz tanítom be az utódomat. Szóval most is csak ilyen távirati stílusban, a becsület kedvéért próbálkozom, de igyekszem, igyekszem.
Hahaha, felvettek. Pedig én csak hobbiból interjúztam, gondoltam úgyse lesz az egészből semmi.
A sztori amúgy az, hogy egy kolléganőmmel néha dumálunk; még sose találkoztunk élőben, de mikor jött a céghez, akkor azt a rendszert kezdte használni, amit nekem jó nehéz volt megtanulnom, mert durván nem felhasználóbarát, így gondoltam, segítek, elküldöm a jegyzeteimet, aztán ezután összebarátkoztunk, beszélgettünk néha.
Szóval szokás szerint írtam neki, hogy mi a kotta, ő meg mesélte, hogy mivel szigorítják a bejárást a cégnél ősztől, ő most jelentkezget máshová, például a férje cégéhez, ami tök szuper és egy csomó pénzt ígértek. Na, gondoltam, hümm, végülis a csomó pénz az jól hangzik, gyorsan elkértem a linket, jelentkeztem, majd írtak másnap, hogy nem engem választottak, blabla. Nade.
A semmiből egyszer csak jött egy e-mail, hogy van itt viszont ez a másik meló náluk, ez nem tetszik-e...hát mondom, ha tényleg annyi pénz, mint amiről tudok, akkor de (nem, nem ezt mondtam), aztán lezavartuk két nap alatt az interjúkat, harmadik nap meg szóltak, hogy mehetek, egy rakás pénzért (jó, na, az eddigihez képest; azért nem bankigazgató leszek). A kolléganőmet nem vették fel sajnos, emiatt szomorú vagyok, de megadtam a férjét, mint ajánlót, legalább kap utánam pénzt, az is valami.
Úgyhogy wow. Október 7-én kezdek, előtte még elmegyünk megünnepelni a gyerekek szülinapját ide, remélem, nem lesz túl gagyi, 14 éves korig, pontban a születésük napján ingyen van, úgyhogy a 14. szülinapjukra ezt találtuk ki, na meg akkor már biciklizünk egyet a Fertő-tó körül (mi is bicikliztünk Marcival tavasszal, mikor a gyerekek osztálykirándultak), meg persze körülnézünk a környéken, szuper ott.
Haha. Tulajdonképpen nem is érdemes ezt a blogot olvasni, mert nagyon egyszerû a képlet: vagy interjúzom, vagy szerelmi bànatom van - ez utóbbi szerencsére hosszú ideje elkerül, az àllàsinterjú viszont örôk.
Elmesélem majd, ha túlleszek rajta, az egészbe megint csak úgy belecsöppentem.
Léna észreveszi, hogy A magabiztos szülő című könyvet olvasom és megkérdezi, hogyaszongya ezt minek olvasod, te úgyis tökéletes vagy...?
Óóóóó. Pedig már majdnem 14 éves. Hatalmas bók ez egy ilyen korú gyerek szájából, meg vagyok hatva.
"It's always the mother's fault, ain't it?" she said softly, collecting her coat. "That boy turn out bad cause his mama a drunk, or she a junkie. She let him run wild, she don't teach him right from wrong. She never home when he back from school. Nobody ever say his daddy a drunk, or his daddy not home after school. And nobody ever say they some kids just damned mean. ...
(Lionel Shriver: We need to talk about Kevin)
A mi cégünk egy anyuka cég: nemigen van olyan dolgozó, akinek nincs kisgyereke (és itt vicces és teljesen egyedülálló módon a gyerektelenek vannak hátrányban bizonyos szempontból) és elég egyértelműen úgy látom, hogy aki itt megmarad, azt a lazaság, a home office és a gyerekekkel szembeni elképesztő tolerancia tartja itt a szar fizetések ellenére.
Mert ha például beteg a gyereked simán otthonról dolgozhatsz (na meg amúgy is), de nyugodtan mehetsz táppénzre is, ha vinni kell a gyereket, rohanni érte suliba, oviba, semmi gond, elengednek, nyáron kivehetsz sok hetet egybe, gyes után simán visszavesznek és úgy általában: elmehetsz bárhová, nagyjából bármikor (oké, vannak szerencsétlen munkakörök, ahol ilyet nem lehet, de a legtöbb anyuka nem azokban dolgozik)*.
És azért, mert most nagyon nagy számban dolgozom anyukákkal, az anyák közötti ellentét/rivalizálás, vagy nem is tudom minek nevezzem, újabb rétegét vettem észre. Mostanában gyakran hallom - és szinte látom is a legyintést, amikor beszélgetünk -, hogy "neked könnyű, mert már nagyok a gyerekeid". Oh well.
Jó, hát persze, bizonyos értelemben - például logisztikailag - valóban sokkal könnyebb, mint régen (megjegyzem azért én is végigcsináltam dupla gyerekkel az összes kötelező szívást, megspékelve egy folyton utazó férjjel és pár év külföldi élettel, plusz kihalt családdal), de amikor megkapom, hogy ez már móka, kacagás, akkor azért szívesen elmesélném, hogy most vannak azok a problémák, amikre nagyjából nincs egyáltalán ráhatásom: például azt, hogy a gyerekeim láthatóan hulla magányosak - többek között azért basszus, mert nem igazán találnak olyan embert - a válogatott gyerekek között, az állítólagos elit iskolában sem -, akivel normálisan szót lehetne váltani és ne egy öt éves értelmi és érzelmi szintjén lenne (ez biztos nagyképűen hangzik és gondolom valóban túl nagyok az igényeik és az érzelmi intelligenciájuk, de sajnos ez van).
Vagy azt, hogy semmit nem tudsz tenni amikor reménytelenül szerelmesek (a sok beszélgetésen kívül persze). Vagy azt, hogy egy folyamatos küzdelem az élet, amikor az ember az internettel felnövő gyerekeket nevel (és bizony, bizony, muszáj folyamatosan beszélgetni a pornóról, a közösségi médiáról vagy egyáltalán, a rengeteg képernyőidő hatásáról). Vagy azt, hogy a kamasz gyerekeidnek lehetnek esetleg öngyilkos gondolatai is - amiket akkor oszt meg veled, ha mázlista vagy és időben elkezdtél vele baromi sokat beszélgetni és egyáltalán érdemesnek tart arra, hogy hozzád szóljon.
Szóval ja, nagygyerek nagy gond, vagy nem is tudom hogy mondjam...mert én nagyon élvezem amúgy, hogy ennyire jóban vagyunk és sokat beszélgetünk, szeretek mindenfélét csinálni velük, de sokszor borzasztó nehéz, főleg a tehetetlenség ezekben az ügyekben.
És persze a másik, amivel meg kell küzdenem nekem személy szerint (de biztos más is jár hasonló cipőben) - a betegesen nagy empátiám mellett, ami miatt kicsit én is belehalok minden fájó ügyükbe -, az a bűntudatom. Hogy biztos miattam ilyenek, én mutatok rossz példát, nekem rossz a genetikám, miattam nincsenek barátaik, miattam nem elég rezíliensek, miattam túlérzékenyek, nem vagyok velük elég kemény, túlságosan belefolyok az életükbe, stbstb.
Egyszer, még jó régen, mikor híre-hamva sem volt a gyerekeimnek, de egy normális kapcsolatnak sem az életemben volt egy gimis osztálytalálkozónk, ahol elég sokat beszélgettünk az osztályfőnökömmel és ő mondta, hoy óriási dilemma neki, hogy a mainstream kultúra mentén nevelje-e a gyerekét és ültesse minden este a Barátok közt elé (akkor még az volt a fertő, vicces), hogy részt tudjon venni az osztály beszélgetéseiben másnap, vagy adja azt, ami belőle ösztönösen jön és amivel viszont simán furcsa csodabogarat csinál a gyerekből (mert mondjuk önszántából a Karamazov testvéreket olvassa a gimi büféjében - true story).
Ez annyiszor eszembe jut azóta és hát sajnos az a válaszom, hogy nem tudsz önmagaddal szembemenni: ha te a Karamazov testvéreken szocializálódtál, akkor ennek mentén fogod nevelni azt a szerencsétlen a gyerekedet és mikor eljön az ideje, az emojikkal kommunikáló farkasok közé veted.
Ha szerencséd van, akkor persze a gyerek mindenből felcsipegeti a szükségeset és ügyesen alkalmazza a különböző szituációknak megfelelően - de az ilyesmi, úgy képzelem olyan ritka, mint a lottóötös.
* mekkora jó cég ez már, most hogy így belegondolok
Valakinek beszéltem a blogról a minap és feltámadt bennem a vágy, hogy írjak megint néha, meglátjuk hogy megy. Nagyon durván leszoktam róla, szóval igyekeznem kell újra feltámasztani az addikciót.
Ilyenkor az embertől mindig visszatekintést várnak, tudom, tehát: minden fasza.
Jó, hát nyilván viccelek, mert van mindenféle first world problem az életünkben, kezdve az én pénzügyes munkámmal (pénzügyes bölcsész, hahaha - amúgy egész jó kis karrierem lett itt a multinál, persze az önazonosság kérdését örökre el kell napolnom miatta -, ami önmagában is egy röhej, de összességében tényleg minden oké).
Marci épp a kengurukkal konferenciál Ausztráliában; mert hát nem elég a sörözős, síelős és fürcsikézős konferencia, kell egy koalás is, mi meg itt dekkolunk a száz fokban - jó, hát most épp azért nagyságrendekkel boldogabb vagyok a süvítő széllel, de nyilván nem lesz ez mindig így. Én, az elkényeztetett nőszemély a nyaralást is utálom: ez az állandó hiszti, hogy mikor hova menjünk, kivel, mosás, pakolás, folyton valami kötelező program, a küszködés a mindennapos főzéssel, mikor mindig mindenki itthon van, a nap meg csak süt könyörtelenül, oh jesus.
Bárcsak Orbán betiltaná a nyarat!
